Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-05-17 / 10. szám
Nagyon jól emlékszem rá. Az idén éppen ötven esztendeje. Kecskeméti diák voltam. Ketten, nyalka jogászgyerekek a Nagy Feri pajtásommal, utaztunk ünnepi vakációra Halasra, ahol a barátom szülői laktak. Fel is dűltünk útközben a szekérrel; de nem lett semmi bajunk. Ott terül el Kecskemét és Halas között a nagy futóhomok-sivatag, aminél különbet az egész országban kötve hiszem, hogy találjunk. Aki ezt végigjárta, ugyan elmondhatja, hogy „mégiscsak mozog a föld”. Ez itt egyre változtatja az alakját. Néhol, a lapályon, olyan képet mutat, mint a hullámzó Balaton: egymás fölé forduló habok — fövényből, köztük egy-egy „angyalhullás”, amit a forgószél kerekített ki; majd meg hepehupás dombok, a szél járta oldalon mélyen aláásva, nyurgult, hátahoporjás bakhátak, amik az öreg buckákat egymással összekötik. Az öreg bucka már dacol az idővel. Az nem hagyja magát a széltől elhordani, szerzett magának valahonnan valami göcsörtös nyírfákból, ezüstlevelű nyárból felvert bozótot, az megvédelmezi; az egyik oldalon ugyan a fák gyökerei, mint a kígyók nyúlnak szerteszéjjel, de a másik oldalon jól megkapaszkodnak: míg az új buckákat, amiket az idei böjti szél alkotott, meg lehet ismerni arról, hogy azoknak csak a csúcsából mered elő az eltemetett nyírfa vége. Fű nem lepi be a völgyet, csak a vasgyökerű iglice-tövis maradt itt meg és a kék iringó; abból is ördögszekeret csinál a szél, amit végigkarikáztat a sivatagon. S amennyire a legmagasabb buckatetőről ellátok, nincs előttem egyéb, mint hullámzó sárga föld, fehér levelű fák, szürke bozótok; egy-egy öreg kánya károg a száraz fa tetején: más állat nem vetődik ide. De amíg arra a buékatetőre feljutottam, többet jártam a tenyeremen, térdemen, mint a talpamon; mert a homok szalad az ember lába alól, s lejtőnek fel visszafelé segít. Lefelé már könnyebb: ott kész az orosz csúszkapálya; csak le kell rá ülni. Itten fordultunk fel a szekerünkkel: mert útnak nyoma sincs; a kerékvágás rögtön őszszefolyik, csak a jó gondolat vezeti az embert; pedig hát ez a fő közlekedési út két nagy alföldi város között. S ennek az útnak a fele járóját képezi a híres fehértói csárda. Ahogy a neve elárulja, itt a homokpusztát egy nagy kerek tó szakítja félbe, melynek a környéke vakító fehér a kuk-sótól (így hívják az Alföldön a sziket). A víz közelében összerepedezett, vastag rétegekben fekszik a nyers szóda; míg a tó északi részében sűrű nádas verte fel a bugáit. És azután nagy sík terület veszi körül a tavat, olyan egyenes, mintha az indzsellér léniázta volna meg: csak egy vakondtúrás sem domborodik rajta. Takarja végtül-végig a pimpó meg a timpó. Ezek a szikes föld otthonos lakói, itt-ott helyet adva a sárga virágú székifűnek. Minden növény úgy odalapul a földhöz. Ez az ő védelmük. Különben őke', is eltemetné a szél a pusztai homokkal, de így nem vetheti meg sehol a lábát, elszalad fölöttük. Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda. Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén; ökörnyom, patkónyom ripaesossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó állás alá, ahol az utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop meg-J OKAI MÓR 1825—1904 A romantikus prózairodalom legnagyobb magyar géniusza, Jókay József ügyvéd ötödik gyermekeként született Komáromban. Iskoláit szülővárosában, Pozsonyban és Pápán végezte; itt iskolatársa volt Petőfi is. 1843 ban a kecskeméti jogakadémiára iratkozott, s itt aratta első írói sikerét: A zsidó fiú című drámája dicséretet kapott a Nemzeti Színház pályázatán. Huszonegy éves volt, amikor megjelent első regénye, a Hétköznapok, s ettől kezdve haláláig az irodalomnak élt, rendszerint lapszerkesztőként; egyenletes, szép, apró, „légyfej"-kézírásával, s kiapadhatatlan termékenységgel ontva müveit, könyvtárnyi életművet hagyva utókorára, amelyben a vad romantika hajtásai, a keleties mesélökedv és képzelet dekoratív alkotásai éppúgy megtalálhatók, mint a realizmus felülmúlhatatlan remeklései, aminek nagyszerű példája - többek között - az általunk közölt életkép, melyet a század vége felé, 1891-ben vetett papírra. A szabadságharc bukásg után egy ideig bujdosott, de felesége, Laborfalvi Róza közbenjárására kegyelmet kapott, s Pestre települhetett. Regényei legjavát az elnyomatás évtizedeiben irta, s megteremtette a reformkor nagyjainak a legendáját, visszaadva a dermedt nemzetnek önbizalmát. Szerb Antal szerint Jókait „mélységes, szervezetileg adott optimizmusa, mesevilágba vezető fantáziája, magyar típusú, sírva vigadó humora és meleg emberi szive gondviselésszerüen predesztinálta erre a feladatra. Különösen humora, ez az ezerszínű, kifogyhatatlan istenáldás". A Jókai adta írói kép persze nem egyezik a történeti igazsággal, de ő tudta, hogy az olvasóközönségnek erre a legendára legalább akkora szüksége van, mint az igazságra. Páratlan népszerűségének egyik szép jele volt összes müveinek százkötetes díszkiadása 1894-ben. Ot esztendővel később feleségül vett egy fiatal színésznőt, Nagy Bellát, amiért sok kínos támadást kellett élete utolsó éveiben elszenvednie. 