Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-08-09 / 16. szám
Kettő — a több millió magyar turista közül... Jegykezelésen a Ferihegyi légikikötőben foto: benko imre — mti UTAZÁSI VÁGY A statisztikai adatok a magyar állampolgárok évi négy—öt millió külföldi utazását tartják nyilván. A külföldi utazás a magyarok számára ma már főleg szándék vagy pénz kérdése. Kik utaznak és kik nem? Van az országban egy viszonylag kis létszámú, de a társadalomban elfoglalt szerepénél fogva jelentős és értékes réteg, amely fanatikusa az utazásnak, életét ma már anélkül el sem tudná képzelni, ök azok, akik elsőként csapnak le az utazási irodák prospektusaira, figyelemmel kísérik az újságok turisztikai ajánlatait, külföldi útikönyveket olvasnak, utazásaikon szenvedélyesen filmeznek, fényképeznek. Élénken reagálnak az utazást, útlevelet, valutaengedélyezést szabályozó rendeletekre, és minden utazási lehetőséggel (anyagi tehetségükhöz mérten) élnek is. Van viszont egy eléggé népes réteg, amely egyáltalán nem is vágyik külföldre. Terveiben a világ megismerése nem szerepel, nem érzékeli a kiadással járó „hozamot”, vagy legalábbis nem érzi azzal arányban állónak. Beéri a tévé és a mozik „világjáró” műsoraival, az „utazó karosszékkel”. A két szélsőség — az „utazásfanatikusok” és az „utazásközömbösek” — között a legkülönbözőbb magatartásé rétegek helyezkednek el. A fiatalabb korosztályúak körében igen nagy az utazási vágy, de ezzel nem állnak arányban anyagi lehetőségeik. Az utazásszociológia Magyarországon még nem sokat mutathat fel. A statisztikai adatokból az ugyan kiderül, hogy hová 'hányán utaznak, de hogy kik ezek az utasok, melyik társadalmi rétegből, korosztályból kerülnek ki, azzal nem sokat foglalkoztak. Némi világosságot gyújtott a sötétségben a legnagyobb magyar utazási irodának, az IBUSZ-nak a közelmúltban folytatott egyik felmérése. Hét budapesti irodájukban osztottak ki kérdőívet 9000 utasnak, és 1188 értékelhető választ kaptak, ami nem rossz arány, ha figyelembe vesszük, hogy a kérdőívkitöltés csupán kényelmetlenséggel jár, de az utasnak egyelőre semmiféle haszna nincs belőle. Az IBUSZ-nál jelentkezett utasok 28,14 százaléka évente többször utazik külföldre, 46,5 százaléka évente egyszer, 17,19 százaléka két-három évente, ennél ritkábban 8,17 százaléka. Már ebből az összesítésből is látszik, hogy az utasok többsége „törzsutas”; háromnegyed részük rendszeresen jár külföldre. Az utasok korösszetételéből kiderült, hogy legtöbbjük, mintegy ötven százalékuk a 41—60 év közötti korosztályból kerül ki. Őket a 61 éven felüliek követik 26,33 százalékkal. Figyelembe véve a hazai életszínvonal- és lakásviszonyokat, nem meglepetés, hogy az érettebb korosztályok, amelynek tagjai már túl vannak elemi egzisztenciális gondjaikon, többet áldozhatnak külföldi utazásra. A nyugdíjasoknál már nem ilyen magától értetődő a magas arányszám. Igaz, ők szabad időben gazdagabbak, anyagi helyzetük azonban kedvezőtlenebb, mint a munkaviszonyban állóké, Az iskolai végzettségre és a foglalkozásra utaló adatok egyértelműen igazolják, hogy a kulturális színvonal és az utazási kedv egymással egyenes arányban áll. A megkérdezett utasok 79,75 százaléka középiskolai vagy annál magasabb végzettségű volt, s csak 20,25 százalék járt ennél kevesebb iskolát. Országos viszonylatban 4,8 százalékos a felsőfokú végzettség, s az IBUSZ megkérdezett utasai között ez az arány harminc százalék volt. Még világosabban bontakozik ki ez a jellegzetesség az utazások gyakoriságából. Az évente többször utazóknál a középiskolai és annál magasabb végzettségűek aránya már megközelíti a nyolcvan százalékot, a ritkán utazóknál pedig részarányuknak még a felét sem éri el. A válaszadók 28,14 százaléka évente több alkalommal utazik külföldre; ennék a csoportnak a gerincét a szellemi dolgozók (44,91 százalék) és a nyugdíjasok adják (38,92 százalék). Ha még arról is volnának adataink, hogy az utazás célja szerint miként rétegeződik az utazóközönség, még árnyaltabb szociológiai kép bontakozna ki. Itt már csak tapasztalati adatokra, utaslistákra, idegenvezetők, utasok megfigyeléseire léhet hagyatkozni. Kétségtelen, hogy minél távolabbi az úticél, annál több az utasok között a magasabb iskolai végzettségű. Mivel a távoli út rendszerint drágább is, kézenfekvő volna az a következtetés, hogy az értelmiségieknek több a pénzük, javarészt ők turistáskodnak Afrikában, Indiában, Amerikában. Ez a sommás vélemény azonban leegyszerűsített és tévesen általánosító. Az természetesen igaz, hogy alacsony jövedelműek nemigen vállalkozhatnak drágább külföldi utazásokra. Viszont a turistaútra fordított kiadás nem csupán attól függ, kinek mennyi pénze van, hanem attól is, menynyit szán ebből utazásra. Közismert például, hogy a falusi lakosság tekintélyes része szépen gyarapodik anyagilag, házat épít, otthonokat rendez be az egész családnak, megtakarításaik is nagyok, utazásra azonban viszonylag keveset költenék. A városiaknál is találunk pénzes, de utazni nem vágyó réteget. Másfelől viszont — az utazási irodák a megmondhatói —, az ügyfelek között sok a pedagógus, ők pedig igazán nem tartoznak a legnagyobb jövedelműek kategóriájába. Részben ugyanezzel magyarázható a „nyugdíjasrejtély” is. Értelmiségi nyugdíjasok, akik a háború és az azt követő szűk esztendők alatt nem utazhattak, most akarják mindezt bepótolni. Családi kötelezettség, munkaviszony immár nem köti őket, ezért ha anyagi helyzetük rendezett, most valósítják meg életük vágyát: megismerik a világot. NOVOBÄCZKY SÁNDOR 7
