Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-05-03 / 9. szám

Döry Zoltán FOTO: GABOR VIKTOR A zenekar szolgálata Egyhónapos japán, egyhóna­pos német szövetségi köztársaság­­beli turné az Állami Hangverseny­­zenekarral, Ferencsik János veze­tésével — ez volt az „ürügy”, hogy felkeressem Dőry Zoltánt, a zenekar első koncertmesterét. De tulajdonképpen ha az ember lent ül a nézőtéren, s éveken át fi­gyeli a karmester felől balra, az első kottaállvány mögött helyet foglaló koncertmester elmélyült, szemüveges arcát, végül is egy­szer szeretne többet megtudni róla. Habent sua fata libelli —tart­ja a mondás. A könyveknek meg­van a maguk sorsa. Vajon a hangszereknek is? Lehetséges, hogy sorsa van egy hegedűnek és fordítva: egy talált hegedű el­döntheti egy kisfiú jövőjét? Dőry Zoltánnal ez történt, bár nem te­kinti csodás jelnek a hegedűt, me­lyet netán a játékos múzsák lop­tak a szemét közé, hogy nagyma­mája felemelje és újrafényezve, újrahúrozva, nyolcesztendős Zoli unokájának adja, karácsonyi ajándékul. A családban sem gon­dolta senki, hogy az égből poty­­tyant instrumentum a jövő elő­hírnöke. Mégis, ez volt az első hegedűje, ezen kezdett tanulni. — Tizennégy évesen vették fel a Zeneakadémiára, Gábriel Ferenc növendékeként. S azután? — 1947-ben a prágai zenei fesz­tiválon harmadik díjat kaptam. Tudja ki lett ugyanakkor az el­ső? Leonid Kogan. Ami engem illet, azt sem reméltem, hogy be­jutok a döntőbe. Még kottaanya­got sem vittem magammal erre az eshetőségre. Prágában azonban rábukkantam Bartók II. Rapszó­diájának kottájára, amely akkor itthon még nem volt kapható. Megtanultam és — sikerült. Ha­zatérve, a „prágai győzelemért” Pro Arte dijat kaptam. S még ebben az évben kerültem a Szé­kesfővárosi Zenekarba, ebből ala­kult később az Állami Hangver­senyzenekar, amelynek több mint 30 éve tagja vagyok. Mint tuttista kezdte az utolsó pultnál, s ma a zenekar első kon­certmestere. Gazdag, nagyszerű élet. együtt lélegezni egy mű­vészközösséggel, amelynek Feren­csik János a vezetője, s melyben az évek folyamán olyan karmes­terekkel működött együtt, mint Bernstein, Klemperer, Barbirolli, Doráti, Zecchi, Abbado, Kobayasi és olyan szólistákkal, mint David Ojsztrah, Szeryng, Kogan. A japán út élményeivel — a magánjellegű érdekességektől a zenei vonatkozású tapasztalásokig — egész füzetet lehetne megtölte­ni. Miről mesél a leglelkesebben? Egy fogorvosról, aki háromszor járt Magyarországon, és akinek tokiói rendelőjében remek fény­képeket látott a — Hortobágyról! Azután a japán közönségről, amely sajátos fogékonysággal hallgatja a nyugati zenét, kivált­képp Bartókot. A déli és északi városokban és ahol nincs lükte­tő üzleti élet, sem turistaforga­lom, ugyanolyan modern, tökéle­tes akusztikájú hangversenyter­mek, ugyanolyan zenére szomjas közönség fogadta őket. Elragad­tatva szól az udvariasságról és szervezőkészségről, amely odáig terjedt, hogy — a művészek fél­tett kezét kímélendő — bőrönd­jüket egyetlenegyszer sem kellett felemelniük. Kódszámmal vará­zsolták valamennyi holmijukat egyik városból a másikba. Talán ezért is érezték magukat otthon ebben a távoli országban. Japán után épp csak a szilvesz­tert töltötték itthon s már in­dultak is a nagy európai klasszi­kus muzsika bölcsője felé. — Hogyan értékelte hangver­senyzenekarunkat a közönség, amelynek Bach, Beethoven, Brahms a szülőföldje? — A Német Szövetségi Köztár­saság nagyvárosaiba minden má­sodik esztendőbe rendszeresen visszahívják, visszavárják az Ál­lami Hangversenyzenekart, Feren­csik Jánossal. Bonnban, Stuttgart­ban, Nürnbergben, Frankfurtban, Brémában s a Ruhr-vidék váro­saiban jártunk, s ezúttal is már ott helyben megkaptuk a meghívást 1982-re. Hazatérés után elkezdődött a szokásos életforma. Naponta két próba, heti két-három hangver­seny. Dőry Zoltán élete összefor­rott a zenekaréval. Van-e ideje a szereplésre, mint szólistának? — Érdekes összeállítású kama­raegyütteseimmel szép sikereket értünk el itthon és külföldön. Szólószereplésekre is adódik al­kalom. Épp a mostani német tur­nén Bartók Két portréját, az elő­zőn pedig — több ízben — Mo­zart hegedű-brácsa versenyét ját­szottam el. Nagyon örültem Sze­ryng tavalyi meghívásának; vele immár másodszor játszhattam el Bach Kettősversenyét. Beszélgetésünk vége felé két mozzanat ütötte meg a fülemet. A világjáró művész nagy szere­tettel emlegeti szűkebb pátriá­ját, Üjpestet, ahol ifjúkorában sokszor fellépett. És egy sok évvel későbbi motívum: vendégszerep­lés Hollandiában, amikor úgyszól­ván üres teremben, először adták elő koncertdobogón Bartók Kék­szakállúját. — Azóta telt házakkal, óriási sikerrel többször játszottuk a Kékszakállút koncertszerűén Bécsben, Salzburgban, Szőnyi Ol­gával, Melis Györggyel. De ak­kor magam is először, s mintegy magamnak játszottam és éltem át egész különös, ünnepi módon ezt a csodálatos zenét. — Tervei? — A zendkar szolgálata. S mi­vel az évek folyamán, új, tehet­séges művészek kerülnek hoz­zánk, megfiatalodott együttesünk eggyékovácsolása. SOÓS MAGDA 20

Next

/
Thumbnails
Contents