Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-07-26 / 15. szám
egy családfő inkább mesél, vall, töpreng magáról, otthonáról, családjáról, mintsem nyilatkozik. — Néha még ma is megkérdik, helyes volt-e a tanyasi iskolák megszüntetése, helyes-e mindennap buszra ültetni, avagy kollégiumba hozni a tanyasi gyerekeket. Meggyőződésem, hogy igen. Mert rendkívüli képességű pedagógus kell ahhoz, hogy egy tanteremben, több korosztályt, különféle tantárgyakra tanítva, munkája ugyanolyan eredményes legyen, mint ahol szaktanárok foglalkoznak a gyerekekkel. Jómagam tizenhat éven át tanítottam tanyasi iskolában. Lászlófalván, majd Tiszakécske sárhalmi körzetében. Reggel a gyerekeket forró teával vártuk, nem egy közülük három-négy kilométert gyalogolt az iskoláig. Humán érdeklődésű vagyok, a fizikától, matematikától jobban féltem, mint a tanítványaim. Hétfőre, meg szombatra tettem ezeket az órákat, gondolva, hogy hét elején, hét végén csak nem állít be szakfelügyelő ... Itt, Tiszakécskén 1963-ban kezdődött el a tanyasi gyerekek kollégiumának szervezése. Kineveztek igazgatóvá. Jártuk a környék egy-két tantermes iskoláit — néhol a villanyvilágítás is hiányzott — összehívtuk a szülőket, hogy megnyerjük őket a diákotthon ügyének. Azzal érveltünk, hogy tanulás, tudás nélkül nem lehet érvényesülni. S bár nem egy kolléga állította, hogy a kécskei ember nem engedi el a háztól a gyerekét, végül is sikerrel jártunk, olyanynyira, hogy jóval több diákkal indultunk, mint ahányra számítottunk. A régi kultúrházban és egy vásárolt családi házban rendezkedtünk be. Bizony, szűkösen fértünk el... Negyvenen is aludtak egy szobában, itt, az új kollégiumban — ahol másfél éve vagyunk — öt-hat gyereké egy hálószoba. Mégis, némi nosztalgiával emlékszem vissza a hőskorra. Ott, a négy hálószobában a százhúsz gyerek valahogy igazibb családot alkotott. Itt, a háromszintes épületben ma még nehezebben találjuk meg egymást ... Tanárnak, diáknak jobban „be kell még laknia” az új otthont. Ehhez kell még egy kis idő, ám azt már ma örömmel nyugtázhatom, hogy kis lakóink megbecsülik a szépet. Nézzen csak körül! Százhatvan gyerek használja a bútorokat, helyiségeket, s minden olyan, mintha vadonatúj lenne. S ezt nem szigorral, büntetéssel érjük el. Csak szeretettel. — Igényességre neveljük gyerekeinket. Azt akarjuk, hogy belső szükségletükké váljon a kulturált környezet. Ne csak itt mossanak fogat, legyen fogkeféjük otthon is. Mert az otthoni szokások, az otthoni környezet hatásaival bizony sokszor meg kell küzdenünk ... Némelyik szülő olykor szóvá is teszi: a gyerek hazamegy a hét végén, és Ezekkel a bábokkal adtuk elő Juhász Ferenc A Nap és a Hold elrablása című művét - mutatja dr. Tóth Géza igazgató Mesterjelöltek1 A társalgóban: Margit néni gyerekeivel. A fiqtal tanítónő valamikor maga is a kollégium kisdiákja volt ,\ szerző felvételei más után nem iszik, külön poharat kér. Mi éppen azt szeretnénk, hogy a gyerek is nevelje a családot, vigye haza, amit nálunk tanult. Azt persze semmiképpen nem akarjuk, hogy elhidegüljenek az otthoniaktól, netán lenézzék szüleiket. Sokszor elmondjuk nekik, hogy mindazt, amit nyújtani tudunk — a szép szobákat, az ételt, a játékokat, a kirándulást — szüleik munkájának köszönhetik. Nálunk valóban nem üres szólam, hogy a pedagógus akkor végzi jól a munkáját, ha úgy szereti itteni gyerekeit, mint a sajátjait. Mert hét közben ide térnek haza, reggelente innen indulnak iskolába, nekünk szomorúak, nekünk vidámak, .nekünk kell segíteni, ha valamelyik tantárgyból gyengén állnak, s mi gondoskodunk arról, hogy tartalmasán teljenek délutánjaik. Televíziót persze itt is néznek, ám csak akkor, ha az épülésüket szolgálja. Szakkörökbe járnak, citeráznak, báboznak. A bábozást én kezdtem el velük. Az egész amolyan anyukapótlónak indult. A picik este, lefekvéskor érzik leginkább anyuka hiányát, aki jó éjt kíván, mesével búcsúzik. Egy alkalommal — évekkel ezelőtt — egy bábuval a kezemben telepedtem közéjük az akkor még emeletes ágyakkal teli, nagy hálóteremben. A bábu mondta el az esti mesét. Másnap két, majd egyre több bábut vittem magammal, mert nem altató, hanem ébresztő lett a bábozásból, mindenki bábozni akart. Aztán megkértek, báboznánk délután is. Megalakult az együttesünk Szitakötő néven, s azóta nyertünk egy kiváló együttes címet, két nívódíjat, volt számos tévészereplésünk. Am mindennél fontosabb, hogy a bábozás hasznos nevelési eszközünkké vált. Nem egy lakónk volt, aki, miután nekünk jelesre elmondta a leckét, másnap az iskolában meg se tudott mukkanni. Aztán előbb a paraván mögött bírtam szóra, később már ki is mert állni a „publikum” elé, s az iskolában is megeredt a nyelve. Nyolcadikosaink, kevés kivétellel, tovább tanulnak, szakmunkásképzőben, gimnáziumban. Hat év alatt — amióta újra van gimnázium Tiszakécskén — csak itt helyben harminc tanulónk érettségizett, s közülük vagy húszán egyetemisták, főiskolások lettek. És nem hiszem, hogy véletlen, majdnem mindegyikük lelkes bábosunk volt. Dr. Tóth Gézának — Géza bácsinak — gyermekei, unokái vannak. Mégsem akaródzott kitennem az idézőjelet, amikor otthonán munkahelyét, a diákotthont, családján az itt lakó gyerekeket értettem. Ahogy bebe nyitottunk egy-egy szobába, tanulóhelyiségbe, társalgóba, szemében mosolyt, kezében simogatást vitt. BALÁZS ISTVÁN 13
