Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-11-17 / 23. szám
imzagi levelek Rodostó, 24. Apr. 1720. Édes néném, ha nem mondanám is, hogy ide érkeztünk, csak arról megismeri kéd, hogy honnét dátálom a levelemet. Elég a, hogy az Isten szerencsésen ide hozott mindnyájunkat. És mihent ide érkezett Bercsényi úr, mindjárt anagrammát csinált a város nevéből, és e jött ki belőle: Ostorod. Ez igen hozzá illik a bújdosókhoz. Elég a, hogy erről eleget lehetne elmélkedni, de azt hagyjuk másszorra, most pedig fogadásom szerént hadd írjak meg mindeneket kédnek. Legelőször is ott kezdem el, hogy Jénikőből 16-dik(án) indulánk meg. Már a gálya készen várta a fejedelmet. Amely igen nagy méltóságára esett a fejedelemnek, hogy a császár gályát küldött számára. A gálya is a nagyobbak közül való volt, mivel 26 pár lapát vonta — mindenik lapáton kin 4, kin 3 ember volt — mind egészen 220 rab vonta a gályát —, azon kívül 100 fegyveres léventi, vagy hajdú benne, egyszóval a gályában voltunk mindnyájan 400. A gályás főtiszt basa volt, a fejedelem mellett levő császár kapicsi basája velünk volt, azon kívül egy csorbasi. Hét órakor a fejedelem a gályában szállván, tiszteletnek okáért az ágyúval lőttének, a vasmacskákot felvonák, és vonni kezdték a gályát. — A császár kastélyát meghaladván, ellenkező szélre találánk. a szigetek felé kételenítteténk venni útunkot, amely szigeteket nevezik Insula Principum. Forgács úr ezt észre vévén, hogy nem az volna a rodostói út, és nem tudván az okát, hogy miért megyünk a szigetek felé, azonnal megijede, és kezdé a fejedelemnek mondani, hogy a porta megcsalta, és nem Rodostóra viszik, hanem Nikodémiában. ahol Tökölyi volt. A fejedelemnek haszontalan vala bátorítani és mondani, hogy talám a szelet akarják megnyerni, vagy más okok lehet, és attól nem tart, hogy Nikodémiában vigyék, és arra okot nem adott a portának, hogy akaratja ellen vitesse valahová — mindez haszontalan vala; mert minden bizonnyal elhitette vala magával, hogy Nikodémiában visznek, és mindaddig tarta attól, valamég a szigeteket el nem érők. Ott megszállva 11 órakor, ebéd után Bercsényi úr is oda érkezék. Másnap is szél ellenkező lévén estig, estve pedig hat órakor onnét elindulánk jó széllel Rodostó felé — egész éjszaka jó szelünk lévén, a vitorlákot felvonták, és nem kelleték lapátokkal vonni. A harmadik napon 8 órakor reggel a héracleai portusban bémentünk, és vasmacskákot veiének le. A kapicsi basa pedig előre Rodostóra mene, hogy rendelést tenne a szállások iránt, és mindaddig itt kelleték nekünk maradni. 21-(dikén) a kapicsi basa a fejedelemnek tudtára adván, hogy már készen volnának hogy szállások, ma öt órakor reggel megindulánk. és 11 órakor délelőtt Rodostóhoz érkezőnk. A fejedelem azonnal kiszálla a gályából, és a lovak a parton lévén, pompával kísérők a városban levő fő tisztek a fejdelmet szállásáig. Magyar világ novellatükörben Tudna-« vajon ai irántunk érdeklődd külföldi olvasóknak olyan könyveket ajánlani, amelyekből „a magyar nép szokásait, kedélyét, modorát, institúcióit, észjárását meg lehessen ismerni, úgy, amint vannak, túlzások nélkül f” — Múlt századi elbeszélő irodalmunk klasszikus mesterének, Mikszáth Kálmánnak tették fel, nem is egyszer, ezt a kérdést, s Mikszáth, erről a kérésről elmélkedve, azt is szóba hozza egyik tárcájában, hogy a külföldön élő honfitársak is gyakran kérnek tőle „jó magyar könyveket", hogy - mint mondják - legalább lelkűk ne nélkülözze ott sem a magyar levegőt. Mikszáth természetesnek érezte a kívánságot, ami ezekben a kérésekben megnyilvánult; olyannak, amely szerinte is a jó, az igazi irodalom egyik lényeges, nélkülözhetetlen jellemvonására tapint, mert különben nem folytatta volna tűnődéseit saját munkássága értelmére is vonatkoztatva, a következő szavakkal; „Kinek írok én, ha könyveim még arra se valók, hogy o magyar életet meg lehessen belőlük látni?" - Ext az - úgy hisszük, honfitársaink körében ma is változatlanul eleven - igényt (netán szomjúságot) igyekszünk kielégíteni most induló sorozatunkkal, amelyben az újabb magyar próza válogatott termését vonultatjuk fel: minden számban bemutatjuk, miniatűr jellemzés kíséretében, egyik prózairónkat írásával együtt, méghozzá a novella (régi nevén: a beszély) műfajában. A 18. század közepétől, Mikes Kelementől napjainkig roppant bőséggel termő magyar novella ugyanis, mintha Mikszáth gondolatainak az igazságát példázná, máig érvényes erővel árasztja magából a mindenkori magyar élet levegőjét; a legkülönbözőbb írói stílusok burkában a legváltozatosabb színekkel festve ennek a magyar világnak a változó történelmi, társadalmi viszonyait, s e nagy folyamatok sodrának emberi jellemeit, erkölcsi drámáit legalábbis ezt a nagy panorámát