Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-11-03 / 22. szám
Hová lettél, Göncölszekér? (2.) BARÁTOK KÖZÖTT BRAZÍLIÁBAN Szabó József és Jakus Imre, a Március IS. Egylet elnöke Külföldön az ember, a szokottnál nagyobb kíváncsisággal szomjazza a híreket, az újdonságokat — talán a megszokott környezet hiánya miatt is. Reggelente sietve belelapozok az újságokba, esténként, ha van néhány szabad órám, percem, a tévé elé ülök, s ha új ismerősöket szerzek, hallgatom, faggatom őket, életsorsuk megannyi regénytéma. Sáo Paulóban első nap reggel az újságban rögtön szemembe ötlik egy önarckép, s alatta a név: Yolanda Mohalyi. Bár a cikk szinte valamennyi magyar nevet hibásan közöl, mégis kiderül, hogy Yolanda Mohalyi festőnő 1909-ben született Kolozsvárott. Nagybányán és Budapesten tanult, 1931- ben került ki Braziliába, ahol realista és experessziomsta művekkel jelentkezett, később pedig absztrakt képeket festett. Egy éve halt meg hosszas betegség után, s a lap az Ibirapuera Parkban most megnyílt kiállítása kapcsán méltatja életművét. Säo Paulo illőképpen fogadott: magyar hírrel. Úgy mondják, a városban 80 ezer magyar él. Ki számolta össze őket? Nem tudom. Lehet, hogy 80 ezren élnek, lehet, hogy többen, vagy kevesebben. Egy bizonyos, sokan vannak. Forgatom a vaskos telefonkönyv lapjait, keresem és megtalálom a tősgyökeres magyar neveket, néha magyar, de legtöbbször már brazil, angol keresztnévvel. Sok családnév spanyolosra, brazilosra módosult, de letagadhatatlanul magyar eredetű. Legszívesebben sorra felhívnék minden magyar nevű előfizetőt, s annak örülnék a legjobban, ha magyar köszöntésemre, magyar szóival felelnének. Aztán mégis a gyakorlatiasabb utat választom: azokat a számokat tárcsázom fel, ahol a készülék mellett már várják jelentkezésemet. Szabó József helyett Szabó József veszi fel a kagylót, azaz Jósé Sabó. Apa helyett a fia. Elnézést kér, amiért nem beszél jól magyarul. Mégis megértjük egymást, ment másnap az édesapja pontosan befut a megbeszélt randevúra. Vele jön Tavaszi Pál a Március 15. Egylet volt elnöke és Jakus Imre a jelenlegi elnök. Úgy látszik, Sao Paulo eltökélte, megmutatja, milyen az igazi brazil tél: zuhog az eső, amikor megállunk Szabó József gyára előtt. Messziről látni a felírást SABÓ. Így, hosszú „ó”-val. Megismerkedem a három Szabó-fiú közül kettővel, Jóséval és Carloszszal. A gyárban olajtömítő gyűrűk készülnek. Szabó József és Carlos elmagyarázza, melyik gépet „találták ki” ők, melyik gépet vásárolták. A gyártás időrendi sorrendjében vezetett végig a termeken, egészen a csomagolóig. A séta után megpihenünk az irodában. Szabó József hajdani zombori iskoláséveire emlékezik, majd pedig a Sáo Pauló-i magyarok, a magyar egylet több évtizedes történeteinek epizódjait eleveníti fel. Arról faggatom vendéglátóimat, a fiák és unokák tudnak-e, mennyit tudnak magyarul és Magyarországról. Abban megegyezünk, hogy ha a családban otthon magyarul beszélnek a szülők, akkor a gyerekek is jobban kedvet kapnak a magyar szóhoz. (1977. szeptemberében kezdte el működését egy magyar óvoda Sáo Paulóban, Bianco Alfrédóné, Simon Márta vezeti. A Budapesten megjelenő Nyelvünk és Kultúránk című folyóirat nemrég közölt beszámolót az óvodai foglalkozások módszeréről és céljairól.) Elindulunk ki, a klubba. Az épület még így esőben is tetszik: biliárdterem (meglepő felírás: „kiskorúaknak tilos a játék”), kártyaszoba, bárpult, társalgó, s az épület előtt a „piscina”, a medence. Házigazdáim brazil konyakkal kínálnak, s csak amiatt sajnálkoznak. hogy nem láthatnak vendégül egy szép nyári mulatságon, disznótoros vacsorán. Jakus