Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-27 / 2. szám
A MAGYAR NEMZETISZÍNHÁZ 3 1945 januárjában az egész Budapesttel együtt a Nemzeti Színház is a szó szoros értelmében a föld alól (a pinceóvóhelyről) lépett a napvilágra. A társulat zöme, akárcsak az Operában, valamiféle rögtönzött kis köztársaságban vészelte át az ostrom heteit a föld alatti folyosókon, ám amint ki lehetett lépni az utcára, megkezdődött a szervezkedés, a távollevők összetoborozása, a színház új korszakának előkészítése. Az illegális időkben kijelölt igazgatót, a magyar színészi ellenállás vezetőjének tartott Horváth Árpádot a háború utolsó heteiben elfogták és megölték. A Nemzeti Színház igazgatója Major Tamás lett. 1945-ben, a harmincévesek vezetésre éretten, pontos előkészületek után léptek a színre. A nemzedéki váltás a szokottnál élesebb és robbanásszerűbb volt. Persze ez is szerepet játszik a változásokban. A régi nagyok közül például Törzs Jenő és Csortos Gyula súlyos betegen ke rülnek elő, egyetlen darabban való fellépésük :nkább csak szimbolikus. Rajnayt akut betegsége tartja távol, Urayval, Tímárral szemben gyanakvó az új vezetés, mintha Bajorral is nehezen tudna mit kezdeni: ennek a pszichózisnak nemcsak a század elején voltunk tanúi, a Jászai Mari ellen lázadó fiatal tháliások korában, hanem azok leszünk majd ma is, amikor az 1945-ös ,.fiatalok”-hoz képest egy legfiatalabb generáció lép színre. Az 1945-ben színrelépők feladata könnyebb volt, mint a mai utódoknak: őket nem szedték szét a lehetőségek, a rádió, a film, a televízió. Ugyanis: nem voltak lehetőségeik. Tevékenységük, céljaik megértéséhez feltétlenül szükséges némi történelmi visszapillantás. Még a húszas években (ma így neveznénk): „maszek" kezdeményezésből ifjúsági előadássorozat indult a Városi Színházban, középiskolások részére. Előadásaikhoz nemcsak a Nemzeti Színház, hanem a Városi Színház vezetőségének sem volt semmi köze: utóbbi a helyiséget bocsátotta rendelkezésre, havonta néhány délutánra. Közönsége állandóan volt: a jegy váltók az utolsó óráról elmehettek iskolájukból. A Nemzeti Színház 1930-as évekbeli „húszévesei” meglátták a jövő lehetőségét a felsőbbség által támogatott akcióban, lassan birtokukba vették, és a háborús évek idejére már szinte egy másik, a hivatalossal vetélkedő Nemzeti Színházat teremtettek meg benne. Ez a birtokbavétel a tudatosság és az ösztön szerencsés keverékének az eredménye volt. A „haladó” színház ugyanis ennek a nemzedéknek ?. szemében a weimari német, pitoéffi francia, meyerholdi szovjet, és az ezek vetületeként jelentkező cseh, jugoszláv stb. színpad volt. Kísérleteiknek jórészt a közönség közönye állta útját, másrészt viszont a hatóságok elővigyázatossága. Maradtak tehát a klasszikusok, ám mint 1945- ben kiderült, a közvetlen jövő éppen a klasszikusoké. A megújult Nemzeti Színház saját tartalékából, a korszerű klasszikus színjátszásra önmagukat kinevelt fiatalokból álló gárdával lépett a színpadra a romok között, 1945. február— márciusában, tettrekészen, Csokonaival, Moliérerel, majd Madáchesal és Csehovval. Még a közönség is megvolt hozzá. Legalábbis az új közönség törzse, amely a háború utáni néhány áv során úgy teljesedett ki, hogy színházainkban a foghíjas nézőtér már régóta feltűnést keltő, ritka látvány. A Nemzeti Színház annak idején, 1934-es mélypontjakor minden lehetőséget mérlegre tett: hogyan növelhetné közönségét. Szokatlan időpontú, vasárnap délelőtti munkáselőadásokat szervezett a