Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-07-26 / 15. szám

JELKY ANDRÁS KALANDJAI

Hevesi Lajos nagy sikerű könyvben örökítette meg a 250 évvel ezelőtt született Jelky Andrásnak, a bajai szabómester fiának a kalandjait. Jelky 1754-ben indul útnak világot látni. A célja Párizs, de útközben a hesseni gróf katonatoborzói erőszakkal besorozzák. Csellel kisbabádul, ám Rotterdamban ismét emberkereskedők fogságába kerül. Ismét megszökik, de az eredmény: Törökországba jut, rabszolgaként. S a sors egyre messzebb, egyre távolabb veti Magyarországtól, Kínában, majd Ceylonban él, itt katonának szegődik, s ravaszsággal legyőz egy sokszoros túlerőben levő ellenséges sereget. Megszerzi tőlük azt a szent ereklyét, amelyről a bennszülöttek azt hiszik, legyözhetetlenné teszi tulajdonosát.

Jelky András csak élete utolsó éveiben tér haza. Élettörténetére még II. József császár is kíváncsi, mint Hevesi Lajos írta nagy sikerű könyvében: „A császár és a császárné nem győzték hallgatni a különösnél különösebb kalandokat, amelyek valami tarka mesétől csak abban különböztek, hogy ... nem voltak mesék."

Mahabi király mintegy kétezernyi hadsereggel kijött székvárosából, hogy a támadókat megverje és megölje vagy elfogja. Emberei lándzsákkal, nyilakkal és pajzsokkal voltak felfegyverezve, melyeknek ellenében a hollandiak puskái, bármily tökéletlenek és rozsdásak voltak, mégis jelentékeny túlsúlylyál dicsekedhettek.

De András és Ramáyun haditerve nem is az volt, hogy nyílt csatát elfogadjanak. Ök csak azt akarták elérni, hogy a király fegyveres hatalma künn a mezőn el legyen foglalva, míg ők ketten, maguk mellé véve ötven megbízható katonát, ezekkel a Ramáyun által már emlegetett földalatti úton szándékoztak a templom belsejébe nyomulni s a főpapot a szent foggal együtt hatalmukba keríteni.

Azért a hadsereg javarészét élelemmel jól ellátva, egy szűk völgybe terelték, melynek kapuját árkokkal, kivágott nagy fákkal és földtöltésekkel jól eltorlaszolták. E torlaszt sűrűn megrakták puskásokkal, kik bármely közeledő ellenséget tiszteletteljes távolban tudta tartani.

Ezalatt Ramáyun Andrást es ötven katonáját rejtett ösvényeken, az erdőn keresztül arra a helyre vezette, hol a templom titkos egérútja szabadba végződött. Fel kellett ugyanis tennie, hogy a főpap a veszély közeledtére a nagy jelentőségű szent fogat e földalatti folyosón át akarja majd megmenteni. Hiszen ez volt a rejtett út egyedüli célja.

Sűrű bozót közepén, egy sziklafal tövében természetes barlang szája feketéllett. Ember lába sohasem járt erre, s ha járt volna is, csakhamar visszariadt volna, mert a barlang körüli talajon óriási talpak és karmok lenyomatai látszottak, a barlang belsejéből pedig emberi és állati csontok fehérlettek ki.

— Ramáyun! — súgta András ezeknek láttára s megállt. — E lábnyomok tigristől származnak s e barlang nyilván tigrisodú, mely tele van a fenevad étkezésének maradványaival. Nem jó lesz tán nekünk erre járni.

— Ne félj — mondta Ramáyun megvető mosollyal csalás az egész. E lábnyomokat a szent fog papjai döglött tigris talpával préselték be a homokba s a barlangot is ők töltötték meg csontokkal, hogy e félelmes külszín tova riasszon innen minden avatatlan vándort.

És Ramáyun nyugodtan belépett az odúba. András és társai követték őt.

A barlang igazán csak olyan szűk volt, hogy afféle jómódú tigriscsalád fel sem üthette volna benne tanyáját. De hátulsó része

26

keskeny, koromfekete folyosóba ment át. Ramáyun, ki nyilván igen jól ismerte itt a járást, tétovázás nélkül a folyosóba hatolt, parancsot adva, hogy a katonák gyújtsák meg fáklyáikat és nesztelenül kövessék őt.

A folyosó végtelennek látszott. Terméssziklába volt vájva, a falazás minden nyoma nélkül. A falakon ákombákom feliratok tarkállottak, mesés szörnyetegekkel és ijesztő torzkápekkel vegyest. A lég dohos, nyirkos volt odalenn, s a fáklyák füstje vöröses borúval fátyolozta lángjaikat.

Egy óránál tovább nyomult elő a kalandorcsapat e sírhoz hasonló úton, senki sem merészkedett szólani, csak egy-egy láb alól kotródó hízott patkány visítása zavarta nagynéha a hangtalan csendet.

Egyszerre a távolban halvány sugár kezdett derengeni; a folyosó vége közelgett. A csapat nemsokára tágas csarnokban állt. Óriási kőbálványok, elefántfejű pillérek, ágaskodó szörnyetegek tartották itt a tető súlyos tömegeit. Titokteljes félhomály uralkodott mindenfelé: a száz meg száz oszloppá faragott kőszál valóságos kővé vált erdőnek tüntette fel e templom belsejét. Itt-ott a sziklafalakban folyosók nyíltak; szűkek, alacsonyak. Isten tudja, hová vezetőn. Másutt arannyal átmeg átszőtt, drágakövekkel hímzett függönyök lebegtek. Ezek mögött csúnyánál csúnyább, sőt undok, nagyhasú torz alakok pöffeszkedtek, mint alsóbbrendű istenségek hű képmásai, s ékszereik csillogtak Mazulipatam legdrágább gyémántjaitól.

