Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-11-03 / 22. szám

*

SZABÓ

László

>;%v;

\ T V I'

MAGYAR MÓ1T

;’ ^MHBIKÁBAHI

SZABÓ LÁSZLÓ:

MAGYAR MÚLT DÉL-AMERIKÁBAN

„Nyomtalanul eltűntek...”

„Magyar múltat kutatni Dél-Amerikában, magyar nyomokat keresni e földrész letűnt évszázadainak útvesztőiben, nem könnyű feladat. Hosszú, türelmes és áldozatos munkát igényel, aminek eredményei azonban gazdagon kárpótolják a kutatót, aki bizony néha kissé elcsügged, ha rájön arra, hogy álomképet kerget.”

E szavakkal kezdődik Szabó László könyve, amely tavaly jelent meg Buenos Airesben, a Transsylvania Könyvkiadónál szép kiállításban magyar nyelven, s címében idézett szándékát az' 1526-os és 1900-as évek közötti időszakra vonatkoztatva igyekszik megvalósítani. „A magyar múlt feltárása Dél-Ameriikában — írja — nem üres délibábkergetés, sem pedig nemzeti hiúságból fakadó dicsc^égsóvárgás, hanem céltudatos, lankadatlan igyekezet, ami egy nagyon is érezhető űrt kíván betölteni . . . Minden törekvésem oda irányul, hogy tömören és érthetően vázoljam kutatásaim eredményét, aminek jó része — tudomásom szerint — teljesen ismeretlen és itt kerül először nyilvánosság elé ...

Nem ez az első könyv kezünkben, amely hasonló szándékkal íródott a világ valamely messzi tájára vetődött magyarokról, de meg kell vallanunk, eddig kevés akadt közöttük, amelyet jó érzéssel olvastunk volna. A tiszteletre méltó szándékot többnyire keresztezik a szakszerűtlen anyagfeltárás és -feldolgozás buktatói éppen úgy, mint ama görcsös igyekezet, hogy — némi iróniával szólva —, bebizonyíttassék, miszerint a legtöbb próféta, sőt az angyalok is magyarok. Nos, Szabó László könyve bőséges és mindig megjelölt forráskutatáson alapszik, szigorúan elkülöníti a tényeket és a feltevéseket, s azért, mert magyarokat keres, nem tekinti mindjárt szenteknek is őket. Szakszerű és — talán éppen ezért —, mindig izgalmas könyvében bátran cáfol legendákat is. íme egy példa rá:

„Itt kell eloszlatnunk egy tévhitet, ami érthetetlen módon, alaposan elterjedt az Argentínában letelepedett honfitársaink között. Sokan meg vannak győződve arról, hogy dón Juan de Garay, Buenos Aires második megalapítója magyar nemzetiségű volt. Nos, dacára annak, hogy neve ismerősen cseng füleinkben, Garay nem magyar, hanem baszk eredetű. Garay baszk nyelven hegytetőt vagy dombhátat jelent és igen gyakran előforduló családnév Spanyolország északnyugati tartományaiban nemcsak ezen egyszerű, hanem számtalan összetett formában is, mint például Echegaray, Bordegaray, Irigaray, Lisagaray, Alzogaray, Bidegaray, Olagaray, Garayoa, Garaycochea, stb. Juan de Garay a spanyolországi Badajoz városban született 1541-ben, mint don Juan Ortiz de Zárate unokaöccse, akivel együtt érkezett Peruba, Blasco Nunez de Vela kíséretében. Ettől eltekintve, a Hunyadiak korában sűrűn szereplő magyar Garay család neve a régi krónikákban mindig de Gara, vagy pedig egyszerűen csak mint Gara fordul elő ...”

„Azon honfitársaink, akik Juan de Garay magyar nemzetisége mellett törnek lándzsát, a forgalomból már kivont száz pesós argentin bankjegy hátán látható, Buenos Aires alapítását ábrázoló képen levő zászlón is magyar címert vélnek felfedezni. Természetesen ez is tévedés. A kérdéses kép modern: J. Moreno Carbonero remekműve. Eredetije az argentin főváros tanácstermét díszíti. Nem Buenos Aires második alapítását mutatja be nekünk 1580-ból Juan de Garay által, hanem az elsőt, 1536-ban, don Pedro dé Mendózával. A rajta látható spanyol országzászló, az ,estandarte real’ címere Kasztília, Aragon és a többi szimbólumait tünteti fel, de még megközelítőleg sem hasonlít Magyarország címeréhez.”

