Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-05-17 / 10. szám
— Hadd játsszék vele az istenadta! Nem eszi ez azt meg. Egyebet sem eszik. Nem tudom, mivel él. Azzal egy szeletkét levágva az abroszra tett kenyérből, azt megkente vajjal, s odavitte a kisleányhoz. — No te „béka”! Hát kell-e egy kis vajas kenyér? A gyerek elvette, de meg sem köszönte. — No lássák! Meg sem köszöni. Egyél mindgyár szépen. A cirmos kandúr az evés neszére felcihelődött a kemence tetején, s lemászott a padkára: ott elkezdett a kislánynak a térdeihez törleszkedni, a fejével a könyökén nagyokat taszított, s közben hangosan dorombolt. A gyermek aztán, lesunyt fejjel nézve a csaplárnéra, beleharapott a vajaskenyérbe; de amint az félrefordult, kivette a szájából a falatot, s odaadta a cicának. A csaplárné beszédes lett. — Árva biz e, szegény béka. Mert ez annak a híres Gavallér Jóskának a porontya, akinek az életéért nem adnék már egy ólompitykét. — Itt fogták el ebben a szabában, ezelőtt három nappal. Egy pandúrnak meg is tapintotta úgy a fejét, hogy annak nem fáj többet a foga. Most is ott van a tenyerének a helye a falon. Véres volt az; de már lekapartam. — Hej, de nyalka legény volt a Jóska! Nem hiába hítták Gavallérnak. — Mikor megkötözték, azt mondá neki a pandúrhadnagy: „Hej, te akasztani való betyár! hogy tudsz te ilyen szép lenni?” — Én aztán azt mondtam neki: „Hadnagy uram is ilyen szép volna, ha annyit ölelgették volna a szép leányok, mint ezt!” Igazi parasztlogika! Én azt kérdezém: — Hát aztán, ha a Gavallér Jóskát elfogták, a leányát nem vitték el? Ezt az én diáklogikámat meg a csaplárné találta furcsának. — Hát minek vitték volna el, hisz ez nem lopott lovat? — Hát hogy gondoskodjék a fölneveléséről a vármegye. Hej, de kikacagott. — Jaj, lelkem ifjúr! Látszik, hogy maga diák! Hát aztán a vicispánné fésülgesse ezt a békát? — De hát így mi lesz belőle? — Ne féltse az ifjúr! Majd gondját viseli neki a puszta. Nem tudtam elképzelni, hogyan viseli gondját egy árva leánynak az a puszta, amely egy árva nyúlnak sem tud szállást adni? Odakünn azalatt lódobogás hangzott. Egy lovas alakot lehetett látni az ablakon keresztül, az országút mentén közeledve. A csaplárné ráismert egyszerre. — Az öreg Koppantót látom. Bizonyosan bejön. Be is jött. Hanem elébb az egyik ablakon, azután a másikon kandikált be; csak aztán került az ajtóra, mikor meggyőződött róla, hogy csak két diák van odabenn, aki savót iszik. öreg legény volt már. Szürke haja csimbókba bogozva. Arca, mint a cserzett bőr, oly barna, összevissza dúlva himlőhellyel, ráncokkal, régi sebhelyekkel. Bozontos szemöldökei alól egyszerre kétfelé villogtak nyugtalan szemei, amint belépett. Cifra szűrét a félvállára rázta; nem lehetett látni, hogy a bal kezében mit hord. A szabadon levő jobbjában derék acélfokos volt, jó árvatölgy nyelű. Le sem vette a süvegét előttünk. A csárdában mindenki egyforma úr. Nem is köszönt. Csak leült a keresztlábú ivóasztal végére, maga mellé téve a fokosát. S csak úgy a fél szemöldökével intett a korcsmárosnénak: amit az már értett. — Ez azt jelenti, hogy „bort”! A csaplárné lement a csapóajtón a