De Andrásnak nem volt ideje e barbár furcsaságokat szemlélni. Ramáyun magával ragadta őt a csarnok háttere felé. Ott félkör alakú kápolna látszott, melynek nyílt teteje aranysárga fényt bocsátott le. E fénytől megaranyozva, zománcos pompában emelkedett a félkör közeoén Buddha ősrégi szent ércszobra. E szobor húsz láb magas volt, kilenc feje, kilenc lába mindenfelé széjjelterpeszkedett. Arany trónon ült, keleti módon maga alá húzott lábakkal. Trónjának lépcsőfokai el voltak borítva arany- és ezüstholmival, értékes ékszerekkel, a drágakövek garmadával heverték ott, akár a kavics. A hívők áldozatainak leghitványabb része volt ez.

Ramáyun egy tekintetre sem méltatta mind e kincseket. A drágakövek közé ugrott mindkét lábával, úgyhogy az értékes kavics csikorogva robbant szerteszét. Azután ügyesen felkapaszkodott az aranytrón karjára, innen tovább a kolosszális bálvány tekintélyes potrohúnak félgömbjére. Itt lábuijhegyre állt s némi ágaskodás árán elérte a kilencfejű bálványszörny legközépső fejének tátott száját. Gyorsan belenyúlt Buddha szálába s egy másodperc elegendő volt őt meggyőzni arról, hogy a szobor szájából a szent fog hiányzik.

— Elvitték! — kiáltott s dühében úgy megrázta a szent szobor állkapcsát, hogy jóformán az egész érctömeg megrengett bele.

Azután sietve leszállt, keresztbe tett karokkal megáldott a szobor előtt és e szavakat morogta, mintha önmagával beszélne:

— A főpap eltűnt s a szent fogat elvitte magával. A templom üres, testőrei közül orrát sem mutatja senki. Azt akarják elhitetni a feringikkel, hogy mindenki megszökött. De itt nemcsak a feringikkel van dolgod, ármányos főpap, hanem énvelem is, Ramáyunnal, az oszlop szentjével. Engem meg nem csalsz, főpap, mert én tudom, hogy a tízezeréves pálma belül odvas, és te a szent foggal annak koronájába menekültél s most onnan felülről nevetsz bennünket. Nevetsz-e? Jól van, majd elmegy kedved a nevetéstől.

És magához véve tíz embert, egy sötét, rejtett zug felé fordult velük. E zugban csekély kis ajtócska látszott, mely elé szerény szőnyeg volt húzva. Ez az ajtó folyosóra nyílt, mely a templom padlója alatt a Buddha által sajátkezűleg ültetett tízezeréves pálma belső üregéig húzódott.

— Várjatok meg itt! — mondta Ramáyun s egyik kezében fáklyát, másikban hosszú tőrét tartva, csakhamar eltűnt a sötét sikátorban. Kétségkívül a pálma tetején akarta felkeresni a főpapot, hogy ott önmaga végezze el vele dolgát.

András ezalatt künn állt a templomban s feszült figyelemmel szemlélte a pálmát. Ez az óriási fa vagy három emberderék vastagságú s negyven láb magas lehetett. Belül csigalépcső vezetett fel koronájába, melyen levélnek már nyoma sem látszott, csak néhány aggságtól elfásult levélbordia terjeszkedett szét meztelenül. Tízezer éves e kiaszott faóriás természetesen nem lehetett, de néhány száz évre mégis biztonsággal lehetett tenni életkorát.

— Jézus! A pálma ég! — kiáltott András, kezét összecsapva. Katonái sem tudtak elfojtani egy-egy önkéntelen sikolyt.

A főpap bennégett a tízezer éves pálmában, de bennégett az is, ki szörnyű halálának okozója volt. És hová lett a szent fog? Bennégett az is, hacsak tán Buddha ki nem mentette s magához nem ragadta fel a mennyekbe.

Eleinte András igen sajnálta, hogy az ügyek ily borzasztó módon fejlődtek s hogy a szent fog, melynek megkerítése tulajdonképpen az egész expedíció fő célja volt, elveszett. De azután meggondolta a dolgot és arra a meggyőződésre jutott, hogy egészen mindegy, akár igazán hatalmában van a szent fog, akár nincsen, csak a bennszülött népség éljen azon hiedelemben, hogy a feringieknek sikerült a bűvös erejű ereklyét meghódítani s ezáltal a sziget uralmát a maguk részére biztosítani.

Ezért rögtön átmotozta a templomban felhalmozott becses lim-lomot, ebből kiválasztott egy ékes művű nagy szekrényt, jól bezárta s négy katona vállaira helyeztette, azután parancsot adott a kivonulásra. Minthogy tudta, hogy a király a városon kívül van elfoglalva, elhatározta, hogy nem a földalatti, hanem a közönséges úton fogja a várost elhagyni. A templomhoz tartozó zárdaféle épületek, rabszolgatanyák s azok óriási udvara a benne elszórt óriási bálványokkal együtt csakhamar elmaradoztak s a kisded csapat megjelent a város utcáin. A sárból gyúrt s a nap melegén kiszikkasztott nyomorult viskók népe ijedt ordítozással futkosott ide s tova. Azután, midőn az ékes ládát meglátták, melyet a csapat közepén mintegy diadalmenetben hurcoltak, azonnal megértették, mi lehet annak tartalma, sőt András gondoskodott arról, hogy megértsék, mert két katonát lépdeltetett hadoszlopa előtt, kik szingaléz nyelven egyre kiáltozták: „Helyet a szent fognak! Helyet Buddha szent fogának!”

Egy héttel az események után András, derék csapatja élén, mint győztes hadvezér vonult be Colombo városába, az összes lakosság örömujjongása közben. ;;