Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-06-28 / 13. szám
Szent Márton napja körül az idő már késő őszre jár. A fák lombja, elsárgulva, rég lehullott, s a Balaton szabadon vágtató, borzongósan hideg szele a tihanyi fokon végigsöpörve, fölkapja azt a lombot, megkavarja a nagy űrben, azután — mintha unná a játékot — kiereszti. A lomb elül a habok taraján, mint a felriasztott seregélymadár kóválygó csapata az ingó nádas sünijében. Az avar fakó színben; a szántódi nádas aranybarnában alussza álmát, s a madárvilág is teljesen megváltozott; vele az egész tó képe, melynek oly jellemzően kiegészítő része éppen a madarak élete, mozgalma. Eltűnt a küszvágó, mely sokaságával, lengő repülésével, hófehér színével a tó nyári képének olyannyira megadja a tenger zamatét. A kócsag, a szürke- és vörösgém már nem riadoz fel a szélvizekből; a bölömbika elhallgatott; a nádiveréb rikácsolása azonképpen. Most a vadludak a siető, részben az észak messze tájairól érkező rucaseregek uralkodnak a levegőben, az Északi-sark tájáról való búvárok pedig a nyugtalan vizeken; de igaz, a lócsér is kering és lebeg a habok fölött, csakhogy vendégvoltát rögtön elárulja: megjelenik — eltűnik. A sík víz csillogása, színek szerint változó játéka is más nemű már. Borús napokon az ólom színe az uralkodó; tiszta időben a tengerzöld. Ha a szél elül, s szakadozott felhők borítják az eget, ekkor a Nap világa foltosán éri a vizeket, s a foltok, néha elnyúló szalagok, hol smaragd-, hol Nílus-zöld színben tündökölnek. A tónak egyes részeit köd borítja; s ha a tihanyi fokról akár Balatonfő, akár Balatonfenék felé tekintünk, szemünk a ködbe téved. s partot nem érve, valóságos tengeri képet élvez. S e fölséges víz mélyében is más ilyenkor az élet. A Balaton heringhala, a garda, az ezüstösök között a legragyogóbb, s alak szerint a legföltűnőbb — alakjáról a Tisza kardkeszege, a Bodrogköz kaszakeszege — óriási seregekbe verődik, s valami titokzatos nyüzsgést, vándorlást végez; éppen, mint az óceán heringje. E haltömegek ekkor oszlopszerűen töltik be a víz egész mélységét, a fenéktől a színig; néha annyira, hogy a legfelsőbb réteg fickándozásától burványt vet a tó színe. Természetes, hogy amerre ez a haltömeg mozog, megváltozik tőle a víz színe, csillogása is; az a pont, ahol a hadsereg van, sötét, sajátságosán bíborbamás színt öltve, kivált csöndes időben, s magasabb helyről, már messziről látható. Ez idő tájban Tihany hét halászbokra sajátságos életet él. Hajói fölszedett, kivetésre kész öregszerszámmal minden percben indulhatnak. Az evezők tolla a víz fölött, a külső csapó a hajóban, kézügyben, a belső csapó a hajó peremén nyugszik; a macska kötele gondosan karikába van fejve; mellette a kóta, egy jókora gyékénynyaláb. Minden bokor hajója mellett tanyáz; csöndes pipaszó mellett vesztegelve, várja a jó szerencse hírét, vele az indulás percét. Aggodalma semmi sincsen, mert hiszen minden bokor kiállította őrszemét, amelynek az a föladata, hogy a hegyenjárókat lesse. A hegyenjáró hajnalhasadtával fölhúzta nagy csizmáját, foltos ködmönét; nyakába akasztotta megviselt subáját, fülére húzta kucsmáját, s meghágta a tekintők egyikét. A csúcson megállapodott, s hatalmas botjára támaszkodva, ráveté szemét a tó tükrére; bozontos szemöldökét összerántva, nincs az a sólyommadár, amely élesebben, s apróbbra vizsgálná sólyomszemével a tarlót, mint vizsgálja az ő valóságos sólyomszemével a vizeket a hegyenjáró: lesi a sötét foltnak a megj elenését. A hét halászbokor hét hegyenjárót állít ki, Herman Ottó 1835-1914 Breznóbányán született, Miskolcon járt iskolába, majd a bécsi politechnikumon mérnöknek készült, s hogy a tanulmányai végzéséhez szükséges pénjct megszerezze, géplakatosként dolgozott. Egyik professzora a rovartan felé fordította érdeklődését. 1863-ban a lengyel szabadságharcosok sorában harcolt, majd visszatérve Magyarországra, Kőszegen fényképészműtermet nyitott. A muzeológiával 1864-ben került kapcsolatba: Brossai Sámuel munkatársaként konzervátor lett Kolozsvárott, és lerakta az ottani állattani gyűjtemény alapjait. Szemlélete pozitivista kutatási eredményekből kiindulva, darwinista irányba fejlődött, a politika terén is haladó nézeteket vallott; 1871-ben például a Magyar Polgár hasábjain állást foglalt a párizsi kommün mellett, s Kossuth Lajost is kétszer meglátogatta turini száműzetésében. A múlt szájad utolsó évtizedétől kezdve gyümölcsöződik polihisztori érdeklődése nagy jelentőségű irodalmi