Magyar Hírek, 1980 (33. évfolyam, 1-24. szám)

1980-04-19 / 8. szám

Vidéki nevezetesség alatt értetnek mindazon egyéniségek, kik valami kiválóan különös tény vagy szellemi tulajdon által a vidék csodálkozását kiérdemelték és biztosították.

Hírök hét megyére szól, és sokszor éppen azért mind az ötvenkét megyében emlegetik. Megpróbálkozom néhány ilyen vidéki nevezetesség jellemzésével.

A. báró pl. nevezetes arról, hogy verseket fabrikál, azokra nótákat készíttet a cigányokkal, s az ilyen újdón készült verses nótákat azután név- vagy születésnapokon, disznótorokban, lakodalmakban stb. megismerteti. — A versek meglehetősen sikamlósak, minthogy azonban azokat első kézből többnyire csak férfiközönség élvezheti, a nők csak szakácsnőiktől, szobaleányaik- vagy szolgálóiktól hallhatják, az auktor kiérdemlett elismerésben részesül, s kettőztetett erővel törekszik a cél felé, mely nem egyéb, mint nőcselédséget versben ismertetni meg oly dolgokkal, minőkre az úri gavallérok prózában már rég megtanították.

A báró minden néven nevezhető mulatságokban megjelenik, keveset eszik, de rettentően sokat iszik, s azáltal is kedvessé kívánja magát tenni, hogy minden vendéget felköszönt, s midőn a nőkért iszik, így nyilatkozik:

— A vendégkoszorú illatos virágait...

A báró különben kapitális ember, nem árt senkinek, de nem is használ. A halálról ritkán gondolkodik, habár bizonyos is benne, hogy nem lesz halhatatlan.

B. birtokos (más néven Gödény Laci) híres, mint a víznek esküdt ellensége, s a bornak szenvedélyes barátja. Ki őt az asztal alá tudja inni, arról maga úgy nyilatkozik, hogy nem ember, hanem marha. Szívesen látják a mulatságokban, mint olyan embert, kin csodálkozni lehet, s ki jó példát mutat az üvegek ürítésében. Minthogy ritkán szokta magát leinni, s midőn ittas, garázdálkodik, nem normális állapotban kilökik, ö azonban a kilökést úgy tekinti, mint üdvös intézkedést, s azért ha kijózanodik, ismét oda megy vissza, honnan kilökték. Nem aprehendál senkire, egyszóval a vidéki stilisztika szerint: szeretetre méltó ember.

C. úr (más néven a vidék trombitája) mindent tud, mi a vidéken történik, s az a jó természete van, hogy nem fösvénykedik tudományával, hanem azt mindenha és mindenhol kikürtöli. Ő pl. meg tudja mondani, kitől pénzel Fogdmeg biztos úr! Meg tudja mondani, miért gaguléroz Sajtó ügyvédnek Csavardi tanácsos úr; miért nem ment a főbíró temetésére komaasszonya, s miért pártolja X. tanácsbeli a titoknokot. Ö előre tud mindent, előléptetéseket és praeterealásókat — azzal behordja az egész várost, s az érdekelteket majd halálra ijeszti, majd halálra vigasztalja, ha a dolgok nem úgy ütnek ki, mint ahogy megjövendölte, csak ennyit mond:

— Rosszul voltam informálva.

Lanka Gusztáv 1818—1902

Az első magyar élclap, a Charivari megindítója és szerkesztője a Szatmár megyei Vitkán született; bölcsészeti és jogi tanulmányokat folytatott Pesten és Máramarosszigeten, apja azonban — a családi hagyományokhoz hiven — arra kényszerítette, hogy gazdatisztként dolgozzék különböző uradalmakban. A féktelen természetű fiatalember megunva az uradalmi inasoskodást, Pestre szökött újságírónak: 1840-től Kovacsóczy Mihály lapjának, a Közleményeknek volt a segédszerkesztője, aztán a Magyar Tudományos Akadémia Írnoka lett. Ettől kezdve rendszeresen és nagy számban jelennek meg írásai: humoreszkek, novellák, vígjátékok, versek és Victor Hugo és Eugen Sue hatását tükröző regények. 1843-ban elnyerte a Kisfaludy Társaság pályadíját: 1847-ben a pozsonyi országgyűlésen az ellenzék, 1848-ban a Honvédelmi Bizottmány jegyzője. Ugyanebben az évben elindítja a Charivari-t. A szabadságharc bukása után egy ideig bujdosott; később, az ötvenes évek közepétől állást vállalt, s idővel a Helytartótanács sajtóosztályának a vezetője lett (ebben a minőségben sokat segített írótársain). Fordulatos meséi, könnyed, élcelődő stílusa kora egyik népszerű, olvasott írójává tették, akiben a „nagy idők nagy tanúját” is tisztelte a század második felének olvasóközönsége. Figyelemre méltó emlékirata, A múltról a jelennek, 1879-ben jelent meg. 1882-ben meghívták Torontói megye levéltárosának: ekkor került Nagybecskerekre, s ott is halt meg, szinte haláláig dolgozva a vidéki életet kedves humorral rajzoló tárcáin, életképein és regényein.

