Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-01-27 / 2. szám
Kovács — Elbeszéli egy Kovács — Meglehet, hogy Magyarország és a kapcsolt részek összes Kovácsai vérrokonságban vannak egymással, s ezért önkéntelenül is csoportosulni szoktak. Meglehet, hogy Magyarország és a kapcsolt részek összes Kovácsai ugyanazon betegségben szenvednek. Vagy végre harmadszor és utoljára meglehet, hogy valaki föltette magában, hogy Magyarország Kovácsainak egy tekintélyes részét bolonddá teszi. Annyi tény, hogy ezen a nyáron a vérrokon, beteg, vagy bolonddá tett Kovácsok közül hatan voltunk Bikkfa-Füreden. Voltunk Kovách-ok, voltunk Kováts-ok, voltunk Covách-ok, és egész egyszerűen Kovács-ok, de alapjában ugyanazok voltunk mindnyájan. Csakhogy a Kovách, a Kováts és a Covách büszkébb volt, mint a Kovács. A legutóbbiak közé tartoztam én is. Ha az öcsém példáját követem, aki Kovvácsnak írta magát, én is följebb hordhattam volna az orromat, de olyan szamár nem vagyok, hogy a Kovácsot két v-vel írjam. Még azt mondanák, hogy nem tudok helyesírást. Bikkfa-Füred az úgynevezett „gyógyfürdők” közé tartozott, aminő az utóbbi években vagy száz nyílt meg hazánk termékeny földjén. Nagy bikkfaerdő árnyékos ölén évszázadokon át észrevétlenül csörgedezett valami forrás, mely ihatatlan vizénél fogva az egész környéken közmegvetésnek örvendett. A nép olyan nevet adott neki, mely nem foglalhat helyet minden művelt család asztalán. Pár év előtt a szomszédos városkából egy vadásztársaság vetődött oda. A vadásztársaságban volt a vállalkozó szellemű polgármester és a nagyravágyó orvos. Az orvos azonnal rájött, hogy az említett forrásnak a vize hasonlít a karlsbadi vízhez, csakhogy a szaga még sokkal kellemetlenebb. A polgármester azonnal megtöltött vele néhány üveget, s fölküldte Budapestre vegyileg elemezni. A vegyelemzés példátlanul sok alkatrészt talált benne, valami ambiciózus fiatal kémikus csinálhatta a munkát, aki meg akarta mutatni, hogy előtte a legcsekélyebb parányok se maradhatnak elrejtve. Amint ezt a nagyravágyó orvos elolvasta, így kiáltott föl: „Meg kell csinálnunk a fürdőt!” A polgármester aztán megcsinálta. Természetesen elnevezték magyar Karlsbadnak. De Karlsbad elbújhatott mellette, mert Bikkfa-Füred sokoldalúsága egyszerűen megdöbbentő volt. A köszvény ellen épp oly jó volt, mint a gyomorhurut ellen, s a vértelenséget épp oly biztos sikerrel gyógyította, mint az álmatlanságot. A nagyravágyó fiatal orvos angol katonadoktorok könyveiből kiböngészett néhány impozáns betegséget, melyek csak Kelet-Indiában és csak hinduknál fordulnak elő, és belevette a hírlapi hirdetésekbe. Mindjárt akadt honfitársaink közt egész csomó, aki ilyesféle betegséget érzett magában és sietett Bikkfa-Füredre, úgy, hogy a harmadik esztendőben a nagyravágyó fiatal orvos már a legkedvezőbb jelentéseket küldhette a vállalkozó szellemű polgármesternek, aki — Karlsbadban (az igaziban) keresett gyógyulást. Ez volt az a fürdő, ahol az idén hatan voltunk együtt különböző helyesírású Kovácsok. Aki a dinasztiából elsőnek érkezett meg, az volt Kovács. Pusztán és egyszerűen Kovács. A másodikat már elnevezték Il-ik Kovácsnak. Azután jöttem én. Itt a közvéleménynek nem volt nehéz dolga. Engem egyszerűen kancsal Kovácsnak hívtak, oly oknál fogva, melynek részletezését fölöslegesnek tartom. A negyedik volt a vörös Kovács, az ötödik a csúnya Kovács, a hatodik a ragyás Kovács. Ha még egy ember jött volna a dinasztiából, ezt már csak szemtelen Kovácsnak lehetett volna elnevezni, mert ahol már hat Kovács van, oda egy hetediknek jönni — ez már szemtelenség. öt Kovács volt már a fürdőben, akik rendesen együtt étkeztek. Egy napon egy ragyás idegen embert hozott valaki az asztalunkhoz. Egymás után kelt föl három ember és bemutatkozott : — Kovács. — Kovács. — Kovács. A ragyás idegen megállt. — Kérem az urakat, ne