szociáldemokrata párt égisze alatt. Az akciót gyanakvással fogadták azok, akik „munkásközönség”-ként legfeljebb a városligeti Műszínkör operettjeinek publikumát tudták elképzelni, de az eredmény alaposan rájuk cáfolt. Egy színész számára sohasem közömbös, ha hatni tud és különösen ha klasszikusok értékes, ám unalmasnak vélt passzusaival hat. Itt pedig Shakespeare, Moliére, Ibsen darabjai váltották ki azokat a .nyíltszíni tapsokat, amelyekre az esti előadások olykor zümmögő unalmához szokott fülek nem számíthattak. Az 1945 utáni új közönség magva tehát kétségtelenül megvolt, lappangva, ám bármikor feltárhatóan, akkor is, ha a remények — ami szintén meg szokott történni — némiképp túlzottnak bizonyultak. A régi munkáselőadásokra felfigyelő közönség egy egész színikultúra számára kevésnek bizonyult, és ezért szívós munkára és türelemre volt szükség, amíg 1955 táján elértük a telt nézőterek végeláthatatlan sorát, amelyet azóta annyira megszoktunk. Ezt az évtizedet az állam segített átvészelni. Eleinte a Nemzeti Színház, az Opera, a Madách Színház, a Szegedi Színház támogatásával, majd 1949-től kezdve az egész színházi terület államosításával. A teljes megújításra ekkor, 1949-ben került sor. Előzőleg rehabilitációk is történtek, régi szakemberek kerülhettek vissza a pozíciójukba, mint Jób Dániel vagy Bárdos Artúr, ök azonban nem találták meg a helyüket az új körülmények között, úgy vélték, egybeköthetik az 1938-ban elszakadt szálakat, ami persze nem sikerült nekik. Egyre tanácstalanabbá váltak, elbizonytalanodtak, Jób belebukott a Vígszínházba, Bárdos ezt nem várta meg, Amerikába költözött, ahol matuzsálemi kort ért meg, s — mint olyan sokan a legkülönbözőbb korokban emigráltak közül — ő is úgy rendelkezett, hogy hamvait maid hozzák haza a Farkasréti temetőbe. 1949-től kezdve megszűnt a magyar színészet anyagi bizonytalansága. Tandíjmentesség, ösztöndíj, kollégium, biztos elhelyezkedés, majd nyugdíj, a rászorulóknak színeszotthonok, a működő színházak kiadásainak pedig teljes fedezete várta a szakmát. Hevesi Sándor annak idején a Nemzeti Színház kéttucatnyi produkciójából talán öt-hathoz tervezhetett új díszleteket, jelmezeket, a többit a meglevőkből kellett öszszeszerkesztenie, a vidéki színházak legtöbbje nyomorúságos kacatok közt kínlódott, most minden (budapesti és vidéki) színház minden bemutatójához teljes, új kiállítást igényelt, többnyire egyedit: más darabhoz fel nem használhatót. A létbiztonság vagy egy évtizedig még túlzott is volt: a színész „státusba” került, és ha csak büntetőjogba ütköző cselekményt nem követett el, nem lehetett elbocsátani. A művészi halhatatlanság nem volt ok az elbocsátásra: ha a főiskolára való jelentkezéskor a felvevő bizottság tévedett, ennek következményeit az államnak (illetve a színháznak) vállalnia kellett. Ez a helyzet persze tarthatatlan volt, meg is változott. A Nemzeti Színház a 150. évéhez közeledik, a magyar színészet a kétszáz éves jubileumához. Annak idején a magyar felvilágosodás hősei nem is annyira művészi, mint inkább nyelvművelési okokból hozták létre. Az a szakmai kiválóság, amely hamarosan a sajátja lett, bon mot-ként mondva, szinte csak ráadás lett. Jólesően mondhatjuk, hogy a magyar színészet először kitűnő színészegyéniségei, majd kitűnő mesterei révén a világ élvonalába került, és helyét a vezetők közö1* minden divathullámon túl, azóta is tartja. MAGYAR BÁLINT (Folytatjuk) Romeltakaritás 1945-ben. A képen Gobbi Hilda és siínész társai 21