1904. május 5-én halt meg Pesten. „Egy hegycsúcs eltűnt." (Mikszáth Kálmán). n M A BÉKA vallja őszintén, hogy vályogból épült, amit ugyanabból a szikes fekete anyagból gyúrtak, amiből az egész legelő áll, s ezt nem állja a vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk között sulyokkal összevert szalmás anyag: olyan tartós, mint a római sánc.) A födele minden szárnyéknak nád. Távol a háztól egy kankalikos kút, melynek gémkoloncára esett birka bőre van száradni kiterítve. A ház háta mögött füstölög a trágyahalom, amiből télire tőzeget készítenek: mire használhatnák egyébre? A szikes földet ásó, kapa hasztalan turkálja: itt kert nincs. Egyedüli virág az ismeretes dísznövény az útszéli gazok közt, a méregtermő maszlag. A kocsisunk behajtott az állás alá: elővette a saraglyából a hazulról hozott szénát, leszerszámozta a lovakat, mi pedig a "barátommal bementünk a csárdába. A tornácból a nagy ivószobába léptünk be, melynek két alacsony ablaka volt: se függöny, se muskátlis cserép előtte, ami a „betekintést” akadályozhatná. A salétromfoltos falakon ócska rámákban penészfakó képek, Sobri Jóska és Milfait; meg a párizsi divatképek a múlt évtizedeiből. Azok közé szépen kiszegezve a tekintetes vármegyének a hirdetménye: „Statárium.” Maga a korcsmárosné fogadott bennünket. Maga, mert gazda nincs. Az már tíz esztendővel ezelőtt eltűnt valamerre. Egyik azt mondja, agyonütötték a féltékeny betyárok; más meg, hogy elbújdosott Rácországba; —az is lehet, hogy „ül” valahol. — A menyecske nem fiatal már: túl van a veszedelmes koron; de még most is látszik, hogy valaha szép volt. Gangos a járása, deli a termete; csakhogy nagyon mélyek már az orcáján a ráncok. Éppen vajköpülésben találtuk, amit nem lehet félbehagyni senki vendége kedvéért; pedig a kocsisunk nagyon követelte a maga karafina borát. — Várjon kend, ha eddig várt. Az útitársam mindig udvarias legény volt: hirtelen felajánlá a korcsmárosnénak, hogy majd ő addig folytatja a -köpülést, amíg az asszonyság a pincében jár. Ráálltak. A jurista pajtás elfoglalta az alacsony lócán a helyét, s a köpülőt a térde közé fogva, folytatta a hasznos vegytani műtétet. Én azalatt körülnéztem az ivószobában. Az egyik szögletben volt a lécrácsos söntés, pálinkásüvegekkel a polcon; a másik szögletben egy nagy, fehérre meszelt banyakemence. Ennek a körülfutó padkáján állt a kemencének támaszkodva egy kisleány: valami négy-öt éves forma. Szép, nyúlánk gyermek: csak egy kis ingecske volt rajta, mely a térdéig ért, hanem az finom rác patyolatból; a lábain nem volt semmi. A szemei, bizony mondom, hogy nagyobbak voltak, mint a szája, s még nagyobbnak látszottak a sűrű fekete pilláktól, ha felnyitotta. Csak úgy nézegetett ki a sűrű haja alól, mely göndör csigákban omlott alá a homlokára. A kezében tartott egyet azok közül a veszedelmes mákfejek közül, melyek az útféli maszlagos redőszirom szárain teremnek. Azzal játszott. — Játszhatott volna egyébbel is, mert a kemence tetején ott heverészett a nagy cirmos macska, mely hol a farkát csóválta alá, a kisleány orrát csiklandozva vele. hol a tenyerével kapkodott a hajához; de a gyermek nem fogadta el a játékot: hanem inkább kényeskedve utasítá el magától a macskaenyelgést: — noo! A csaplárné visszajött a borral: mi azt átengedtük a kocsisunknak. Még akkor egyikünk sem volt borivó. S a fehértói pince idei karcosa nem csábított tilalomszegésre. Kaptunk ahelyett jó „írót”. így hívják a magyarok — nem a poétákat —, hanem azt a jó savanyú italt, mely a vajtól a köpülés után elválik. Valószínű hogy honfoglaló őseinknek is ez volt az itala, amikor Magyarországra bejöttek. Bor még akkor nem volt a hazában. És ha mi egész híven akarnók megünnepelni a millénniumot, nekünk is íróval kellene a magnum áldomást innunk a nagy országos lakomán. Akkor jólesett az: és mellé a friss írósvaj, az éjjel sült kenyérrel. Én nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem a csaplárnétól: — Ugyebár, az a kisleány ott árva? — Az ám. Nemde onnan gondolja az úr, hogy ha anyja volna, a haja be volna fonva. — De még inkább onnan gondolom, hogy nem a maga leánya, mert különben kivenné a kezéből azt a mérges maszlagtobozt. 18
