Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-05-17 / 10. szám

Hazánk a nyolcvanas években

„Ugyanannak a népnek fiai vagyunk”

Valahol olvastam, hogy az író úgy használja a fogalmakat, mint a jó tornász az izmait Amit a valóságból felismert, értelmezett és megmért, azt erőlködés nélkül, teljes világossággal kell közölnie. Az írás tudathasadásos művelet: úgy kell Írnunk, hogy közben olvasunk is, mégpedig az olvasó szemével, akihez szólunk.

Ha a Magyar Hirek olvasói velünk együtt ültek volna esténként a televíziókészülékek mellett — mint a tárgyilagos adatok szerint, az itthoni milliók, akik végigkövették a kongresszust —, könnyebb lenne a helyzetem. Azonos égtájon, közösen átélt mindennapi tapasztalatok mellett félmondatokkal is értenénk egymást. Ám a mi esetünkben, száz vagy ezer mérföldekre tőlünk, más életritmus, eltérő gondok közepette élő olvasóknak írván, kétszeres felelősség számot adni az élményről. Ezért fontos számomra, hogy világosan és egyszerűen szóljak.

Mi volt a jellegzetes és emlékezetes számomra és — mint a későbbi baráti beszélgetésekből kiderült — szinte minden ismerősöm számára? Mindenekelőtt a felelősségtudat a nemzet jelenéért és jövőjéért. Kezdve azon, hogy Európa e forgalmas és viharos útvonalán fekvő kis országunk ezeréves történelme során, hány háború dúlását szenvedte el, és az építés lázában élve, létkérdés számunkra a béke. Azt is tudjuk, hogy a megérett világpolitikai problémák, az energia- és nyersanyaghiány súlyosbodása, a természeti környezet, elszennyeződése, a növekvő szakadék a fejlett és a nyomor sújtotta fejlődő országok szegény csoportja közt, higgadt, békés és okos összefogást követel, és Magyarország vállalja ebben a tevékeny részvételt.

Folytatva azon, hogy az országon belül a nemzeti egység további erősítése a célunk; az életszínvonal megőrzése, majd fejlesztése, hogy folytatódjék a baráti osztályok életkörülményeinek kiegyenlítődése, végleg eltűnjenek a hátrányos helyzetű csoportok életét nehezítő körülmények, hogy tovább csökkenjen a különbség város és falu, a szellemi és a fizikai munka közt. Egyenlő esélyeket szeretnénk teremteni minden rétegnek, egyenjogúságot a közéletben, a vallásos embereknek és a nem hivőknek, minden nemzetiségnek.

Szeretnék nyomatékosan emlékeztetni arra, amit az előadói beszéd nagy hangsúllyal emelt ki. A magyarság egyharmada határainkon kívül él, a földnek szinte minden zugában élnek magyarok. „Rájuk gondolva, jó tudni, hogy legtöbbjük lehetőségeihez mérten őrzi, ápolja anyanyelvét, nemzeti kultúráját, hagyományait, becsüli a szocialista Magyarországot. Tőlük azt várjuk, hogy nemzeti kultúrájukat ápolva, országuk tisztességes állampolgárai legyenek, s a társadalmi haladást, a népek barátságát segítsék elő.”

Mi következik ebből? A határon kívül élő magyarság a híd szerepét tölti be a befogadó országok és Magyarország közt. (Először azt akartam írni, hogy „a szülőföld közt”; ez a fogalmazás azonban kirekesztette volna a

Kádár János a Kongresszus szünetében párton kivüli közéleti személyiségekkel találkozott. Képünkön: szemben Juhász Ferenc költő és Ruttkai Éva színművész, háttal Keresztury Dezső költő, a Magyarok Világszövetségének alelnöke, Bognár József akadémikus, az MVSZ elnöke

FOTO: NEMETH FERENC — MTI

magyarság összefoglaló kategóriájából — John Kosa, széles körben ismert könyvének címét felidézve — a szülők által „Választott hazában” született nemzedékeket. Pedig tapasztalataim szerint, a második és harmadik generáció százezrei is magyar származásuk tudatában élnek, érdeklődnek irántunk, és büszkék arra a kultúrára, amely szüleiket áthatotta és sikerekhez segítette az új hazában is.) A híd partokat ível át, köt össze, megteremtve a kétirányú közlekedést. Erre a közvetítő szerepre ezerszeresen szükség van a mai, megsokasodott kapcsolatok, a mindennapi érintkezés, a kölcsönös látogatások remélhetően tartós korszakában. Ez a megtisztelő szerep kötelez, mert nagy érték, s az emberek a kiküzdött, megszokott és átélt értékeiket megvédik, nem engedik magukat megfosztani előnyeitől. Mi magunk teljes szívünkből törekszünk e sokszálú kapcsolatoknak fenntartására, megőrzésére és erősítésére.

