Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-09 / 16. szám
ház érdekelt minket, nem volt televízió a közönség figyelmét semmi sem osztotta meg. Minden előadásra úgy készültünk, mint egy hadvezér az ütközetre, tele voltunk feszültséggel, de a siker mindenért kárpótolt. Segítettük egymást, vitatkoztunk egymással; ezek igazi viták voltak, egymásért és a színházért! Egyszóval olyan szinház volt Debrecenben, amelyről igy utólag is elmondhatom: eszményi, ideális. Ezért érdemes volt ezt a pályát választanom és minden nehézséggel megküzdeni. 1957 szeptemberében került fel Budapestre, a Madách Színházhoz. Egy apró, jelentéktelen szerepet kellett valakitől átvennie, vagyis új színészi élete beugrással kezdődött. Ez úgy megviselte, hogy legszívesebben visszarohant volna a cívis városba. Azt hitte, Pesten is virágesővel és diadalkapuval várják, ahogyan Debrecenből elbocsátották ... Nem egészen igy történt, s ettől alaposan megijedt. Később értette meg, hogy Budapesten, kiváltképp pedig a Madách Színházban, amelynek együttesében olyan színésznagyságok foglaltak helyet, mint Kiss Manyi, Lázár Mária, Mezei Mária, Tolnay Klári, Gábor Miklós, Pécsi Sándor, Tímár József, Uray Tivadar és mások, csak fokról fokra léphet előbbre. Arra is rájött, hogy az eljátszott szerepek — hálásak és hálátlanok, kisebbek és valamivel nagyobbak — csupán az első összeadáskor mutatnak ki valami biztatót, például a számára oly nélkülözhetetlen népszerűséget! Akkor tudja meg pontosan, hová és meddig jutott. S erre a felismerésre is úgy került sor, hogy közben rengeteget dolgozott, és ami ettől elválaszthatatlan : birkózott önmagával, veszekedett a környezetével, tehát szenvedett is. A mindig aggodalmaskodó, minden kudarc után elbizonytalanodó színészek közé tartozik. Azokban az években hányszor láttuk őt felszikrázni, aztán eltűnt és sokáig semmit sem hozott fel a mélyből. Ezek a mélytengeri merülései érlelték igazán színészetét. Különösen fontosnak, ha nem fordulópontnak tartja az 1964—65-ös szezonját, amikor Molnár Ferenc Olympia című vígjátékában Krehl osztrák csendőr-alezredes szerepét játszotta — ebben az emlékezetes előadásban Darvas Lili volt a partnere, aki több évtized után olyan természetes könnyedséggel lépett ismét itthoni színpadra, mintha hazai pályafutását egy nappal korábban fejezte volna be, pedig a két dátum között közel három évtized telt el! —; az Olympia után pedig egy Marcel Achard-vígjáték, A bolond lány férfi főszerepe következett, amelyet 444 alkalommal formált meg. Darvas Lilivel és Molnár Ferenccel való kapcsolata évekig meghatározta pályáját, sikereit. Darvas Lilivel tökéletesen megértették egymást, annak ellenére, hogy különböző évjáratnak voltak; színházeszményeik például közös volt: mindketten a tiszta, jól diszponált előadásokat kedvelték, amikor a színész kizárólag a munkájára koncentrál és a magánélet apró-cseprő bajait, kellemetlenségeit kirekeszti a színház falai közül. Bizonyára az sem véletlen, hogy Molnár Ferenc vígjátékaiban aratta legnagyobb sikereit; talán furcsán hangzik, de ő ma a legjobb molnárferenci hagyományok folytatója, annak a vígjátéki stílusnak vagy iskolának képviselője, amelyet a felszabadulás előtti Vígszínházban alakítottak ki. Az Ibolya és az Előjáték a Lear királyhoz című Molnár-egyfelvonásosok után bravúrosan játszotta el az Egy, kettő, három című vígjáték Norrison bankigazgatóját, ezt az egyik legkülönösebb Molnár-szerepet. A kezdéstől a befejezésig, tehát 1 óra 20 percen át a színpadon állt, de nemcsak állt, hanem mozgatta, irányította az egész apparátust, tőle függött mindenki sorsa, övé volt a szöveg nyolcvan százaléka. S ebben az állandóan gyorsuló, lélegzetelállító sebességet diktáló játékban bámulattal figyeltük tempóját, szövegmondását, hallatlan sodró erejét, legkivált pedig elementáris humorát. Az Egy, kettő, három 202 előadásával az utóbbi évek egyik legkirobbanóbb sikersorozatát produkálta. Nem titok, hogy a színházon kívül igazán kevés dolog érdekli. Kivétel csak a könyvek, a hanglemezek, a jó filmek (különösen, amelyekben nem mint színész, hanem csupán mint közönség van jelen; saját filmszerepeivel egyszerűen elégedetlen, szinte semmit sem tudott még legjobb formájából megmutatni!) És persze a szakma, a szüntelen és vissza-viszszatérő lámpalázas izgalommal. Közel harmincöt esztendeje van a világot jelentő deszkákon, s ma is minden este olyan izgatottan megy be a színházba, mintha éppen ettől az estétől függne további sorsa. Mi ennek a titka, vagy magyarázata, ezt pórbáljuk megtudni tőle? — Ügy érzem, hogy az ember mindig vár valamit, de sokszor csalódnia kell. Eleinte én is azt hittem, ez a pálya folytonos ünneplést jelent. Nem vagyok az a típusú színész, aki a saját nagyságának tudatában ég. Ha például sikerem van, azonnal megijedek ... Legközelebb ugyanis' még jobbnak kell lennem. De tudok-e?! Ez számomra a legnagyobb kérdés ... Harmincötödik színészi születésnapjára már az ország legnépszerűbb színészei közé küzdötte fel magát. Saját, szorongó kérdéseire ez a legbiztosabb, a feloldó válasz. BÁNOS TIBOR 21