0. M.

NEVEZETESSÉGEK

Családbotrányokról memoárokat vezet, s négyszemközött ötven, hatvan embernek felolvassa. Még azt is tudja, hol mit főznek, s egyiknek vagy másiknak milyen volt az alsó...

Ilyen nemes foglalkozás következtében többször arcul is verdesték, de ő azt tartja, hogy az arculcsapás még kevés embert ölt meg, azután meg, hogy aki nevezetes akar lenni, ne sokat gondoljon a pofájával.

Barátai neki is találkoznak, s ő azokban elég vigasztalást talált az adott és nyert bántalmakért.

D. úr minden vidéki nyilvános táncmulatságok szóló magyar táncosa. Nincs olyan rossz idő, nincs olyan rossz út, hogy ő bálokban meg ne jelenjen. Vasárnap Nagykárolyban, Munkácson, Vásárosnaményban, sőt Debrecenben is. Annyit azonban megvár, hogy előszólítsák, valamint azt is követeli, hogy tánc után megtapsoltassék. Minden évben kisebb közönsége van, ha meghal, nyugodtan írhatnak róla regényt ily cím alatt:

„Az utolsó szóló magyar táncos.”

E. úr az univerzális gratulátor. Nem olvas egyebet, csak kalendáriumokat és hírlapokat. Minden névnapon, születésnapon megjelenik, s örökké azt kívánja az ünnepeltnek, mit maga kíván magának. Ha hivatalnok avanzsírozik, ő haladéktalanul megjelenik örömét kifejezni, s kinyilatkoztatni: Minő szerencsés volt a választás, s az illető e promóciót milyen régen kiérdemelte, nem sajnál egyebet, csak azt, hogy a közönség az előléptetés következtében az illetőt elveszti. Megtörténik, hogy amit ő sajnál, a közönség annak örül legjobban. Gyakorta — minthogy igen alkalmatlan — kizárják, de ő azzal nem gondol, csak azt sajnálja, hogy a szerencsést otthon nem találhatta. Olyankor is köszönt névnapot, mikor a gazda maga is megszökik névnapja előtt, vagy ha István király, azt hazudja, hogy István mártír. Neki mindenáron gratulálni kell, miután a földön nincs egyéb dolga, jószívű, becsületes ember, de nagy szamár, sokak szerint még pláne kiállhatatlan. Ezt annyival gyakrabban tapasztalhatja, mert ritkán szokták leültetni, de ő azért benn marad, s így csakugyan lehetetlen kiállani.

F. úr a találmányok hírhedt embere. Harminc esztendeig fáradt, izzadt, nélkülözött és szerzett magának százezer forintot. Nyugalmazta magát, s azóta folytonosan találmányokon töri az eszét; fúr, farag, vés, olvaszt, vág, köt, mindent csinál, csakhogy a még meglevő harmincezer forintot is elpusztítsa. Szenvedélye van örökké oly kísérleteket tenni, minők még Fultonnak és Newtonnak sem sikerültek volna. A perpetuum mobilével nevezetesen addig kínlódott, míg saját magából készített örök mozdonyt, azaz futóbolond lett. Megkísértette, hogy lehetne a paszulyból tajtékpipát készíteni, a sárgarépából viaszgyertyát, a napraforgó szárából papirost. Egyik sem sikerült, most szobákat fest lekvárral, s napidíjnokokat próbál helyettesíteni sáskákkal. Tavaly már huszonöt garasa volt, s

A. B. C. D. E. F. G. H. I. K.18