munkásságában: néprajzi, zoológiái, őstörténeti, természetleiró munkák sorát jelentette meg, megindította az Aquila című madártani folyóiratot, megalapította a Magyar Ornithológiai Központot, és lebilincselően gazdag-színes előadásmódjával a magyar irodalmi nyelvet is gazdagította. Az ősi, s azóta jórészt kiveszett foglalkozásokról, vagy az állatok életéről, viselkedéséről, szokásairól írt rajzai forrásérték, néprajzi, illetőleg természettudományi hitelesség, és az eleven, szemléletes magyar nyelvhasználat tekintetében egyaránt remeklések. D. M. A „LÁTOTT HAL" Tihany őshalászata mert hét csúcs a haltekintő; a nyolcadik csúcsot hol az egyik, hol a másik hegyenjáró hágja meg — úgy változatosság kedvéért. A csúcsok, ím, ezek: Északkelet felé: Akasztó, Nyársos-hegy, Ékkő, Dalvár-domb. Ezekről a hegyenjárók a Balatonfő felé tekintenek. Délnyugat felé: Pusztatemplom, Sóspartok-hegye, Gurbicsa-tető, Csúcs-hegye. Ezekről a Balatonfenék felé őrködnek. Ezek a hegyenjárók egytől egyig tapasztalt, kipróbált, éles látású, s a tó tükrét színe. csillogása, hínáros helyei szerint bámulatos pontossággal ismerő halászok, akik még az arányoknak távolság szerint való apadását is pontosan meg tudják ítélni, ami a látott hal elfogásánál igen lényeges föltétel. Most már visszatérhetünk a veszteglő bokrokhoz, s őrszemeikhez. Az Akasztón levő hegyenjáró halat lát. Teli torokból, s avval a bizonyos vontatottsággal, amely a szónak nagy távolságra való megérthetőségét biztosítja, lekáilt a bokrok felé: , Háájóóráá!!” Hogy a jeladás arra az esetre is biztosítva legyen, ha a hang nem érné el az őrszem fülét: lekapja subáját, botjára tűzi, s magasra emeli. Az őrszem erre a bokrok felé kiált, ezek pedig talpon teremve hajóikra rohannak. Az evezők húzópántja egy pillanat alatt a vonószegbe van akasztva, s nyolc evező tolla belevág a vízbe. A hálóvető legény most a macska mellett áll; a kormányos háttal a hajó orra felé, megszorítja a kormány kacsát, s szemét a hegyenjáróra szegezve, lesi annak minden mozdulatát, mert a mozdulatok jelek, s a hajót ezek szerint kel] kormányoznia. A látott halnak se törvénye, se szabálya: ki tudja, honnan jön. vagy merre tart; ma itt, holnap ott mutatkozik, azért „szabad a vásár”. A jelre mind a hét hajó kirohan; a legénység a rugófába veti meg a lábát, a szakadásig megfeszített karral, derékkal evez; ilyenkor vége a barátságnak: a létért való küzdelem kiszólítja az irigységet, az indulatosságot is, s ha roham közben két hajó elállja egymásnak az útját, vagy éppen összeakad, van káromkodás, sőt néha döngetés is bőviben. Ekkor nincs halászartikulus! A hegyenjáró azalatt azt a hajót tartja szemmel, amely jó irányban halad, s ehhez szabja jeladását, mely a következő: 1. Subáját, vagy néha egy halászgatyát is, hátfelől előrefelé csapdossa; ez azt jelenti: „Előre!”, s ekkor a kormányos változatlanul tartja az irányt. 2. Subáját balról jobbra csapdossa; ez azt jelenti: ..Jobbra tarts!”, mire a kormányos jobbra térve, addig halad az új irányban, amíg csak a hegyenjáró ezt a jelt adogatja. 3. Subáját jobbról balra csapdossa; ez azt jelenti: ..Balra tarts!”. 4. Mihelyt a hegyenjáró észreveszi, hogy valamelyik hajó kellőképpen megközelítette a látott halat, hirtelen a földre veti magát, ez azt jelenti: „Vesd ki a macskát!” A macska leszáll a tó fenekére, s megkapaszkodik ; de a kötelét folytonosan eresztik, mindaddig, amíg a hegyenjáró ki ismét talpra állott, új jelet nem ád. 5. Amidőn a hegyenjáró észreveszi, hogy a hajó oly közel van a látott halhoz, hogy a hálóval bekerítheti, másodszor veti magát a földre, ami azt jelenti, hogy: „Vesd ki az istápot, tedd ki a kötát!” Ennek megértésére tudnunk kell, hogy a háló egyik istápja ekkor már a macskát tartó kötélhez van kötve, tehát mihelyt a hajóból kivetik, a macska helyben tartja; a kóta az a derék gyékénynyaláb amelyet vékony zsineggel a tartókötélhez kötnek, s mely a víz színén úszva, a helytálló istáp helyét s így azt a pontot is jelzi, amelyre a háló másik istápjával keríteni kell. 6. Ezalatt a hegyenjáró újra fölállott, s amint észreveszi, hogy a háló elfogyott, vagyis ki van vetve, s a hajó kellőképpen túljár a látott hal tömegén, harmadszor veti magát a földre, ami azt jelenti, hogy: „Vesd ki a másik istápot, és keríts a kőtára!” Ekkor a hajó kört vág az úszó kóta felé, s a háló nagyjából bekerítette a látott hal tömegét. Ekkor minden ember a hegyenjárót nézi, ki még mindig szemmel tartja a halat, smi-18
