Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-02-10 / 3. szám
a Csepeli Szabad ki kötőben ladni a kereskedelmi medence partján, a daruk sorfala alatt, mert minduntalan megállítanak bennünket. „Kotorni kellene az iszapot” — mondják az osztályvezetőnek —, a Dunán várakozik egy vasércszállítmány, nem tudják, hová tereljék, mikor ér rá a boxerhajó, ami a helyére vontatja az uszályokat... Lajtos József mindenkit ismer, minden uszályról, bárkáról tudja, honnan érkezett, hová indul, mi a rakománya, melyik raktárban, mit tárolnak, ismeri az uszályosok, a dokkmunkások bogarait, gyöngéit, csalafintaságait. — Ezek például — mutatja a dokkok mellett várakozó, hófehér műanyag zsákokkal félig telt uszályokat — Péten gyártott karbamidot, tiszta nitrogén műtrágyát rakodnak. Ha benn lesz mind a 4200 tonna, elindul a szállítmány a tengerentúlra, az a másik karbamidos rakomány meg Karachiba megy majd. Ezek a bárkák Irakba visznek vasárut. Hogy mi mindent kell még észben tartanom? Ma nyersfoszfát érkezett Afrikából, salgótarjáni nyershuzal indul Regensburgba, nyersgumit várunk Indiából, kávét és kakaót Afrikából, narancsot a Földközi-tengerről. Csak tudnám, hogy melyiket, hova tegyük az elszállításig. Megnézzük a gabonatárházat, aztán a hűtőházat, amelyben zsír várja az olasz megrendelőt. A banánt, a kókuszreszeléket, a narancsot a magyar üzletekbe viszik majd. Fölfigyelek három kikötött tengerjáró hajóra. Mint megtudom, a 450 tonnás Budapest, a 680 tonnás Debrecen és az 1100 tonnás Tisza már jó pár éve pihennek itt Csepelen. Megöregedtek, a tengerre már nem mehetnek, végleges „nyugdíjazásukig” a Taurus gyár műgumiját, nyersgumiját és vegyszereit tárolják bennük. De mi lesz, ha végleg megöregszenek? — A kikötőnek ebben a részében dolgoztam harminc esztendeje, 1948. december 23-án — mutat a hajók irányába Lantos József. — Narancs érkezett és mi nagyon siettünk ^ rakodással, hogy még az ünnepekre eljusson a régen nélkülözött csemege a karácsonyfák alá/ Egész éjjel dolgoztunk, lovaskocsik vitték a narancsot a Nagyvásártelepre. A munkánkért mi is kaptunk egy-egy kilót. Nálunk, otthon a gyerekek akkor ettek narancsot életükben először. Az ufóbbi hetekben egyébként tonnaszám érkezett déligyümölcs: narancs, banán, ananász, mazsola. Mindezt meg is lehet írni — mutat incselkedve az egyik raktárban íölgúlázott hatalmas papírhengerekre — újságnak való papír is akad bőven. Séta közben kapkodom a fejem, alig győzöm jegyzetelni, hogy mi minden van a kikötőben. A raktárakban cinkszulfát a Philaxiának, porított szaharin Kínából a Chinoinnak, mogyoró, mandula a Magyar Édesipari Vállalatnak, narancslé, citromsűrítmény a kereskedelemnek, konzervek, édességek, nyersfoszfát, műtrágya és ki tudja, még mi minden. A konténerekről külön kellene írni. A konténerekről, amelyek az egész világon egyre könnyebbé teszik a szállítást, rakodást. A kikötőnek kitűnő bevételi forrás a konténerjavító üzem, ahová a legnagyobb szállítási cégek küldik reperálni ezeket a hatalmas fémtartályokat. Nézegetem a kis boxerhajót — akár a nyájban a terelő puli, olyan ügyesen választja ki és húzza a helyére a soron következő uszályt, vagy bárkát. *• Ahogy megígértem, még visszamegyek a kikötő igazgatójához, aki éppen egy idős emberrel beszélget a nyugdíjazásról. Amikor elbúcsúznak, az igazgató magyarázólag fordul felém. — Az egyik legrégibb emberünk, az édesapja is itt dolgozott már a kikötő építésekor. Akkoriban sokan jöttek ide a Jászságból kubikolni, aztán ittragadtak dokkmunkásnak. Aki egyszer belép ide, nehezen megy el, hogy mást ne mondjak, a dolgozók hetven százaléka törzsgárdatag. A fizetés fölmegy 5—6 ezer forintig, igaz — a gépesítés ellenére — keményen kell dolgozni, meg aztán télen itt a Dunáról harapós szél fúj, nyáron meg kevés az árnyék. Minden munkahely mellett van melegedő, étkezde, fürdő. Nemrég építettünk egy munkásszállást, van óvodánk és bölcsődénk is. Iskolánk is van. bár nem gyerekeknek, hanem felnőtteknek. Az itt dolgozók úgynevezett kihelyezett általános iskolában és gimnáziumban tanulhatnak. Az üdülés? Kapunk beutalókat a Közlekedési és Szállítási Dolgozók Szakszervezetétől, saját üdülőnk van Leányfalun, Siófokon és Gyulán, ezen kívül a MAHART — mert a kikötő hozzájuk tartozik —, minden évben csereüdülést szervez a lengyel, csehszlovák, Német Demokratikus Köztársaság-beli és szovjet hajózási vállalatokkal. FOTO: NÉMETH KATALIN Elbúcsúzom az igazgatótól, majd a kikötőtől. Végignézek a szétterpesztett lábú, sínen futó híddarukon, a szorgalmasan pöfögő boxerhajón, a dokkok fölött lebbenő sirályokon, az uszályokon rakodó embereken, az acéldobozok kétembernyi magas során a konténer-rakodóban. Végignézek ezen a 400 hektáros miniországon. Miniország, mert van vámhivatala, útlevél ellenőrzője, határátlépő pontja. Nézem a tovább épülő konténer-rakodót, tudom, hogy új híddaruk állnak majd munkába, újabb kereskedelmi medence épül, raktárak emelkednek a mostaniak mellett, újabb gépek érkeznek. A Duna—Rajna— Majna víziúton egyre több hajó és uszály, meg bárka érkezik, hogy rakományát letéve, vagy kicserélve folytassa útját a Dunán. Vízi kapunk nyitva áll, várja a vizek vándorait. földvári Géza
