Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-05-17 / 10. szám
AKINEK FÜLE VAN nak vadhajtásai, és a közönség nálunk is egészségesen ítéli meg a kificamodott próbálkozásokat. Társadalmunkban óriási színházi konjunktúrát tapasztalunk. Lényege: az olcsó helyárak állami támogatással is biztosított szocialista művészetpolitikája. (Nálunk is volt helyáremelés, de a színházi érdeklődés szemernyit sem csökkent.) A színház nyugaton rossz helyzetbe került; a nyereségre való törekvés az általános drágulás keretében elviselhetetlen teher. — Milyenek a Madách Színház nézői? Van-e törzsközönség ? — Közönség nélkül nincs színház. Csupán a vájtfülű beavatottakra építve nem lehet színházat csinálni. A kritikusok között akadnak fanyalgó „arisztokraták”, akik megvetik a közönséget, pedig a mi értelmezésünk szerint felfogott kulturális forradalom azt jelenti: „a legmagasabb kultúrát a legszélesebb tömegeknek!”. A Madáchnak jó, hűséges közönsége van. Sok a szervezett előadás, egyetemi hallgatóknak, a munkás ifjúságnak, együtt a felnőttekkel. — Milyen a színház sajátos műsorpolitikája? Mit tesz a színház a magyar dráma felvirágoztatásáért? — Ez kettős feladat. A múlt újrafelfedezése is fontos. A szűkkeblű — dogmatikus és sznob — szemlélet lenézi a századforduló pesti színházi szerzőit, pedig akkor jó vígjátékok, izgalmas társadalmi drámák születtek. Ez az örökség nem túl gazdag: a reformkor előitről csak töredékek maradtak fenn. Szeretnénk bemutatni az elmúlt száz év kiemelkedő drámaiíróit. Van sajátos magyar színházi múlt. A Bánk bán nélkül nem született volna meg Szabó Magda új darabja: A meráni fiú. A magyar zenés színház, Kálmán Imre, Lehár Ferenc, Szirmai Albert operettjei magyar iskolát jelentenek. Büszkék lehetünk rájuk, mert világszínvonalon művelték a műfajt. Molnár Ferenc is örökségünk. A magyar kabaré is sajátos színpadi humort teremtett. Ezek szép hagyományaink. — Az élő dráma csak részben a színházak felelőssége, az irodalom gondja is. A felszabadulás után az újjászülető realista drámával együtt haladt a Madách Színház. (Az utóbbi évek abszurd, félig érett kísérleti darabjait nem érezzük profilunknak.) Sütő András, Szabó Magda, Illés Endre fémjelzik műsorunkat. Most pályázattal próbálkozunk, a legjobbak bevonásával. — Sok szó esett arról, hogy a társulatból kiváló művészek szerződtek más színházak/ hoz. f — Egészséges áramlást kell biztosítanunk, különben sokan belemerevednének a rutinjukba. A társulatformálás és -nevelés két évtizede tart. A mai társulat más, mint 1962- ben volt. — Milyen az utánpótlás? Hiszen évtizedek óta tanítasz a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. — Évente 15—30 fiatal végez. Sok ez vagy A DALRA kevés? Ha csupa zseni lenne, nem volna sok, de van középszerű és átlagos is. Ezért kísérletek folynak az úgynevezett középfokú képzésre is. Az igazi gond a rendezőképzés. Az értékzavarok hatását a főiskola nehezen képes ellensúlyozni vagy kiszűrni. Ez nem nemzedéki kérdés. Nem arról van szó, hogy mi idősek a realista színház hívei vagyunk, a fiatalok meg az abszurd színházat akarják. A művészetben a korprobléma másként jelentkezik. Nádasdy Kálmán és Kodály Zoltán idős korukban is az újítók élén maradtak Fiatal az, akinek van füle a dalra. Sajnos, a fiatalok közt is akadnak szép számmal botfülűek. — Néhány napja mutatta be a Magyar Televízió a Csillag a máglyán című Sütő András-darabból készült filmedet... — Színházi ember vagyok. Néha kirándulok egy-egy televízió- vagy filmrendezésre. Ez — hogy úgy mondjam —, kiegészítő sport. — Elégedett ember vagy? — Elégedett vagyok. Amit teremtettünk itt a Madáchban, kollégáimmal együtt, azt megszerette a közönség. Az alkotó elégedetlenség az a régi. Szolidáris vagyok régi magammal: a Kaukázusi krétakörtől a legutóbbi Három nővér előadásig — úgy érzem —, nincs törés. A program változatlan, az eszközök folyton változnak. — Köszönöm a beszélgetést. SZÁNTÓ MIKLÓS Almósi Evő, Piros Ildikó, Schütz lla és Káldy Nóra FOTO: SCHWANNER ENDRE
