Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-09 / 16. szám
Hazánk a nyolcvanas években KORSZERŰSÉG - HATÉKONYSÁG TELJESÍTMÉNY Ha a végtelen időfolyam évtizednyi szakaszát kutatjuk, ha az egyéni sorsokat nemzeti méretekben összegezve próbáljuk ábrázolni tíz esztendő belső erővonalait, alighanem helyénvaló azzal kezdenünk, hogy félretesszük a naptárt. Valóban: a naptári szemlélet ezúttal csak tévútra vinne; a folyamatok korántsem igazodnak a kalendáriumhoz — olyanynyira nem, hogy évtizedek hullámverése jobbára átcsap a szilveszteréji időgátakon. Megváltjuk: kölcsönöztük gondolatsorunk indításához az időnek ezt az értelmezését. Éppenséggel még a helyszín és az alkalom is, ahonnan a hasonlatot ide átemeltük, sokatmondóan szemlélteti témánk tartalmi lényegét. A magyar közgazdászok hagyományos évenkénti tanácskozása az idén — történelmi ihletéssel és nem csekély vitát kiváltva — a gazdasági stratégia témáit tűzte szegedi konferenciájának napirendjére, ahol Aczél György miniszterelnök-helyettes illesztette megnyitóbeszédében a hazai folyamatokat az idő sajátos koordinátarendszerébe. Az úgynevezett hetvenes évek. közgazdasági szempontból, valójában nem is a hetvenes évek elején, hanem néhány évvel korábban kezdődtek — mutatott rá —, mint ahogy a nyolcvanas évek is már legalább két-három esztendővel ezelőtt elkezdődtek. S kifejtette azt a meggyőződését is, hogy ha eredményesen dolgozunk, akkor az úgynevezett nyolcvanas évek, pontosabban: várható problémái, voltaképpen az évtized közepén véget érhetnek. A hazai folyamatok sodrásában, megélt változásaink közegében, vitáink áramkörében a legcsekélyebb értelmezésre sem szorul az évtizedek határsorompóinak ez a lényeget láttató, plasztikusan szemléltető áthelyezése. Számunkra ugyanis a hetvenes évtized már a hatvanas évek közepe táján megannyi előjellel hírül adta érkezését — és korántsem történelmi kalandozás, hanem mai és jövőbeli helyzetképünk ábrázolásának nélkülözhetetlen eszköze, ha most erre is emlékeztetünk. Valójában a hatvanas évek közepe táján — hazai szakmai szóhasználattal élve: az úgynevezett extenzív fejlődés lehetőségeinek szűkülésével —, sokasodtak már a közelítő korszakváltás tünetei. A növekedés forrásai között az addig szinte korlátlan munkaerő-utánpótlás apadóban volt, s a gazdálkodás — jobbára többletmunkaerőre alapozott — mennyiségi kiterjesztésének uralkodó irányzata, a termékeket addig korlátlanul felszívó hiányok enyhülésével, mind kevésbé volt folytatható. így tűntek föl történelmünk horizontján az 1968-ban bevezetett — és ezzel a hetedik évtizedet a naptári időrendet megelőzve „hatályba” helyező — gazdaságirányítási változások előjelei. S ami most már a hetvenes évek tartalmi lényegét illeti, ez — sajátosan magyar nézőpontból — azzal jellemezhető, hogy az 1968- ban bevezetett, korszakos hatású irányítási reform építette ki azokat a gazdasági érzékelőrendszereket, pénzügyi-szabályozási antennákat, amelyekkel az évtized immár világméretű változásait, az árrobbanást, illetve értékáírendező dinamit hatásait voltaképpen fogadhattuk. Ám legyünk szabatosak — mert a jelen idő, a nyolcvanas évek, kérlelhetetlen kényszerrel és visszamenőleges érvénnyel is erre intenek —, nos, ezek a bizonyos érzékelések-antennák működtek bár, de sokáig korlátozott módon értelmeztük jelzéseiket. Sokatmondó az a nyílt és az önbíráló hangsúlyokat sem nélkülöző elemzés, ahogyan Lázár György miniszterelnök szólt erről a Magyar Szocialista Munkáspárt idén tavasszal tanácskozó kongresszusán. „Elsősorban a kormányzati munka gyengeségeire vezethető vissza, hogy késlekedve reagáltunk a világgazdaságban lezajló változásokra, alábecsültük azok várható hatásait. Erre alapozva túlzott védettséget tartottunk fenn vállalatainknak. Amikor pedig felismertük, hogy a kedvezőtlenebb feltételekkel tartósan számolni kell, gazdaságirányítási gyakorlatunk nem tudott elég rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Többek között ezért következett be az egyensúly jelentős romlása.” Innen már egyenes gondolati pályaív vezet a nyolcvanas évek lényegéhez: gyorsan és rugalmasan alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. S ebből a nézőpontból válik világossá az iménti állítás, hogy a nyolcadik évtized már két-három esztendeje megkezdődött, a gyors és rugalmas alkalmazkodás folytatódik évről évre. A változatlan és a változó elemek sajátosan ötvöződnek ebben a gazdaságstratégiai folyamatban. Változatlan elem — voltaképpen az előző évtized folytatása és kiteljesítése —, hogy az alkalmazkodás az 1968-ban bevezetett gazdaságirányítás hatásainak fölerősítésére épül. Ez — a lényegre egyszerűsítve — azt jelenti, hogy a nyolcvanas évek gazdasági célrendszere a kipróbált és bevált eszközökkel valósul meg: nem a vállalatok direktív, kötelező utasításával, hanem az ennél is sokkal kérlelhetetlenebb szabályozási módszerekkel; új, a világpiac