Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-06-28 / 13. szám

BOLDIZSÁR IVÁN * HAZAf NAPLÓ Tihanyi varázslat, második pálcaemelés A Belső-tó FOTO: KOVÁCS SÁNDOR — MTI (Laknak bennük.) Ez a két szó, amit most alcímül írtam ide, a legutóbbi tihanyi varázslat két utolsó szava volt. Legszebb az a népművészet emlékként is elbű­völő tihanyi házakban, hogy lak­nak bennük. Olyan mint egy sza­badtéri néprajzi múzeum, „skan­zen”, ahogy újabban nálunk is, érthetetlen sznobsággal nevezge­­tik, de a házak nem múzeumi tár­gyak, hanem eleven életet élnek. A régi Tihanyt, nem a fürdőző­­két, hanem a lakosokét legjobban a Belső-tó felől látni. Elszaladok az egykori apátsági magtár nagy, szürke, kisablakos épülete mellett, amely ma művelődési ház és mo­zi, már útközben meg-megállok egy-egy nagyon régi ház mellett, és be-beköszönök. Visszaköszön­nek, kedvesen, az ismeretlennek. Nem tudják, hogy a múltamat üd­vözlöm. Az 1935-ös első falukuta­tás emlékeit. Ebben az utcára kis­sé ferdén kiugró házban farmer­­nadrágos leányka biccent: ő már nem szereti, ha idegenek köszönt­­getnek neki. Ötödfél évtizeddel, majdnem két emberöltővel ezelőtt a nagyanyja, még piros karton­szoknyában, vénasszonyosan átkö­tött nagykendőben állt a kiskerti mályvák ősei mellett. Annyi idős lehetett, mint most ez a kis nagy­lány. Lesütötte a szemét, amikor ráköszöntem, hozta Istennel felelt, és az anyját szólította. Vajon él-e még? Nem az anya, mert az ne­kem akkor „néni” volt, de a piros szoknyás, elpiruló süldőlány? Kísértésben vagyok minden ti­hanyi utamon, hogy bemenjek eb­be a házba, vagy a második szom­szédba. Ott laktam is. Nem te­szem. De gyakran bekopogok olyan házakba, ahol annak idején nem jártam. Üj barátaim vannak, mostani kortársaim. Kevésbé em­lékeznek a harmincas évek tiha­nyi szegénységére, pedig gyermek­ként megélték, mint az, aki jegy­zőfüzettel és ceruzával a kezében járt itt, és hírt adott róluk „Val­lás és erkölcs egy apátsági falu­ban” címmel, a Katolikus Szemle hasábjain. A folyóirat jellege ma­gyarázza, miért választottam ezt a címet a tanulmányomnak. Tavaly elvittem a régi folyóiratszámot egy új baráti házhoz. Csak az asz­­szony volt otthon, meg a nagylá­nya és süldő fia. Amíg az atyára vártunk, jeges borral kínált. Nem a jégveremből húzta fel a palac­kot, hanem a hűtőszekrényből vette ki. Aztán megérkezett a ba­rátom. Veszprémben volt a me­gyei tanácsnál. A tehén helyére beállította korallpiros Lada sta­tion waggon-ját. De az apjának tehene se volt, amikor itt jártam, az istállót is már ő építtette 59- ben vagy 60-ban. Elolvasták a régi falufelmérést. Nem hitték el, hogy olyan nagyon szegény, félig jobbágysorban re­kedt halászfalu volt az ő Tiha­­nyuk. A társadalmi feledékenység az egyes ember jótevője, de oly­kor nem árt emlékezni, honnan jöttünk. „Szebb volt akkor Ti­hany?” — kérdezte a fiú. Több volt a nádtetős, tornácos, bolthaj­tásos, oszlopos régi ház. Emlék­szem, nyolc évvel ezelőtti tavaszi utamon megkérdeztem egy csa­ládtól, miért bontják azt a szép régi házat? Éppen a tetőt szakí­tották le. „Szépnek szép volt”, mondta a korombeli nagymama, de lakott valaha ilyenben?” Ezzel válaszoltam a fiúnak. Szép volt akkor is, de most szebb, mert emberhez méltóbb. Ahogy a falu a tihanyi domb lejtőjéről le­ereszkedik a Belső-tó felé, meg­kapja a szemet a megmaradt régi házfalak, háztetők lila színe. Se­hol máshol az országban nem épí­tettek házat lávakőből, de itt ez a laposan hasadó, ritka kőzet ol­csóbb volt még a vályognál is, és tartósabb. A tihanyi légkör úgy hatalmába keríti azokat is, akik újonnan költöznek a faluba, hogy nyaralóikat szeretik a