Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-12-29 / 26. szám
KAMONDY LÁSZLÓ Csak az egyik... Barátom csak járatlan utakon szeret kóborolni az erdőben. Egy ízben több órás, magányos túra után, zsúptetős roskatag házat pillantott meg a fák között. S mert szomjas és kiváncsi volt, elindult a ház felé. Alig ért ki a fák közül, két vicsorgó kutya rontot rá a tisztáson. A váratlan támadásra nemcsak a lába bénult meg, hanem a nyelve is. „Menjetek innen, menjetek innen” — mondogatta magában, parancsolóan. A kutyák azonban nem hallgattak a többször elismételt néma felszólításra, s egyre közelebbről ugatták és ugrálták körül. Néhány perc múlva, egy lassú léptű vénember jelent meg a ház végében. Hosszan és élvezettel nézte a jelenetet, mielőtt így szólt: — Miért van úgy berezelve? Csak az egyik haraD. KIRÁLY DEZSŐ A sors könyve Nagyi 80 esztendős volt, az üdülő kertjében ült és vidám tréfákkal szórakoztatta a társaságot. Bölcsesség és derű áradt Nagyi lényéből, de tekintetében huncut kis fények villantak. — Azt mesélje el Nagyikám — kérlelte Edit, az unokája —, hogyan lett a nagypapa felesége? Nagypapa sajnos már hosszú esztendők óta aludt a temető akácosai alatt és Nagyi tekintetén átsuhant a fájdalom és szomorúság, de összeszedte magát és mint aki ódon holmik és fakult fényképek között válogat a fiókos szekrényben, lassan előszedegette emlékeiből a régi história derűs részeit. Nagyi akkoriban szép és okos leányka volt és egyszerre négyen is kérték a kezét. Az egyik önálló nyomdász volt, a másik tekintélyes fűszer- és csemegekereskedő, a harmadik szép pozícióban levő tisztviselő (nyugdíjas állás!), és a negyedik, Lajos, akiből később Nagyi párja lett. De a dolog nem ment olyan simán. — Az első három tekintélyes polgár volt, jól kereső, jómódú, komoly és szolid emberek — mesélte Nagyi —, az én Lajosom pedig csak szabász volt a műhelyben, ahol magam is dolgoztam, mert én varróleány voltam. És tudjátok — folytatta derűs emlékezéssel és büszkeség csillant meg a szemében, ahogy felidézte magában élettársa alakját —, az én Lajosom bizony remek munkás volt, de kemény és hajlíthatatlan ember, büszke és meglehetősen duhaj férfi, azzal nem lehetett ám csak úgy akárhogy bánni. A másik három egyre csak járt a szüléimhez és szinte naponta kérte a kezemet, de míg ők odahaza vártak rám, én bizony munka után az én Lajosommal csatangoltam, aki Beugrató a játszótéren Kicsi: Gondolj egy számra. Szemüveges fiú: Gondoltam. Kicsi: Szorozd meg nyolccal. Szemüveges fiú: Megszoroztam. Kicsi: Na és mennyi az utolsó szám? Szemüveges fiú: Nyolc. Kicsi: A hatosra, 6-ra gondoltál. Szemüveges fiú (elképed, majd): Ezt én is tudom. Kicsi: Ha tudod, kérdezz. Szemüveges fiú: Gondolj egy számra. Kicsi: Gondoltam. Szemüveges fiú: Szorozd meg kilenccel. Kicsi: Megszoroztam. Szemüveges fiú: Mennyi az utolsó szám? Kicsi: Nyolc. Szemüveges fiú: Te is hatra gondoltál. Kicsi: Nem, én kettőre gondoltam. Szemüveges fiú (elszcmorodik, aztán): Hogy lehet ez? Kicsi: Ügy, hogy kétszer kilenc az tizennyolc. Ennek is nyolc a vége. Nem? (apjához): Azt hiszi, hogy tudja az egyszeregyet és kész. Én tudok gondolatot olvasni, de te nem! Ez a különbség