pincébe, s visszatért a széles szájú palackkal, amiben az a fakóveres folyadék volt. Az öreg megszólalt. Fűrész, köszörűkő mind fuvolaszó a hangjához képest. — Elébb magad igyál belőle. A korcsmárosnénak meg kellett azt tenni. — Hát a pohár hol van? — Nem szokott kend máskor klázliból inni. — Nem is én! Mikor aztán a pohár előtte állt, félig töltötte a veres borral. — Van cukor a háznál? — Az is van. Beletett egy jó darabot a pohárba, s aztán addig kavargatta a görbe bicskájával, míg elolvadt a borban. Akkor megint odainté a csaplárnét. — Vidd oda „neki”. Cukor nélkül meg nem issza. A csaplárné odavitte a kisleányhoz a poharat. — No igyál, te béka! Cukros bor! Keresztapád küldi. A gyermek elvette a poharat, s nagy kedvteléssel szürcsölgette a cukros bort. A vén betyár maga is ivott, s danolni is kezdett hozzá. Talán annak a kisleánynak? Héj! rózsafa, bodzafa most virágzik! Kincsem, galambom, tubicám mit csinálsz itt? Subám igazítom. Rúzsám csókógatom Kedves rúzsám! Szebb nótát is hallottam már életemben, de jobban meg nem maradt a fejemben egy sem, mint ahogy ezt a vén betyár dalolta; könyökére dűlve, fél öklével görbére tolva a félpofáját. Mikor aztán az icce bor le volt morzsolva, akkor belenyúlt a szűre bekötött ujjába, s előhúzott belőle egy posztóujjast. Az ujjasnak kék volt a posztója, piros a hajtókája, három sor ólompityke rajta. — Gyün a tél. Hideg lesz. Megfázik a gyerek — dörmögé halkan. — Nesze. Add rá! A csaplárné átvette a ködmönt, s belebújtatta a gyermeket. Bíz az a békának éppen a lábai éjéig ért, s az ujjai túl lógtak a két kezén; de hát jó meleg volt. — Majd a vásár után cipőt is hozok neki — mormogá a vén Koppantó. — Aztán gondját viseld. Ami jár érte, ird föl a rovásra. Azzal felcihelődött, odakoszorgott a gyerekhez. Az még akkor is az egyik kezében tartotta a maszlagtobozt. Elvette tőle. — Ez nem jó. Azzal felemelte a gyermek állát, hogy a szemébe láthasson. — Ríttál? No, ne ríjj sokat. S aztán a bőlobogós ingujját marokra fogva, megtörülte vele a gyermek arcát. — Hát nem csókolsz kezet keresztapádnak, te béka! — feddé a lányt a csaplárné. — Nem szokás az — morgott az öreg, eldugva a kezét a szűr alá. Azzal odahívta magához a csaplárnét, hogy közelebbről dörmöghessen a fülébe. — Aztán holnap reggel — mikor az a kakukkos óra a hatot huhukolja: mondass el egy miatyánkot, ezzel a gyerekkel. — Hát már holnap lesz? — Holnap hajnalban, hat órakor. Akkor vitték kivégezni a kis békának az apját, a nyalka, délceg legényt, a Gavallér Jóskát. Az öreg Koppantó kiment az ivóból, felült a lovára és odább kocogott. — Lásd, de szép ködment kaptál! Mégsem örülsz, te kis béka? Jövő héten piros cipőt is hoz keresztapád. A kis békának erre a szóra mégiscsak elmosolyodott a szája. Csak a szája, de nem a két szeme. A lelógó haja nem engedte látni, hogy azokban mi van. Én azt kérdém a csaplárnétól: — De hátha a vén Koppantó is el talál pusztulni, mi lesz a kisleányból? — Akkor a kötelességet majd átveszi másik. Nem kell ezt félteni. Nagy úr a puszta. Engem is az nevelt. Nem lesz ez mindig árva. Héj, sok szegény legénynek megfájdul még emiatt a szíve tája! 19