hatásait közvetítő ármechanizmussal, erőteljes pénzügyi nyomással, a személyes anyagi érdekeltséggel. Ami pedig a gazdasági stratégia körvonalait illeti, ez határozott következetességgel érvényesíti az ország természeti és külgazdasági sajátosságaiból levont következtetéseket. Magyarország a felhasznált ásványi nyersanyagok és energiahordozók jóval több mint a felét importálja. Illesszünk e tény mellé néhány számot: a hetvenes években a nyersanyagok világpiaci árindexe három és félszeresére — a késztermékeké csupán kétszeresére nőtt. Kapcsoljuk ide gazdaságunk erőteljes importigényességét (1974—1978 átlagában az import 31,5 százalékkal részesedett a végső felhasználásban). Ezekből a tényekből az a — sok vitában érlelt — döntési sor körvonalazódott, hogy mérsékeljük a növekedést. enyhítve ezzel a külkereskedelmi mérlegre nehezedő nyomást; erőteljes és határozott lépésekkel alakítjuk át a termelés szerkezetét — az exportképességhez, az energiaszükséglethez, a hatékonysághoz igazodva, s ily módon folyamatosan csökkentve a fizetési mérleg deficitjét — állítjuk helyre az egyensúlyt. Ez a tömör összegezés azt jelenti, hogy az előttünk álló és belátható fél évtizedben, a hatodik ötéves tervben — amelynek egyelőre csak a tervezési ..alapanyagként” használatos körvonaladatai ismeretesek — a nemzeti jövedelem évente mintegy 3 százalékkal, az ipari termelés 4, a mezőgazdaság pedig 2,5 százalékkal növekedhet. Mivel pedig a mérsékeltebb növekedésből eredő többletet sem használhatjuk fel itthon — hiszen a mérlegdeficit enyhítése áll a tervkoncepció fcözép- Dontjában —. csak azt a reális célt tűzhettük ki. hogy megakadályozzuk az életszínvonal romlását, tartva az elért színvonalat, s szerény mértékben javítva az életkörülményeket (nem annyira a reálkeresetekben, mint a szociális ellátás és intézményhálózat fejlesztésével). S ha már az életszínvonalra utaltunk, hozzátehetjük: a nyolcvanas évek változásai természetesen nem egyszerűsíthetők a szűkén értelmezett gazdálkodásra. A strukturális átrendeződés feltételez — és hatásaiban fölerősít — társadalmi változásokat, beleértve az életvitel, a gondolkodásmód teljes szociológiai szféráját. Utaltunk már a növekedés mérséklődésére — most tegyük hozzá, hogy ez a gazdálkodás erőteljes differenciálódása közepette valósul meg. Magyarán ez azt jelenti, hogy a hatékony, exportképes vállalatok igen gyorsan fejlődhetnek — a gyengék, a nehézkesen alkalmazkodók, a ráfizetésesek stagnálnak, visszafejlődnek, esetleg megszűnnek. Ha mármost ezt a folyamatot az érintett dolgozók oldaláról közelítjük meg, a társadalmi hatások teljes színképe elénk tárul. A differenciálás a személyes jövedelmeket is szükségképpen érinti, nem szólva arról, hogy a szakma, a munkahely teljes átrendeződését — esetleg: megszűnését — is feltételezi. S mindezzel együtt: felgyorsul — a nemzetközi tendenciákkal egyezően — az a folyamat is, amely a korszerűség irányában mozdítja tovább a foglalkoztatás szektorális megoszlását, más szóval: az ipar és a mezőgazdaság csökkenő, a szolgáltatási szféra növekvő foglalkoztatással számolhat. Mindez együtt pedig életpályák sorompóváltását, a személyes sors tömegméretű fordulatát is jelenti. Az ábrázolt jövőkép — amely részint már a jelenben gyökerezik —, félreérthetetlenül jelzi, hogy a korszerűség és a hatékonyság térhódításával egyszersmind a teljesítményelv is hangsúlyozottá válik. Itt azonban nyomban hozzá kell tennünk két megszorító észrevételt. Egyrészt: a teljesítmény, mint a társadalom rendező elve korántsem áll ellentétben a szocialista elvekkel, eszményekkel — a korábbi korszakban azonban szükségképpen az egyenlősítés — mégpedig sokáig a szegénység egyenlősítése — került előtérbe. Másrészt: a teljesítményelv nem párosul a kapitalizmus szelekciós módszereivel; a társadalom változatlanul, sőt egyre hatékonyabban érvényesíti szociális céljait is. A legfontosabb hogy e hatalmas arányú átrendeződés közepette fenntartjuk a teljes foglalkoztatottságot; ha nem is garantálhatjuk, hogy ez minden munkahelyre kiterjedően érvényesüljön. A hatodik ötéves tervre már utaltunk — nos, a terv részeként készül a szociális program, amely a szűkösebb anyagi feltételek közepette is gondoskodik mindenekelőtt a gyermekek, az idősek szociális ellátásáról. A lényeg viszont most éppen ama fölismerésben rejlik: minél jobban — tehát minél differenciáltabb eszközökkel — ösztönzünk az eredményesebb munkára, minél határozottabban lépünk fel a társadalom számára hátrányos gazdálkodás visszaszorításáért, annál’ gyorsabban bővíthetők a szociális célok megvalósításához szükséges javak is. És amint a bevezetőben említettük: annál gyorsabban lehetünk úrrá a nyolcvanas évek hazai problémáinak középpontjába került egyensúlyromláson. így és ezért állítható: ha eredményesen dolgozunk, akkor a nyolcvanas évek az évtized közepe táján véget érhetnek ... TÁBORI ANDRÁS 6
