Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)
1980-05-17 / 10. szám
dett kor”, az utolsó öt esztendő küszöbét átlépőkkel fokozottabban törődni. Figyelni keresetük alakulását, hátha az arra érdemesek jövedelme nincs arányban munkájukkal. Hogy megemelkedjen némiképp a kereseti átlaga az utolsó időszak legjobb jövedelmű három évének, aminek alapján kiszámítják a nyugdíjalapot. Hogy magasabb legyen a nyugdíj. Mert utána már késő. És átsegíteni a nehéz napok válságán, gondjain azokat, akik a távozást választják. Leültetni őket a klubnak ható kis szoba kényelmes foteljébe. Eléjük tenni a valamennyi teendőt felsoroló apró nyomtatványt, beszélgetni velük és a vallomásokat meghallgatni. Feloldani zavarát az öreg takarítónőnek, aki szegény, szégyelli bevallani az éveket, amikor cselédkedni kényszerült. Ákom-bákom betűk helyett megírni tanúsítványok szövegét. Sokszor telefonálgatni, kérni helyettük igazolást, munkafolyamat-bizonyítást. Állandó kapcsolatban lenni, jó kapcsolatban, a társadalombiztosítási igazgatósággal, hogy azzal az igencsak megérdemelt pénzzel egy hónapon belül pontosan becsöngessen otthon a postás. „Hiába az ünnepélyes búcsúztató, hiába az emberi szó, nehéz órákkal teljes a távozás, a gondolat, hogy le kell adni a munkakönyvét” — mondja Marika. — „Én csak sorolom a tudnivalókat; hogyan számítják ki a járandóságot, mikor kapja kézhez a pénzt, menynyit dolgozhat, hogyan kell kérni a nyugdíjasok bérletét, a vállalati üdülési beutalót, 1. Nyugdíj előtt: Tóth Sándor revizor 2. ... Szita Jozsetné csomagolónó 3. ... Palócz Arpádné adminisztrátor... 4. ... Hriva József automatagép-beállitó FOTO: GESZTI ANNA továbbra is az üzemi kosztot, meg hogy milyen társaséletet és örömöket nyújt a nyugdíjasok klubja. Szóval sorolom mindezt, és választ nem kapok. Aztán néhány nap múlva kopogtatnak; ,Ne haragudjon már Marika, mondjon el nekem mindent még egyszer. Mert a múltkor úgy meg voltam illetődve, hogy csak a falat bámultam, nem értettem semmit’.” A BHG-n kívül már egy sor nagyüzemben így búcsúznak a távozni készülőktől. Ügy, hogy nem engedik el a kezüket a legnehezebb percekben, és azután is fogják. ■¥ „Nyugdíjas paraszt” — kissé groteszk a szóösszetétel, ám mindjárt nem hat groteszknek, ha arra emlékezünk, hogy alig négy évtizede a magyar szegényparasztság milliói még a legteljesebb létbizonytalanság szorításában vergődtek. „Nyugdíjba megyek” — mondja K. I. bácsi, a Haladás Tsz növényápolója. „Számítottunk rá, Imre bácsi” — feleli a társadalombiztosítási ügyintéző, és mosolyog. Imre bácsi is somolyog a bajsza alatt, mert tudja, hogy a törvény szerint továbbra is szövetkezeti tag marad, mintha mi sem történt volna, övé a háztáji föld, takarmányjuttatást kap. mint régen, és évente 1260 órát dolgozhat anélkül, hogy a járadéka bánná. S a nagy munkák dandárján többet is, ha ereje van, s kedve tartja. Mindezt szépen, rendre, az ügyintéző újra elsorolja. Mivel K. I. bácsi sokáig tagja volt a vezetőségnek, azt is tudja, amiről az ügyintéző kislány nem beszélt. Nevezetesen azt, hogy a szövetkezetek a szociális alap 40—50 százalékát fordíthatják az öregekre. Adja isten, hogy engem ne kelljen pátyolgatni, gondolja Imre bácsi, de azért megnyugodva hazaballag. Leveleket olvasok a kisiparosok újságjában. Akik tollat ragadtak, tanácstalanok: nyugdíjba menjenek vagy maradjanak. Ök 1975 óta fizették a magasabb járulékot, rá is húztak az évekre, érdemes-e hát még tovább is dolgozni? Nem könnyű a felelet. A kisiparosok az adóköteles jövedelmüket és a befizetett járulékot alapul véve — kaphatnak nyugdíjat. Igen ám, de mi lesz a műhellyel, a szerszámokkal, a szakmai tudás összegyűjtött kincseivel, és mi lesz_a rendelőkkel, akik „árván” maradnak? És a kisiparos szövetség illetékesei válaszolnak minden kérdésre. Igyekeznek segíteni. A nyugdíj kiszámításában. A műhely átmentésében, a további munkában. Eljárnak az adóhivatalnál, a tanácsnál, mindenütt, ahol kell. Erősíteni igyekeznek a bizalmat. Oldani a szorongást. Nyugdíjba menni, lett légyen a járadék tekintélyes, avagy csekélyebb összegű, mindenképpen szívszorító döntés. Ám a munkahelytől való búcsú csak a küszöb. Hogy átlépve e küszöbön, miként telnek majd a napok, az a kérdések kérdése. Mert hozhat még örömöt munka is, megújult aktivitás más terepen. Melengethet a család szeretete. De betegség és fájdalom, a magány sincs kizárva. Sort kerítünk majd arra is, hogy szóljunk az öregkor megannyi gondjáról, öröméről. Cs. I. 11 I