Imre elnök mutatja a kertet. A tervekről beszél: bővíteni fogják az épületet. Mert sokan járnak ide a klubba. Magyarok és brazilok. Hiszen az évtizedek óta itt élő magyarok gyerekei brazil lányt vettek feleségül, brazil férfihoz menr t^Jr férjhez. S a család úgy teljes, ha mindenki együtt van, a szórakozásban is. Ismét felteszem a kérdést: a gyerekek, az unokák mit tudnak Magyarországról. Tárgyilagosan megvitatjuk a helyzetet. A Március 15. Egylet jobbára az évtizedekkel ezelőtt kivándorolt kétkezi munkásokból alakult, pedagógus nemigen akadt köztük. Ök a klubszerű társas összejövetelek „specialistái”, a magyar—^brazil barátság letéteményesei. Az egyházakban szintén kialakult a közösségi érzés és magatartás. Ök is mágneses gyűjtőpontjai a magyar szóra, a magyar énekre szomjazókmak. A harmadik csoport az értelmiség: tanárok, orvosok, művészek, akik jelentős és megbecsült helyet vívtak ki maguknak a brazil szellemi életben. Ök jól segíthetik azt a törekvést, amiről a Szent István-napi misén hallottam — hogy a világon szétszórt honfitársaink megmaradjanak jó embernek és magyarnak. Kulturális örökségünk, nemzeti múltunk hagyományai magyarságunk, mai életünk cselekvőén mozgalmas évei, eredményei, vajon hogyan vannak jelen a brazíliai magyarok tudatában, mindennapi életében? Erre a kérdésre kerestem választ Rio de Janeiróban is, ahol baráti esték, séták', beszélgetések újra meg újra visszatérő központi témája volt: magyarságunk. cjc Kétszáz lépésre az Atlanti-óceántól az Avenida Copacabana egy második emeleti lakásában ülünk, s már az első perc végén felhangzik a kérdés, ismeri-e x. y-t? Persze hogy ismerem. Nana, Rózsi, Márta, Edit s a háziaszszony Lilly, egymás szavába vágva kérdezgetnek. Egyikük nemrég járt Pesten, a színházban látta az Egy őrült naplóját — Darvas Iván káprázatos játékát dicséri. A neves ügyvédnő (Fiúméban született, az olasz is anyanyelve) három hónapot töltött unokájával Pesten, mert tudja, csakis itthon lehet igazán megtanulni az élő magyar nyelvet. Garmadával kapom az ötleteket, mit szeretnének olvasni a magyar lapokban. A különböző szakmákról például a vendéglátóiparról kémek cikkeket. A Magyar Hírek folyamatosan közölje, milyen új lemezek, kazetták jelentek meg idehaza. László Edit, akinek a néptánc az éltető eleme, az Állami Népi Együttest szeretné látni. Kint, Rióban. A háziasszony Váczy Lilly elbűvölő jelenség: az amerikai kontinens nagy lapjainak dolgozott évtizedekig. Újságírói érdeklődése most, nyugdíjas korában is változatlanul szikrázó szellemi erőteret hoz létre. Minden érdekű: a külvilág, az emberek, Brazília, Magyarország. Mutatja az asztalát. A világlapok mellett ott tornyosodnak a magyar újságok, folyóiratok. Mindent elolvas az újságokban: a híreket, hogy melyik politikus, gazdasági vezető járt hazánkban, s tőlünk merre utaztak politikusaink, szakembereink. Mai életünkről tárgyilagosan vélekedik — ismereteit lapjainkból, folyóiratainkból meríti, és a személyes beszámolókból. Beszélgetőtársaink közül sokan gyakran megfordulnak idehaza, ám sokan a hatalmas távolság és a borsos útiköltség miatt kénytelenek csak itthoni folyóiratokra, könyvekre és személyes hírnökökre” hagyatkozni. Belefáradunk a sok kérdés-feleletbe és lassan felszedelőzködünk. Aztán szállodaszobám ablakából kinézek az alattam sistergő, lármázó utcára, s rajta túl a Avenida Atlanticára, ahol esténként a pan kóló autókban szerelmesek csókolóznak, a sétányon fiatalok, öregek, nők, férfiak tornáznak, „kocognak”. Hallom a hullámok tajtékos zúgását és nézem az eget, ahol nem látom a csillagokat. — st — (Folytatjuk) 12