mályvaszí­nű, bársonyos tapintású lávakőből építtetni. Azt már senki se mond­ja, hogy még mindig olcsóbb a vályognál, vagy akár a téglánál is. A tihanyi varázslat egyik titka: az apátsági dombról két vízfelü­letet látunk. Távolabb a Balaton tükrét, a kép közepe táján pedig a szőlősdombok között a Belső­tavat. Ennek huszonöt méterrel magasabb a vízszintje, mint a Ba­latoné, ám semmiféle kapcsolat­ban nem áll a nagy tóval. A tiha­nyiak mégis Kis-Balatonnak ne­vezik, mert körvonalai a nagy, az öreg Balatonhoz hasonlóak, sőt egy helyen, ha az embernek erős a képzelete, még egy pici tihanyi félszigetet is felfedezhet. Kihunyt tűzhányók egykori krátere a Bel­­ső-tó, saját forrásai táplálják, és körös-körül a geológiai korszakok hévizeinek forráskúpjait fedezhet­jük fel. (Kávé, gejzírrel.) Ehhez egy jó feketét kell inni a Rege teraszán. Hasonló kávézó nincs több Ma­gyarországon, de azt hiszen Euró­pában sem. És ennek megint két oka van. Az egyiket akkor fedezi fel az ember, ha a tó felé tekint, a másikat, ha hátat fordít. Az el­sőt nem kell magyarázni: a Ba­laton kétszáz méter magasból, a nap minden szakában, minden órájában, olykor tízpercenként változtatja a színét. E látvánnyal nem lehet betelni, de ha az em­ber mégis megfordul, az eszpresz­­szó teraszán különös képződmé­nyeket lát. A betonpadlóból né­hány embermagas mészlkőszikla nyúlik ki. Ezek az egykori gejzí­rek maradványai. Ha nem is a gejzírek korába, de a messzi múltba visznek el az egykori barlanglakások képei. A XI. században valószínűleg éppen a „tihanyi király”, I. Endre ural­kodása idején, a messzi Kijevből szerzetesek költöztek Magyaror­szágra és évszázadok óta szájról szájra járó monda szerint, ezek­ben a barlangokban laktak. Ök talán még épen látták azt a tör­ténelem előtti, a vaskorból fenn­maradt földvárat, amelyet a múlt évtizedben találtak meg a régé­szek. (Földi és égi szerelem.) Ha nem volna Tihanyban más, csak az apátsági templom és annak ősi al­temploma, akkor is idegenforgal­mi zarándokhellyé válna. A két­tornyú apátsági templom a fél­sziget legmagasabb hegyfokán épült fel, aki ide tervezte, az a régi világ urbanisztikájának láng­esze lehetett. Az első templomot az az I. Endre király építtette, akinek neve elválaszthatatlanul összefonódott Tihanyéval. Román stílusú teremtemplom lehetett, erre következtethetünk a megma­radt altemplomból, amelynek tömzsi oszlopai az Ile de France ma is álló egyházait juttatják eszünkbe. Mindig bemegyek ebbe a templomba, ha arra járok, kül­földi barátaimat is ide hozom. Megállnának, hogy a dús barokk faragásokban gyönyörködjenek, de karon fogom őket, és levezetem a több mint 900 éves altemplom­ba. Az Árpád-házi királyok korá­ba érkezünk. Az egész templom nem lehetett sokkal nagyobb, mint ez a terem, amelyet a hat rendíthetetlen oszlop tart. Ez itt a királysír, I. Endréé, egyszerű már­ványlap, rajta semmi más, csak egy szál kard. A templom hajójában a késő, szinte lángoló barokk egyszerű, falusi változata fogad. Csodálatos Szent Jeromos faragott szobra a szószéken. Az arany háttérből, mint az eleven test emelkedik elő a szent meztelen felsőteste és ezt még jobban hangsúlyozza a való­ságban is, a fényképen is a széles piros kalap, a mai bíborosi kala­pok őse. Nagy művész volt ez a falusi szobrász, aki ezt a kalapot, a kézben tartott koponyát és a szó­székről lehullott csupasz lábat így meg merte faragni. Stulhof Se­bestyén volt a neve. Egész életé­ben ezeket a szobrokat faragta. A ma is élő legenda szerint val­lásos hitén kívül egy tihanyi sze­relem is ihlette. A templom a tanúja, hogy Isten áldása kísérte. 20

Next

/
Thumbnails
Contents