csúfolódjanak. Nem vagyok már gyerek. Erre nyugodtan fölállt a negyedik, kezet nyújt, meghajtja magát és így szól: — Kovács. A ragyás idegen a szájába harap, elfutja a méreg, megbiccenti a fejét és mond: — Ha az urak mindenáron belém akarnak kötni, állok elébe. Lakom a Keselyű-villában. Nevem Kovács. Erre sarkon fordult és el akart menni; de a kitörő hahota visszafordította. Én ültem hozzá legközelebb, és így én forogtam abban a veszedelemben, hogy pofonüt, azért sietve magyaráztam neki a helyzetet. Az összes Kovácsok fölálltak, és szívükre tett kézzel, becsületszavukra erősítették, hogy ők Kovácsok. Ekkor szólalt meg csak az ötödik. — Bocsánat, még nekem nem volt alkalmam... Én Kovács vagyok. — ön is? — szólt a ragyás Kovács vígan. — Hát hányán vagyunk tulajdonképp? — Hatan. Ezzel a jelenet véget ért. Egy napon a távíróhivatal szolgája a következő című budapesti sürgönyt hozta az étterembe: Kovács Bikkfa-Füred. Ki bontsa ezt fel? — Kovácsok, ki vár táviratot Budaoestről? — kérdezte valaki. Mindnyájan vártunk és senki se várt. Megjegyzendő, hogy az összes Kovácsok nősek és budapestiek voltak. — Hát mit csináljunk a távirattal? — szólt a ragyás. — Kétségtelen, hogy hatunk közül valakit illet — szólt a vörös. — Ügy van, de kit? — Sorsoljuk ki. — Nem helyes. A legidősebb fölbontja. s ha nem őt illeti... — Miért a legidősebb, miért nem a legfiatalabb? — Miért nem a legcsúnyább? — Miért nem a legkancsalabb? Így kiabáltunk összevissza. Végre mégis a legcsúnyább mellett döntöttünk. Ez csakugyan fölbontotta, elolvasta a táviratot, elsápadt, a fejére ütött, és így kiáltott föl: — Hallatlan! Kérdőleg néztünk rá. — Uraim — folytatá remegő hangon a csúnya Kovács —, a távirat engem illet. Azzal dúlt arccal elrohant. Bennünket pedig emésztett a kíváncsiság. Ebéd után a bikkfaerdőben sétáltam és találkoztam a távírász-kisaszszonnyal, akivel igen jó viszonyban álltam. Hosszabb ideig csevegtem neki a természet és az ő szépségéről, aztán pedig áttértem a csúnya Kovács táviratára. Alig említettem, hangos hahotára fakadt. — Szegény ember. Hát neki szólt? — Ugyan, mi lehetett benne? Nagyon meg volt ijedve. — Meghiszem azt! öt perc múlva (a kisasszony Bikkfa-Füreden inkább fürdővendégnek, mint távírásznak érezvén magát) birtokában voltam a következő táviratszövegnek : Kovács Bikkfa-Füred. Tudatom önnel, hogy neje tegnap egy huszártiszttel megszökött. Őrangyal. — Hahaha! A szegény csúnya Kovács! Hehehe ... Azaz hogy... nézzük csak ... Éreztem, hogy elsápadok Hol van az megírva, hogy ez a távirat a csúnya Kovácsnak szól? Én is nős ember vagyok; igaz, hogy Amália imád ... ha imád . . . eh, ostobaság . .. ő képtelen ilyesmire... ha képtelen ... Kezét csókolom, kisasszony. Rohantam a sétatérre. Szembejött velem a ragyás. — Képzeld csak, mi volt a csúnya Kovács táviratában. — Mi? Elmondtam. — Hahahahahaha! Kacagott, én is vele. De az utolsó hahá-kat hirtelen elnyelte, s komoly hangon így szólt: — A távirat címe csak ez volt: Kovács — Bikkfa-Füred? — Ez. — Mi az ördög? Persze, hisz ő is házasember. Hátha az ő neje szökött meg? Miért ne? Ragyás ember jobban ki van ennek téve ... Persze, hogy az ő felesége ... Hehehe ... Hála Istennek De hogy is gondolhattam Amáliára, aki imád — ha imád. Hm. Tovább haladtam. Elmondtam még II. Kovácsnak és a vörös Kovácsnak. Mindenütt ugyanaz a hatás: először vigyorogtak, azután elszontyolodtak. Ezek is gyanakszanak. Reményem éledni kezdett. Már úgy látom, csak egyhatodrész valószínűség szól amellett, hogy a feleségem megszökött. De ennyi elég ahhoz, hogy az ember teljes bizonyságot akarjon tudni. ... Tény az, hogy este hat kocsi hagyta el a fürdőt, mindegyiken egy Kovács ült. Egyetlen férjnek se volt tiszta a lelkiismerete. (A történet kerekdedsége kedvéért annyit megjegyzek, hogy nem Amáliámról szólt a távirat. Tetszik tudni: ő imád.) 19