„Ennyit a Juan de Garay magyarságáról támadt legendáról.”

Az idézett „ellenpélda” — a szerző alaposságának bizonyításán túl — arra is jó, hogy erősítse hitelét, amikor egészen valószínűtlennek tűnő esetekben és helyeken is magyarokat, pontosabban magyar származásúakat fedez fel. Az utóbbi megkülönböztetés fontos, mert az egykori Magyarország területén számos nép, nemzetiség élt. Tagjaik honpolgárságuk, avagy földrajzi származásuk tekintetében magyarok voltak ugyan, de születésükre németek, románok, szlávok stb. E kérdés túlságosan is bonyolult, de kezelésében mindig rokonszenvesebb az óvatos, sokoldalú tájékozódás, mint a fölényeskedő nacionalizmus oly indokolatlan gőgje ...

S ha Szabó László könyve sem mentes némely tévedéstől, amelyeket tévedő forrásai nyomán vesz át, vagy a tárgy iránti lelkesedés ragadja magával (mint a Szent István-ereklye esetében, amely bizonyosan nem magyar eredetű. István nevű szent legalább

négy volt) — nincs okunk kételkedni olyan felfedezésében, mint Varga János neve ...

„Ez ideig mindannyian úgy tudtuk, hogy a legelső magyar, aki Amerika földjére lépett, Budai Parmenius István volt... Anélkül, hogy ezzel a tragikus véget ért fiatal költő és prédikátor elévülhetetlen érdemeit csökkenteni óhajtanánk, bebizonyíthatóan megállapíthatjuk, hogy partra lépése előtt több, mint félszáz esztendővel jártak magyarok az Újvilágban ... A legelső magyar, akinek talpa Amerika földjét érintette, minden valószínűség szerint Varga János, a Magellán-expedíció egyik jelentős tagja volt.”

Jóllehet Budai Parmenius létét és útját újabban némelyek vitatják, érdekességként elfogadhatjuk Varga Jánost; de többet, mint azt, hogy az expedíció öt hajójának egyikén, a „Concepción”-on tüzérségi parancsnok volt — Szabó sem tud, s nem is állít. Forrása: a könyv jegyzeteiben pontosan adatolt tanulmány a német dr. Wilhelm Schulz tollából a Boletin del Museo Social Argentin egyik számából. Igaz, ebben Hans Vargueként áll a név...

Valószínűbb a szerzőnek az a megállapítása, hogy magyar, vagy magyarországi zsoldosok a conquistadorok között is lehettek. Több olyan, korabeli szerzőt idéz, aki felsorolja, hogy Pizarro hány nemzetiségből toborozta katonáit, köztük magyarokat is.

„Amerika felfedezésekor, s az azt követő évtizedekben a magyar zsoldos már nem ismeretlen fogalom Európában ... Első csoportjaik a XV. század végén, Mátyás király halála után jelennek meg Németországban, de sokan elszegődnek közülük olasz, lengyel és orosz zsoldba is... A Dózsa-felkelés és az azt követő mohácsi vész után, a külföldi magyar zsoldosok száma, érthető módon, állandóan növekszik..

Szabó László feltételezése szerint, eljutottak Dél-Amerikába is, noha nevük nem maradt fenn, már csak azért sem, mert — mint erre több példát is felhoz —, a hódítók- és telepedők, ha más nemzetiségűek voltak, előszeretettel spanyolosították meg nevűiket. „Ez történhetett a magyar conquistadorokkal is. Nincs kizárva, hogy néhány közülük hazakerült, de nagy részük valószínűleg Peruban maradt. Nyomtalanul eltűntek az Újvilág nagy olvasztókemencéjében, más nemzetek kalandos vérű fiaival együtt.”

Gyér források — de nem érdektelenek. A szerző sem tulajdonít többet nekik érdemüknél: nem személyeket emel ki, hanem jelenséget mutat fel. Mint ahogyan ezt teszi „A La Hungara rejtélye” című fejezetében egy földrajzi név titkának kibogozásában is. A „Magyar múlt Dél-Amerikában” legérdekesebb fejezeteinek bemutatását legközelebb ezzel a történettel folytatjuk.

BOGÁTI PÉTER

13