Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-12-15 / 25. szám

FOTO: MTI

GERGELY ÁGNES

BULLA ELMA

Szent Johannája több nemzedék művészi élménye volt. Először 1936-ban játszotta Shaw hősnőjét, a Belvárosi Színházban. Nem sokkal volt idősebb, mint az orléans-i parasztlány. Másodszor a Vígszínház Johannája volt,

1955-ben. Szemtanúk állítása szerint az időközben eltelt csaknem húsz év fiziológiai csodát művelt. A hit fiatalít. Vagy pontosabban: csak a hit fiatalít.

Talán nincs még egy magyar színész, akiről a kritika ilyen egybehangzóan nyilatkozott volna; akinek alakításait ilyen pontos jelzőkkel látták volna el. Johannájáról azt írták: „törékeny”, „erős”, „belső izzású”, „tökéletes”. Az esőcsináló 1959-es előadásának csúnya lányáról, Lizzieről azt, hogy „belülről megszépülő”. A háború előtti filmszerepeiről pedig azt, hogy Bulla a „jóságos feleség”, aki az ideiglenesebb értékek vonzásába került férfit a maga maradandóbb értékeivel vissza vonzza.

Kiragadott példák, s ami közös bennük: a stabilitás hangsúlyozása. A szétsugárzó belső biztonságé. Hunyady Sándor ezt a jelzőt alkalmazta Bulla Elmára: valódi.

Mitől olyan va’ódi? Olyan biztonságos?

— Egész életemben iszonyúan féltem a színpadon — mondja a színésznő. — Premieren is, meg azután is. Előadás napján már kora reggel elkezdek félni. Ideges vagyok, kiállhatatlan vagyok, megátkozok mindenkit. Az egész életemet tönkretette ez az állandó félelem.

— Vígjáték előadása előtt is fél?

— A vígjáték még rémesebb. Azonnal észreveszem, ha nem vagyok jó: nem nevet a közönség.

— ön nagyon fiatalon kezdte a pályát: előbb Pozsonyban volt balerina, majd Reinhardt berlini társulatához szerződött. Mit köszönhet elsősorban Reinhardtnak?

— Tizenhárom éves koromtól tizenhét éves koromig dolgoztam Reinhardtnál. Reinhardt Berlinben és Bécsben is rendezett, s ha éppen Bécsben volt, Berlinben a darabot helyettese, dr. Hock állította be. Tizenöt éves voltam, mikor a Victoria című darabot próbáltuk, rám osztották a manikűrösnő szerepét. Bécsben ezt a hetvenéves Adrienne Gessler játszotta. Hock azt akarta, játsszam én is ugyanúgy. Gyötrődtem, sehogy se ment. Hock sürgönyzött Bécsbe: vegyék el tőlem a szerepet. Megérkezett Reinhardt, én bejöttem a színpadra, nagy-öregesen . . . Reinhardt felszólt: „Kleine! Gehen Sie zurück und machen Sie wie Sie es wollen!” (Kicsikém! Menjen vissza és csinálja úgy, ahogyan maga akarja!) Visszamentem a színpadra, tizenöt évesen, szelesen, töröltem egyet az orromon, így . . . Sikerem volt, nagyon jó sajtóm. Reinhardt felszabadított.

— önnek sok magyar író írt szerepet, nyilván volt köztük jó barátja is.

— Hunyady Sándorral együtt jöttünk vissza New Yorkból. Első férjemmel 1939-ben Amerikába mentünk. Nyolc hónapig éltem New Yorkban, aztán hazajöttem; férjem kinn maradt, azzal, hogy úgysem tart sokáig . . . ö ott halt meg, a családja itt pusztult el. De most beszéljünk Hunyadyról. Hunyady és énköztem igazi „haverság” volt. Minden csütörtökön megebédeltünk a Royalban, aztán kimentünk az

ügetőre. Egyszer megkértem Hunyadyt, tegye meg az Orkán nevű lovat. Mindenki azt mondta rá: gebe. Aztán Orkán befutott, volt nagy diadal: „Elma, maga zseni” — és akkor kiderült, hogy Hunyady a Vihar nevű lovat tette meg ...! Még csak össze se szidhattam, mert úgy volt, hogy darabot ír — nekem.

— Az ön ruháiról, ékszereiről magánéletéről sohasem keringtek Budapesten pletykák. Az viszont köztudomású, hogy több nyelven beszél; Pozsonyban szlovákul. Berlinben németül, New Yorkban angolul tanult meg, és ha megakad a szereptanulásban, a mondatot több nyelven ismételgeti...

— A nyelvtudásommal egyszer pórul jártam. A hajón, amelyen utaztunk, Hunyady megismerkedett egy francia grófnővel, és engem kért meg a tolmácsolásra. Leültem közéjük a nyugágyra, tolmácsoltam, így ment ez egy

darabig. Aztán egyszer, mikor megint le akartam ülni kettejük közé, Hunyady rám szólt: „Elma, kérem! Egy kicsit több tapintatot!” Akkor már nélkülem is megértették egymást.

— Könnyen állt szóba kollégákkal? Könnyen barátkozott?

— A Vígszínházból előadás után átmentünk a Fischerbe, a mostani Berlinbe, ott volt egy bokszunk, oda járt Ajtay, Uray, Nagy György, Dénes György és még sokan.

— Azt hiszem, az ötvenes években szűntek meg ezek az összejövetelek.

— Nem akarok politizálni, de sok ember akkoriban tanult meg otthon vacsorázni. Ma pedig mindenki siet.

— Pesszimista nyilatkozatát olvastam a Pesti Műsorban. Az volt a címe: „A színész örökre hal meg.”

— Igazat mondtam.

— Nem értek ezzel egyet. Van továbbörökítő nemzeti tudat. Jászai Mari Médeiája is él. Az ön Johannája is él. A jelzőkhöz — „törékeny”, „erős”, „belső izzású” — még hozzátenném: iszonyúan magányos. Amikor Bulla Elma Johannája a tömeg közepén áll, vagy imádkozni letérdel, mintha légköbméterekben volna mérhető ez a rásúlyosodó magány.

— Johanna él, mert egy van belőle, mint Jézusból. Ha az újságban azt olvasom: a harcban nyolcvanan elestek, vagy az árvízben kétezer ember meghalt, nem fogom fel. Azt felfogom, ha a szomszédom elvágja az ujját. Johanna közel van, és emberszabású. Johannának hibái is vannak. Például veszekedős.

Délelőtt van, a művésznő szokásos bevásárló kőrútjára indul. Ballonkabát, barna kalap, szigorúan összezárt száj — így látjuk itt a környéken mindig. Betér az üzletekbe és figyel; odabenn remek figurák vannak, mondja. Ki tudja, hogy az odaadással emlegetett magyar írók, a halott és élő modernek — Kosztolányi, Krúdy, Mesterházi, Thúrzó, Szakonyi, Örkény s Déry —, akiknek darabjait Bulla Elma segítette sikerre, mennyit köszönhetnek egy-egy ilyen bevásárló körútnak.

Aki úgy járkál a világban, hogy semmi sem idegen tőle, ami emberi, előbb-utóbb megszerzi magának a szükséges derűmenynyiséget.

Innen Bulla Elma alakításainak biztonsága és valódisága.

26