Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-12-15 / 25. szám

Bizony, Jézuskám, ez így van: haragszom rád. Pedig nekem nem kenyerem a harag. Lusta, gyáva és önző vagyok én ahhoz, mint több más gyönyörűségeihez e világi életnek. Olykor megemberelem magamat, és megpróbálok haragudni, úgy, mint ahogy meglett és komoly férfihoz illik. Nemigen sikerül, mert vagy én nevetem el magam ijedtemben, vagy az, akit meg akarok ijeszteni. Lehet egy esztendeje, mikor az utolsó kísérletet tettem, akkor is nagyon pórul jártam. Felbőszített valami, és úgy éreztem magam, mint a Dániel sárkánya, mikor a szurokgombócokat lenyelte. Éreztem, hogy muszáj kiadni a mérgemet valamin, máskülönben szétpukkadok, mire a levest behozzák.

— Nézd, fiam — fordultam a feleségemhez —, mennyiért engeded meg, hogy egy tányért földhöz vágjak?

A feleségem jó asszony, és nem kért többet egy koronánál. Adtam neki kettőt, és úgy vágtam földhöz a tányért, hogy normális ember a házasságot se töri anynyi energiával. Nos, a tányér még csak el se repedt, és a feleségem nevetett ezen, hogy a tányér is megmaradt, meg két koronát is kapott, és én nevettem azon, hogy ilyen öregember vagyok én már. ha már egy tányért se tudok eltörni. És azóta még többet öregedtem, mert az ember nem akkor öreg, amikor nevet azon. amin valaha sírt, hanem mikor mosolyog azon, amin valaha nevetett — és én most már majdnem annyit mosolygok. Jézuskám. mint te, aki pedig olyan nagyon öreg vagy, hogy már önmagadnál is öregebb vagy.

Mindegy. Jézuskám. ez egyszer még sincs mosolyoghatnékom, éppen most nincs, a világmosolygás szent esteién. Haragszom rád. és mert nagyon szeretlek téged, meg is mondom ezt nyíltan a szemedbe. Nem azért haragszom pedig, mert fölhajtott ingecskédben nekem semmit se tartogatsz. Engem nemigen kényeztettél el akkoriban, mikor illendő lett volna engem is fölkeresned, szegény kis együgyűt, aki pedig, hej milyen sokszor fölkerestelek téged a betlehemi csordapásztorokkal! Minden karácsonyéjszakán ott voltam az udvarodban, mikor te útnak eresztetted az angyal postásaidat,

és néztem rád, hogy majd megszakadt a szívem egy papiros láncszemért legalább, de te sose vettél engemet észre, mert csak szegény szűcsmester volt az apám, és karácsony éjszakáján is varrta a magyaroknak a bőrből való ruhákat, és avicska volt a gúnyám, térdig érő a kabátom ujja, és nagy ablakok voltak a csizmácskáimon, és te mindig elfordítottad a glóriás fejecskédet, mikor könnyes szemekkel megimádtalak.

Nem baj, Jézuskám, ezért nem haragszom már: hiszen ha kiskoromban szerettél volna, akkor én most bizonyosan nem szeretnélek már — azért jobban van ez így. És azért se haragszom, hogy most is vádaskodsz tőlem egy kicsit — mert ugyan mit is tudnál nekem adni, aminek örülnék? Amit én kérnék, azt úgyse tehe-MÓRA FERENC

rmí]

Illusztráció: Kosnás Rolland

ted meg, és nem is a te gyerekeszedhez való még az.

Nem, én nem azért haragszom rád, amit nem hoztál, hanem azért, amit hoztál. Csak ebben az egy házban is, amiben zsellérkedem, három kis barátodnak hoztál kardot, puskát, csákót, trombitát és más efféle öldöklő rekvizitumokat. És a városban szétvittél vagy tízezret, és kerek e világon szétvittél vagy tízmilliót, és ezen a szentestén vagy tízmillió fehér lelket fest pirosra a leöldökölt ólomkatonák vére.

