Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-08-09 / 16. szám

Priestley: „Veszélyes forduló" című színmüvében

Lote Attilával és Psota Irénnel a „Black Comedy" cimű Peter Shaffer-darabban FOTO: tormai Andor — MTI

A világot jelentő

Felszabadulásunk harmincötödik évfordulóján a Magyar Népköztársaság Kiváló Művésze címmel tüntették ki. Az elismerés csaknem egybeesik színészi születésnapjával. Időpont: 1945. december 21. Színhely: Szeged, a Nemzeti Színház, ahol Zilahy Lajos: A tizenkettedik óra című háborúellenes színjátékában először lépett a világot jelentő deszkákra, amelyek az ő számára azóta is a legteljesebb világot jelentik. Indulásakor persze a bizonytalanság és saját kétségei határozták meg helyzetét. Nem tudta — nem tudhatta —, hogy ezen a kényes és nehéz terepen sikerül-e megkapaszkodnia. Lesz-e ereje, s nem csupán ereje, hanem kitartása, szorgalma, állhatatossága, türelme is, hogy az anynyira áhított csúcsokra felérkezzék.

— Szegedre úgy került, hogy — megőrzés céljából — egy éppen oda utazó színészcsapatra bízták. Ismert operaénekesek és prózai színészek társaságában, egy fűtetlen és túlzsúfolt vagonban, üres, sőt korgó, vagyis éhező gyomorral tette meg a végtelenül hosszúnak tetsző utat. Azzal küldték le édesapjához (szülei már évek óta különváltan éltek), hogy — ha tud — faragjon embert belőle, de mindenékelőtt lássa el ebéddel, vacsorával, mindazzal, amit Pesten képtelenség előteremteni. Neki persze más tervei voltak. Tudatosan és kiélezve mindig

így tette föl a kérdést: színház vagy semmi! Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy a tetszetősen csomagolt ellenvéleményeket meg sem hallgatta. Ekkora elszántsággal pedig nehéz volt vitába keveredni, s akik megpróbálták, gyorsan feladták a hiábavaló harcot. Öt sem meggyőzni, sem megtörni nem lehetett. Makacsul, önfejűén és nagyon elszántan vágott neki az életnek.

A szegedi Nemzeti Színház élén akkoriban a kiváló színész és jeles színészpedagógus, Lehotay Árpád állt. Könnyű volt bejutni hozzá, tárt karokkal várta azokat a lányokat és fiúkat, akik a szörnyű világégés után ezen a pályán próbáltak érvényesülni. A tizenhét éves Márkus Laci első szegedi útja — mi sem volt természetesebb —, Lehotay Árpádhoz vezetett. S őt is tanítványául fogadta.

Ennek a kalandnak, atyai részről, volt egy szigorú feltétele is: más mesterséggel is próbálkoznia kell, hátha ez a legvonzóbb még sem sikerül. A kikötésnek alig volt jelentősége, tehát beleegyezett. Talán életében először és utoljára feladta makacs haithatatlanságát. Az első hetekben így különös, kettős életet élt. Délelőttönként, mint molnárlegény lábatlankodott egy szegedi gőzmalomban — ahol alig vették hasznát —, nem így délután és este, amikor minden idegszálával mesterén csüggött. Később Hegedűs Tibor,

a Vígszínház háború előtti korszakának főrendezője is tanította. Néhány hét múlva végleg ott hagyta a gőzmalmot és minden idejét a színészetnek szentelte.

Kisebb szerepeket is kapott már a szegedi Nemzeti Színházban. 1946 nyarán jeles vendég érkezett a városba: Abonyi Géza, a budapesti Nemzeti Színház kiváló drámai színésze, aki egyben az első demokratikus magyar színészszakszervezet elnöke is volt. Abonyi őt is meghallgatta, majd úgynevezett működési engedéllyel hitelesítette a pályán való jelenlétét. Enynyivel azonban nem érte be. Szigorúan ráparancsolt, hogy jelentkezzék az Országos Színművészeti Akadémiára, mert tehetséges! Erre egy esztendő múlva, 1947 nyarán került sor. Azonnal felvették. Évfolyamtársai között volt Gyurkovics Zsuzsa, Körmendi János és Sinkovits Imre. Tanárai között pedig a szakma legjobbjai: Abonyi Géza, Gellért Endre, Márkus László (aki különben csak névrokona, a század első felének kiváló rendezője és teoretikusa, seregnyi új stilus és törekvés lelkes pártfogója), Nádasdy Kálmán, Rátkai Márton, Somlay Artúr és mások.

1951-ben a debreceni Csokonai Színházhoz került, ahol hat esztendőt töltött. Mozgalmas, kiegyensúlyozott és változatos szerepekkel tarkított színházi évadok következtek. Ezek voltak az ő igazi tanulóévei. Negyven szerepet

játszott Debrecenben. Drama és vígjáték, tragédia és operett, színmű és bohózat váltogatták egymást. Volt tehát alkalma, hogy a legmélyebb emberábrázolástól a könnyed, zenés-táncos színpadi játékig a mesterség minden csínját-bínját megtanulja. Néhány feladata ezekből az évekből: a Marica grófnő című Kálmán Imre-operett táncoskomikusa, Zsupán és a Hamlet királygyilkos Claudiusa; a Csárdáskirálynő hebrencs Bónija és az Otelló komor Rodrigója. Egyik este izgalmas lélekrajz, másnap üdítő mókázás, ahogyan szerepei követték és váltogatták egymást. A Debrecenben szerzett tapasztalataira, mint szilárd alapra épültek a következő évek és évtizedek kiemelkedő teljesítményei.

Debreceni évei alatt nem csupán szerepei inspirálták, de az egész színházi közösség: partnerei és a közönség is. A Csokonai Színház messze vidéken hires-nevezetes együttes volt. Onnét került ki a fővárosi színjátszás legjobb tartalékcsapata. Márkus Lászlóval egy időben került fel Budapestre Békés Rita és Simor Erzsi, Örkény Éva és Mensáros László, Sós Imre és Solti Bertalan. Ha órájuk gondol, szükségszerűen a debreceni évek jutnak eszébe.

— Életem és pályám legcsodálatosabb hat esztendeje volt ez — mondja kissé elgondolkozva —, olyan színházat talán már nem is találok többé! Akkor csak a szín-20