köztünk. Szakmai felosztás — Az embereket két táborra lehet osztani — mondta Jászai Mari —, alkotókra és rajongókra. — És a többiek? — kérdezték tőle csodálkozva? — A többiek — válaszolta a nagy tragika — nem számítanak. Furcsa közbeszólás — Mióta beteg? — kérdeztem egy beszédes öregúrtól a vonaton. — Mióta megszülettem. — És azelőtt? — szólt közbe egy utas. — Azelőtt — válaszolta az öregúr — egészséges voltam, mint a makk. szegény volt. Hiába dolgozott napi 16 órát, meg még vasárnap is csak délben volt fejrámt, nagyon kevés volt a fizetség, de jobban örültem a pattogatott kukoricának, amit ő vett nekem és aminek nagy részét is ő majszolta el az utcai séták közben, mint a virágcsokornak meg finom bonbonoknak, amit a többiek hoztak. — Csak az volt a baj, hogy Lajosom nem akart nyilatkozni. Pedig ahogy rámnézett, vagy ahogy a műhelyben kitalálta, hogy mikor szeretnék egy pohár vizet inni és minden szavából és mozdulatából éreztem, hogy mennyire szeret. De büszke legény volt és nagyon becsületes. Tudta, hogy szüleim szeretnék, ha a módos kérők közül választanék, de meg nem is akart a drágám a maga szegénysége mellé kötni, amikor nagy partit is csinálhattam volna. — Na azután egy vasárnap délután, mind a négyen ott voltak nálunk és akkor gondoltam, hogy egy csapásra elintézek mindent. Szembeszállók a szüleim óhajtásával, anélkül, hogy megbántanám őket, végképp elintézem a három kérőt és kiugratom a nyulat is a bokorból és bizony elvetetem magam az én Lajosommal. Mert tudjátok kedveseim, az úgy van, hogy minden meg van írva a sors könyvében és mint minden fontos elhatározásnál, most is rábíztam magam a Gondviselésre. Döntsön a sors! — Ezért, amikor a három kérőm ismét sürgetett, hogy válasszak közülük, azt feleltem, hogy egyformán kedvesek nekem, és nem tudok dönteni hanem a Gondviselés akaratára bízom a dolgot, és ezért felírom mindegyiknek a nevét egy cédulára és sorshúzással fogjuk eldönteni, hogy ki legyen a férjem? Közben úgy mellékesen odaszóltam az én Lajosomnak: — Maga nem akar részt venni a sorsolásban? — Lehet — felelte Lajosom, és láttam, hogy elsápad az izgalomtól. Felírtam tehát négy egyforma cédulára a neveket, betettem egy kalapba, behívtam a kishúgomat és rábíztam, hogy húzzon ki egyet. Sokáig nem mertem felbontani a cédulát, mindenki feszült várakozással meredt a papirosra, végül is lassan szétnyitottam és azt hiszem a hangom elcsuklott, kicsit a sírástól, kicsit az örömtől, amikor felolvastam a nevet: Lajos... Hát így történt gyermekeim ... És ezért mondom, hogy mindig bízzatok csak a sors könyvében. A társaság kissé megilletődve hallgatta a történetet, majd Editke megszólalt: — De drága Nagyikám . . . Hogy bízhatott egy ilyen sorsdöntő dolgot a véletlenre? Hátha nem a nagypapa nevét húzták volna ki a kalapból? Nagyika szemében most ismét felgyűlt a huncut kis lángocska és édes mosollyal felelte : — Csacsikám, hát hogy képzeled azt? Hiszen mind a négy cédulára a nagypapa nevét írtam! Majd amikor elült a társaság vidám kacagása, halkan hozzátette: — Mert tudjátok kedveseim, lehet, hogy minden meg van írva a sors könyvében, de azért nem árt, ha itt-ott kijavítjuk a szöveget. . . 19