A kongresszus egyik szünetében találkozott Kádár János meghívott, párton kívüli vendégekkel, akik között ott volt Bognár József, a Magyarok Világszövetsége elnöke, Keresztury Dezső, alelnök, Ruttkai Éva, Boldizsár Iván és más elnökségi tagjaink; valamint Illyés Gyula, Sulyok Mária, Varga Imre, tehát kiemelkedő írók, tudósok, művészek. A beszélgetés során a nemzeti sorskérdésekre terelődött a szó és Kádár János az összetartozást hangsúlyozta. „Ugyanannak a népnek fiai vagyunk, egy a hazánk, együtt élünk, együtt boldogulunk, gondjaink is egyek.” E világos szavakhoz nem kell kommentár. Tovább gondolni azonban és következtetéseit a gyakorlatban érvényesíteni helyes és áldásos. Nincs olyanféle munkamegosztás, hogy a szellemi kiválóságok egy csoportja töpreng a nemzet százados problémáin, a politikai és állami vezetés pedig.a mindennapok gyakorlati dolgaival vesződik. A nemzet jövőjét a jelenben építi a dolgozó nép. A gazdasági hatékonyság, a lakásépítés,

a hatékony üzemek és a termelés, az oktatás, a népegészség szükségleteit kielégítő tudományos intézetek, az iskolák, a jól felszerelt kórházak, a közbiztonság, ezek nemzeti életünk távlatos és lényeges kérdései, és eredményességük közös gondunk.

*

Fontos jellegzetessége volt a kongresszusnak az egészséges valóságérzék. Félretoltak minden tartalmatlan szónokiasságot; elfordultak minden olyan beidegződéstől, amely a vágyak szemüvegén át bámul a valóságra, és — Vörösmartyval szólva — „kanosaiul festett egekbe néz”. Ugyanakkor nem vesztek bele a krajcáros gondokba, nem töpörödtek össze a távlatok. Világossá vált, hogy a hatékonyság, a minőség az alapkérdések, és megoldásuk elodázhatatlan a határozott intézkedések a pontos, a fegyelmezett munka feltételeinek megteremtésében. Az egyik üzemi küldött szavaival: „Az elmulasztott lehetőségeknek igen nagy a kockázata.” Szinte minden hozzászóló hangsúlyozta az emberi tényező szerepét, igényelte a merész és higgadt vezetők előtérbe kerülését.

Egy országban, amelynek történelmi kudarcait újra meg újra a beteg valóságérzék okozta, hogy csak a második világháború eseményeire utaljak: a hintapolitika tragikomikus bukfenceire, a kétbalkezes kiugrási próbálkozásra. Eszembe jutnak a politikai emigráció álomvilágba merevült csoportjai, amelyek ráadásul állandóan támadják a nyitott szemmel járókat, azokat, akik felismerték és vállalták a szülőföld intézményeivel való közös felelősséget a magyarságtudat fenntartásáért a szórványmagyarság minden nemzedékében.

Az ötnapos tanácskozás szinte minden kérdést felvetett, ami ma, a magyar közvéleményt foglalkoztatja — határon innen és határon túl. Leltárt készítve a felvetődött problémákról, szeretnénk kielégíteni minden igényt és minden kérdést. Sorra vesszük az ország megyéit, olvasóink szemügyre vehetik azokat a földrajzi és társadalmi változásokat, amelyek egy-egy terület mindennapjaiban jelentkeznek. Ugyanakkor elindítunk — ezzel az írással — egy „keresztmetszet-sorozatot”, amelynek egyes, önálló darabjai társadalmunk politikai, gazdasági és kulturális problémáit elemzik. A mai munkásosztály helyzete, összetételéből, képzettségi szintjéből adódó kérdések, az iskolareform gondjai, a nyolcvanas évek családjának élete, az egészségügy társadalmi és intézményi dolgai: a sorozat a témák széles sorát öleli fel a legjobb szakemberek segítségével.

Menet közben szívesen fogadjuk a beérkező témaigényeket, olvasóink észrevételeit, a vitát. A magunk részéről így szeretnénk segíteni a mai magyar valóság feltárásában, és örülnénk, ha olvasóink „visszaigazolnák”: helyesen mértük-e fel, mire kíváncsiak és elégedettek-e azzal a mélységélességgel, ahogyan látjuk és láttatjuk hazánkat a nyolcvanas években.

SZÁNTÓ MIKLÓS

6