Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-09-08 / 18. szám

*

BOLDIZSÁR IVAN

Emberek és számok

A Margitszigeti Nagyszálló előtt mindig zsúfolt a parkoló

EGY NEM MINDENNAPI REKORD. Magyarország már egy jó évtizede nem jellegzetesen mezőgazdasági ország, bár még mindig így él a nagyvilág tudatában, és részben a mi begyökerezett, hagyományos ösztöneinkben is. Júliusban a városi ember sem azért hallgatja elsősorban az időjárásjelentést, hogy megtudja, kimehet-e a strandra, vagy síit-e a nap szabadsága idején, hanem azért, mert — évszázados emlékekként — arra kíváncsi, azért aggódik, milyen lesz az aratás. Július a tudatunkban a hőség, a verejtékezés. az emberfeletti arató munka ideje. Az idén a természet fintort mutatott: hűvösebb volt júliusban, mint májusban, senki sem verejtékezett a városban, és az aratás sem elsősorban fizikai munka már.

Mindezt nemcsak azért mondom el, mert az ország a forró mezőkre néz, hanem azért is, mert egy olyan statisztikai adatot olvastam, amely egyszerre mutat a mai Magyarország mezőgazdaságának fontosságára — hiszen az, hogy nem elsősorban mezőgazdasági ország vagyunk, nem csökkenti a falusi munka értékét és jelentőségét — és arra is, hogy a megváltozott viszonyok a mindennapi életben mit jelentenek. Számmal és adattal nem szeretek érvelni, mert magamról tudom, hogy egy pillanatra talán meghökkentőek, de másnapra elfelejtem őket. Az embert a számok csak akkor győzik meg, ha gondolatokkal és tényekkel, a valóság képeivel együtt jelentkeznek. Ezt a mostani számot mégis megemlítem, mert ha a július a rekordok ideje is, az atlétikában a Budapest Nagydíj az egész világ legjobb futóit, dobóit, ugróit csábította Budapestre, ez a rekord más jellegű. Az országgyűlés mezőgazdasági bizottságában megállapították, hogy a tízezer lakosra jutó mezőgazdasági diplomások számát tekintve Magyarország a világ országai között az első helyen áll. Ez az a szám és az a rekord, amelyet talán holnapra sem felejtek el, és remélem, a magyarok iránt érdeklődő idegen ajkú olvasó sem. Azok számára pedig, akik otthonosabbak a számok birodalmában, még hozzáteszem, hogy a mai magyar mezőgazdaság már

nem a régi értelemben vett paraszti munka, és ezt még négy számmal bizonyítom: a mai magyar mezőgazdaságban 246 ezer szakmunkás dolgozik, több mint 40 ezer szakközépiskolát végzett, tehát érettségizett ifjú és leány, a főiskolát végzett szakemberek száma 16 ezer, az egyetemi végzettségű mérnökök, agronómusok, közgazdászok száma pedig 17 ezer.

Ehhez még csak azt teszem hozzá, mert a mai magyar stílusra a soha-meg-nem-elégedés jellemző, hogy ez a szám nagyidé nem elégséges, mert még mindig hiány van állattenyésztési és közgazdasági képzettségű szakemberekből.

Amíg ezt írom, feleségem tízóraival kínál. „Kóstold

meg, a pék azt mondta, ez már új kenyér”. Egy kicsit több krumpli lehetne benne, de finom.

NEGYVENMILLIÓ TURISTA. Megvallom, kissé megrémültem, amikor azt olvastam az egyik napilapban, hogy az ezredfordulóra évi negyvenmillió turistát várunk Magyarországra. A többes szám első személy itt nem egészen helyénvaló, mert én akkorra aligha leszek már a turistavárók között, de azért sem stimmel. mert én már most sem várom. Itt viszont nyugodtan írhatnák várunkat, mert a cikk sok embernek feltűnt, beszélgettünk róla és valamennyiünket aggodalommal töltött el. Nehogy félreértés essék: nemcsak várjuk, hanem szívesen

fogadjuk a vendéget, mert nemcsak szeretjük megmutatni Magyarország szépségeit, hanem szükségünk is van rájuk. Es, hogy megint ne keltsek félreértést, a szükség nemcsak a schillingekre, márkákra, frankokra és dollárokra vonatkozik, nem is szólva a lírákról és a különféle koronákról, hanem az igényre és óhajra is, hogy környező és távoli népek minél jobban megismerjék ezt az országot, lakosait, szokásait, eredményeit és gondjait.

Hadd állok meg az utolsó szónál, a gondnál. Már az

1978-as tizenhétmilliós látogatás is egyszerre volt nagy siker és nagy gond. Még akkor is, ha statisztikai adat, ennyi belépést jelent az országba, de itt üdülő látogató valószínűleg csak a fele, esetleg annál kevesebb, de még ez is azt jelenti, hogy egy évben több külföldi látogatónk akad, mint amennyi az ország felnőtt lakosainak a száma. Erre pedig nem voltunk és nem is vagyunk egészen felkészülve. Külföldi barátaim azt mondják, hogy éppen ez a magyar idegenforgalom egyik charme-ja: a vendéglátás még nincs túlságosan iparosítva, kevés a szálló, ezért meg lehet szállni magánhelyen, jobb és érdekesebb a kapcsolat az emberekkel. Ez biztosan igaz, hiszen ki-ki önmagáról tudja, hogy mennyivel más, teljesebb és mélyebb képet kap egy-egy külföldi városról, ha nem szállóban lakik, hanem barátnál vagy új ismerősnél. Ám ha valóban azt szeretnénk, hogy Magyarország megőrizze idegenforgalmi báját, vonzóerejét, akkor azt idei tizenhét- vagy húszmillióra és a későbbi negyvenre úgy kell felkészülni, hogy az ideérkező külföldi nem csak az Európa-szerte ismert, mindenütt hasonló vendéglátó intézményeket lássa meg, hanem ennek a kis országnak természeti szépségeit, régi városait, eldugott falvait — és mindezt úgy, hogy az a különleges magyar íz, amelyért idejönn, megmaradjon.

Éppen ezt a különleges ízt elemezgetem újra meg újra, és úgy érzem, sohasem tudom pontosan megtalálni, kifejezni. Szerencsére, mert hiszen éppen ez a titka,

20