szeretné kibontani válogatásával a sorozat összeállítója: Domokos Mátyás Édes néném, nem egy kis uraság a gályán járni. Ott a nagy rendtartás legkisebb dologban is, a nagy csendesség. Amikor kétszáz ember megrándítja, csak elhiheti kéd, hogy jól meg vagyon rándítva, aztot pedig mind egyszersmind, az 52 lapátot egyszersmind teszik a vízbe — egy lapátnak a hosszúsága vagyon legalább öt ölnyi. Igen szép mulatság azt nézni, de még, ha az ember azt gondolja, hogy azok a szegény rabok csaknem mind keresztények, és hogy holtig ott kell maradni nekik, megesik az ember szíve rajtok. Azon kívül is a gályavonás igen nehéz munka, aki azt nem látta, nem lehet annak azt kigondolni — azt gondolná az ember, hogy mindeniknek az egész karja kiszakad, úgy megrántja a lapát őket. A való, hogy az ételöket megadják, de a ruházatjok csak rongyból áll. A mienk mégis ingben dolgoztának azért, hogy a fejedelem ott volt, és ugyan ezért az okért is nem bántak rosszul vélek, de másként ing nélkül dolgoznak, és a verést legkisebbért szenvedniek kell, amint magok is mondották szegények. Amidőn valamit akarnak nékik parancsolni, csak süveltenek — már ők azt tudják, mire való, és egyszersmind fognak a munkához. Az ő székek úgy vannak rendiben egymás után kétfelől, valamint a templomban szoktak lenni — közepette utca vagyon, ahol szüntelen járnak alá s fel a tisztek, és azt nézik, ha valamelyik nem vonja-e jól a lapátot, ha beszéllnek-é egymással? Kinek-kinek a maga helyében kell maradni, oda vannak láncolva, és mihent a vonást elhadják, le kell ülni, és ugyanazon helyben kell alunniok is. Egyébkor sohasem szabad felállni, hanem amikor a gályát vonják, és olyankor igen szomorú zörgést hall az ember: mert csak a sok lánc zörgésit lehet hallani. Mind ezekre azt mondaná kéd, hogy lehetetlen ezeknek a szegény raboknak, hogy szabadságokot ne suhajtsák; mindazon által vannak mégis olyanok, akik azt a nyomorú életet megszokták; mivel én beszélltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehet-é olyan módot találni abban, hogy megszabadulhassanak? Csak ezt felelék erre: miért mennénk mi már Magyarországban? Feleségünk, gyermekünk talán már megholtanak — ott is mivel élnénk? Itt ételt adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot. A való. hogy nem vártam ezt a feleletet tőllök, másként is gondolkodnám, ha helyettek volnék. A mi gályánkon mindenféle nemzetekből valának: magyar, német, francia, lengyel, muszka. A Noé bárkájában nem volt ennyiféle nemzetség, kiveszem az állatokat. Elég a, hogy az egész bújdosó magyarok itt vannak. Kinek-kinek itt vagyon elhintve a kenyere — addig csak itt kell lenni, amég abban tart. Kinek-kinek pedig bőven elegendő és tágas szállása vagyon — csak én egy szolgával egy gazdag örménynek az egész házát bírom, és mindenik háznak vagyon egy kis kertje. Amidőn meghallották az örmények, hogy közikben jövünk lakni (mert azt ió megtudni, hogy ebben a városban négyféle nemzetség vagyon: török, zsidó, görög és örmény — mi az örmények házaiban lakunk) azonnal a kadiához, vagy a török bíróhoz mentenek, mondván néki, hogy azt hallották, hogy a magyarok olyan hamisak, hogy az asszonyokon, leányokon még az utcán is erőszakot tesznek. Pápai Gáspár ép' pen a kadiánál talált lenni akkor és mondá nagy prosopopoeával a kadiának: Kadia! az örmények ne féltsék a feleségeket a magyaroktól; mert semmi hántások nem leszen — de ha az ő tyúkjok a mi kakasainkhoz jőnek, akkor semmiről nem felelek. A kadia nagy nevetséggel mondá Pápainak: Aferim, magyar, aferim (igen jól mondád). Mink ezen eleget nevettünk, hét kéd is nevessen. Elég a, hogy mi már itt helyben vagyunk — a bújdosásban is búj dosnunk kell —, az Isten fizesse meg annak, aki az oka. Mint leszünk, hogy leszünk ezután, azt hadjuk az Isten akaratjára: — ő hozott bennünket ide, ő is viseli gondunkat. Akik mivelünk rosszat akartak tenni, azoknak rossz szándékjokot az Isten jovunkra fordította: mert noha még nem üsmerem a várost, se körül való helyeit, de azt elmondhatom, hogy hálaadással tartozunk Istennek ide való hozásáért; mert sokkal tágasabban vagyunk szállva, mint abban a nyomorult Jénikőben. Az egész szállásaink a város szélyén vannak, csak egyet lépek, már a mezőn vagyok. — De a lakóhelyünkről legelső alkalmatossággal bővebben írok, és nekem úgy tetszik, hogy most eleget írtam, és 11 órakor ideje volna lefekünni; mert a csudálatos dolog, hogy az embereknek és az asszonyoknak itt is úgy kell aludni, valamint másutt. De minekelőtte elvessem a pennát, arra kérem kédet, hogy a hozzám való szeretet meg (ne) fagyjon és az egészségire igen vigyázzon. Innét oda mindennap mennek hajók, és akármelyik hajósnak a levelit oda adhatja kéd. Jó étszakát, édes néném. 18
