Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-06-28 / 13. szám

i

I

kor észreveszi, hogy a riasztásnak ideje elérkezett, letérdel, s a csomóba fogott ruhával verdesi a földet; ez azt jelenti, hogy az evezőkkel dörömbölni kell, hogy a hal a hajó felé álló két istáp közt ki ne osonjon.

Az utolsó jel az, hogy amikor a két istáp összeér, tehát a fogás biztosítva van, a hegyenjáró subára hajtja a fejét; ez azt jelenti: „Megvan.”

A víz színén most burványt vet a bekerített garda ezernyi ezre; a legfelsőbbek átvetik magukat a háló fölén; a mélységben levő haloszlop szétriad, s ezekből jut a többi bokornak is mely a hegyenjáró jeleit magára magyarázta ugyan; de nem jó helyen kerített.

Ez egy rendes „látott hal” fogásának a menete. De van annak változata, sőt néha gonosz vége is.

Ha a halak tömege messze jár a legjobb irányban levő hajótól — messze befelé a Balatonban, akkor a hegyenjáró futásnak ered a hegyről lefelé, tehát a tó irányában, mire a hajók erős evezőcsapással iramodnak ki a víz síkjára.

Ha nagyon befelé találtak evezni, akkor a hegyenjáró hegynek iramodik s a hajók partfelé sietnek.

Ha a hegyenjáró azt akarja, hogy csak keveset tartsanak a part felé, akkor leguggol, s kezeire is támaszkodva, farával verdesi a földet; ha befelé, ekkor nagy complimentet vág.

... Az előbbiek és ezek a „becsületes jegyek”; de van csalóka jegy is, mikor ti. a hegyenjáró összebeszél valamely bokorral, s megegyezik bizonyos mellékjegyekben, leginkább a következőkben, péld.:

„Balra” jelt ád, hamisan, nyomban utána a jobb kéz hüvelykujjával megböki az oldalát; a szokásos „balra” jellel igazítja a jó irányba azokat, akikkel összebeszélt; néha a lábát térdben meghajtva, a fara felé rúg.

De a turpisság rendesen hamar kisül, mert legalábbis hatvan ember szeme őrködik a „böcsületre” s amire kisült, a hegyenjárónak

gonosz a napja, s az összebeszélt ősbokoré sem valami ünnep.

Ilyenkor fel van függesztve az artikulus; statárium áll össze; káromkodás a szóbelisége. az ítéletmondás és a végrehajtás pedig teljesen a Cibék ágasfájára van bízva. Ritkán történik; de megtörténik.

Egy-egy sikerült fogás százötven—kétszáz tarisznyát is hoz, tehát száz mázsa halat is vet ki a szárazra.

Természetes, hogy a hegyenjárót a helység született és fáradhatatlan őrszeme: a gyereksereg is észreveszi, s szemmel tartja; még természetesebb, hogy amint a hegyenjáró subáját lekapja, s botra tűzi, a látott hal híre a szó azon értelmében szét fut Tihany utcáin, s be a házakba. Ilyenkor csak a lábáról leesett beteg, agg vagy nyomorék marad veszteg, a többi népség minden gondolható edényt fölkapva, leszalad a partra, mert az ősi szokás úgy tartja, hogy a halhelyen még a vizen összeakadt komák is megbékülnek, s az egész halászság igaz magyar bőkezűséget gyakorol a „jut is, marad is” elve szerint.

Megtöltik a gazda tarisznyáját, a gazdasszony kötényét, köcsögét, minden gyerek ihanyra fűzhet egypár gardát, jut a Szántódra átkelő utasnak, a cserkésző cigánynak, s ha valami kuvasz tévedt oda, vetnek még annak is, s csak ekkor osztozkodik a szerencsés bokor, természetesen ős Tihany régi mértéke szerint, mely nem font, se kiló, se mázsa, hanem az egy rőf vászonból készült halásztarisznya, mely arról is nevezetes, mint már említve volt, hogy a gazdasszony azt a rőf őt nem is rőfön, hanem a karján és a mellén méri ki.

Amidőn a garda így beütött, az egész környék vele él. s a hal. noha szálkás, balatoni módon elkészítve, kitűnő, jóízű eledel. A készítése módja a következő: letisztítják a hal héját, a halat megforgatják lisztben, kevés zsírra vetik, és jó ropogósra, majdnem szárazra. kirántják. így elkészítve, az ember ujjaival foghatja a halat, kényelmesen kiszedheti a nagyobb szálkáit, s bátran költheti el, a törékennyé vált apróbb szálkával együtt.

A látott hal bekerítése azonban nem éppen gyakori. A Balaton háborgása, makacs ködök elfedik a nyüzsgő tömegeket, s ilyenkor a hegyenjáró reászorul egész testi-lelki edzettségére. A tihanyi fok vulkanikus, hegyes csúcsain erősen vág a szél, a dara; de a magyar halász hosszan tűrő vastestű ember, aki virtust csinál abból a dacból, amellyel az idő viszontagságaival szembeszáll: erre a dacra rátart ós.

Ha valami, úgy a „látott halra” való halászat avatja a Balatont „magyar tengerré”, mert a halászat e módja szakasztott mása az észak tengerein folyó heringhalászatnak, avval az egy különbséggel, hogy amíg a herin ghalász csülkökön magasra hágva lesi a halak seregeit, a tihanyi hegyenjáró őrhelyét a föld izzó keblének lehelete hányta föl kellő magasságra; hegyet készített a lába alá.

A hagyomány azonban e halászatnak egy régibb módját is őrzi.

Hajdanában, mikor Tihany félszigetét még erdő borította, s a nép téli munkáját az erdő szolgáltatta, a halászbokrok nem tanyázhattak naphosszat a parton, s a hegyenjárás is inkább önkénytes volt.

Akkoron a hegyenjáró kiállott a csúcsra, s a falutól a hegyenjáróig, kellő távolságban gyerkőcök állíttattak föl.

Mihelyl a hegyenjáró észrevette a „látott halat”, odakiáltott a legközelebb álló gyereknek :

— Gaardaa!

Szájról szájra röpült a hír a helységbe, s az az ember, asszony, aki a templom táján, hallotta a jó hírt, fölszaladt a toronyba, s félreverte a harangot, minek hallatára a halászember otthagyta munkáját, s kirohant a partra. Annyi bizonyos, hogy a „látott hal” a magyar halászatnak legvonzóbb képei közé tartozik.

ILLUSZTRÁCIÓ: KALMANCHEY ZOLTÁN

19