Látod, Jézuskám, ez nem szép dolog tőled. Ha az atyaúristennek öröme telik benne, hogy az ő teremtett állatai elvagdossák egymás torkát, és aztán tedeumot mondjanak neki érte, hát az más dolog: ő már ilyen volt az ótestamentumban is. Hanem rólad az van írva, hogy új divatot kezdtél az újszövetségben, eltörölvén a véráldozatokat. Miért akkor, hogy már a csecsemőgyereket rákapahod a gyilkolás vágyára a szeretet orvén adott miniatűr fegyverekkel?

A kis Gyuszinak is itt a szomszédban, aki búzavirágszín szemével és röpködő aranyhajával úgy formáz téged, puskát hoztál és kardot.

Kérdezem tőle, mi lesz már most őbelőle, ha ezekbe a cifraságokba beleöltözik.

— Én akkoj jendőj leszet és kapitány — azt mondja —, és je fogom jőni a betyájokat és megszújom a betőjőket.

Persze, de mit csináljon szegény Gyuszi, ha se betyárokat, sa betörőket nem tesz a Jézuska az ablakába? Ami valószínű, mert ezeket az úriembereket a gazdagok ablakába szokta rakni az isteni gondviselés. Nos, én fogadok veled, Jézuskám, egy pusziba, hogy Gyuszi a kishúgán fogja kipróbálni a puskát és a kardot, aki még csak annyit tud mondani, hogy: pápá! Mert ha már megvan a puska meg a kard, hasznát is csak kell annak venni. így csinálják az a Györgyök is, nemcsak a Gyuszik.

Hogy pedig ezeket megírtam, ne haragudj rám, Jézuskám. Tudod te azt, hogy igazam van, és megengeded, hogy megcsókoljam az ingecskéd szélét.

1912

Ez is abból az időből való történet, mikor a pályaválasztás nehézségeivel küzdöttem. Akkor tanultam meg, milyen kicsiségeken fordul meg az ember sorsa. Az enyém azon fordult meg. hogy a jó Isten kicsire szabta a fülemet. Azért nem akceptáltak inasnak semmiféle rendes mesterségben, mert nem esett jó fogás a fülemen. Suszter, kovács, szabó, kalapos mind azon az állásponton volt, mikor föltekintett:

— Nem jó matéria. Nem lehet nevelni.

Ez volt a véleménye a bútoriparnak is, meg az élelmezési iparnak is. Azt hiszem, szülővárosom ipari szakmái közt azóta se volt ilyen szép egyetértés.

Mikor aztán mindenből kifogytunk, édesanyám megfogta a kezemet.

— Nem tehetünk mást, gyermekem — mondta szomorúan —, Gergulics úrnál próbálok veled szerencsét.

Gergulics úr könyvkereskedő volt. Akkora boltja volt, mint egy kalitka, két asztal betöltötte az egészet. Az egyik asztal be volt terítve mindenféle históriás könyvekkel: az volt a könyvosztály. A másik asztalon szép rendben sorakoztak a mézesbábok, a tükrös szívek, a kivont kardú mézeskalácsüzem..

— Itt a kellemes, emitt a hasznos — járt-kelt Gergulics úr a két asztal között. — A könyvkereskedőség kedves tudomány, a mézeskalácsosság hasznos tudomány.

Szegény szülém nagyon meg volt illetődve ennyi tudomány láttára, és alázatosan megkérdezte Gergulics urat, mit néz ki belőlem. Alkalmas leszeik-e valamelyik tudományra?

Gergulics úr levette a pápaszemét, hogy jobban lásson, megforgatott előre-hátra, hátba ütögetett, megköhögtetett, s utoljára akkorát szorított a kaf'omon, hogy belejajdultam. Ez döntötte el a sorsomat. Gergulics úr elégedetten dörzsölte össze a kezét.

— Nagyon gyönge kis legény, semmire se való a világon, az isten is könyvkereskedőnek teremtette. De ha jól igyekszik, beletanulhat a mézeskalácsosságba is.

Nem mondhatnám, hogy Gergulics úr azok közé a mesterek közé tartozott volna, akik tudásuk kincseit féltik megosztani a fiatalokkal. Sőt, nagyon is köz-20