Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-09-08 / 18. szám

NAGY LAJOS (1883-1954)

A huszadik századi prózairodalom, a nagy Ady—Móricz-nemzedék sgyik legkiemelkedőbb prózaírója, kiváló szatirikus.

A házasságon kívül született gyerek kitűnő tanulóként jut el az érettségiig, majd beiratkozik a jogi karra, de diplomát nem szerez. Az 1910-es évek elejétől már csak írói munkásságának él. 1922-ben a Nyugat című lap főmunkatársa lesz. Ezekben az években szellemes karcolatokban fejti ki véleményét a korról, amelyben él (Képtelen természetrajz. 1921.). Leghíresebb munkája a Kiskunhalom című szociográfia, amelyet József Attila költeménynek nevezett, Illyés Gyula pedig miniatűr novellák füzérét látta benne. Ez a műve máig a népi irodalom szociográfiai mintaképe. Nagy Lajost három alkalommal tüntették ki Baumgarten-díjjal.

Farkas és bárány

A farkasok az erdőszélen csörtettek. Szomjúság gyötörte őket, káromkodtak, valamiféle zsivány népséget is szidtak, amikor az egyik megpillantotta a fürge patakot. Odarohantak a patakhoz, fölébe hajoltak, és elkezdtek mohón inni. Ki bádogedénnyel, ki meg csak a tenyerével merítgette a tiszta vizet. Egyszer csak felüti fejét az egyik farkas, a szeme kidülled, az orrcimpája karikásra tágul, mint amikor a farkas bárányszagot érez, mert észrevette, hogy nem messzire tőlük valami jámbor birka iszik a patakból. Az észlelő figyelmeztette közeli társait, s nyomban jelentést tett Farkasnak is. Mindnyájan fölegyenesedtek, a birka felé irányították tekintetüket, az arcuk fölragyogott. Az egyik farkas elkiáltotta magát:

•— Héj!

Mint a nyíl süvítése, zúgott el a hangja a birka füle mellett. A nyavalyás birka megremegett. Értette a szót, de- nem mozdult, úgy tett, minta nem hallotta volna, vagy mintha nem venné magára. Nem is volt nehéz mozdulatlanul maradnia, mert a hirtelen ijedtségtől egy percre megdermedt.

— Héj! — süvített újra az éles hang:

— Héj, te jómadár.

A birka most gépies engedelmességgel, ahogy életében megszokta, fölegyenesedett, és a farkasok felé nézett.

— Hozd csak közelebb az irhád!

— Zu mir!

A birka nemigen akart mozdulni. Bizony, jobb lennne szépen belefordulnia a patak vizébe, és többé föl sem buknia. A szíve nagyon nehéz volt.

Most Farkas szólt feléje megint, finoman, szinte barátsággal:

— No, jöjjön csak ide!

A birka most már elindult. Valami enyhe remény ömlött el mellében, hiszen csaknem jóindulatú volt a hívó szó. Elindult, és lassan ment a farkasok felé. A farkasok szeme szikrázott, és nyelték a nyálukat.

Farkas, ahogy a birka elébe érkezett, és illedelmesen, kalaplevéve megállt, mosolyogva kérdezte:

— Miért zavarja ön a vizet, amikor mi iszunk?

A birka bajról feledkezve, csaknem bátran felelt:

— Én zavartam a vizet? Nem is zavarhattam, hisz önök állnak fölül, én pedig alul.

— Ah, igen! Superior stabat lupus. Nagyon helyes.

És Farkas elnevette magát. Nevetését rekedt, röhögő kórus kísérte.

— No, de ön tavaly rágalmazott bennünket!

A birka szaporán védekezett:

— Ó, dehogy... isten ments! Hogy is rágalmaztam volna önöket, hisz önök tavaly még nem is léteztek.

Farkas újra nevetett, csengő, irgalmatlan nevetéssel.

— Helyes. Tavaly még csakugyan valahol a fenében voltunk. De hát. . . üsse kő, ha nem tavaly rágalmaztál, akkor az idén! Az idé-één! Ha pedig te nem, akkor az apád. Vagy az anyád vagy a testvéred vagy akármelyik pereputtyod. Te vagy ti. a cinkostársaid, mindegy!

Farkas arca már sápadt volt, szeme villogott, csengő, szabályos hangja már eltorzult. A birka, aki sok történetet hallott a farkasokról, szeretett volna most fölsikoltani, és térdre rogyva, zokogva és jajveszékelve könyörögni. De tehetetlen volt. Csak állt, és hallgatott. A farkasok közelebb húzódtak hozzá, egészen körülvették, némelyik felhördült vágyainak ostorcsapásai alatt, izmaik meg-megrándultak, egyik a fogait csattogtatta, valamennyinek száján és orrán zöld fényű, kéngőzös lehelet lobbant ki.

A birka dermedten hallgatott. Az egyik farkas rábődült:

— Talán beragadt a szád? Majd mindjárt kinyitjuk!

„Maid mindjárt kinyitjuk!” — kopogtatta a bika agyát s a könnyei megeredtek, és sűrűn potyogtak. Sírástól megmegszakítva mekegte:

— Nincs is nekem ap-á-ám. Á-árva gyermek vagyok. Az anyá-ám ré-égen meghalt. Egy testvérem volt, az elesett a há-áború-ban.

— Elesett? — ismételte valaki vérfagyasztó gúnnyal.

— Szóval: te nem zavartad a vizet, neked nincs apád, anyád sincsen, testvéred sincsen, neked semmid sincsen, te semmit nem csináltál, te olyan vagy, mint a ma született bárány.

— Tgenis, kezét csókolom — mekegte a birka föltámadó reménységgel.

— Hm. Nincs. Te nem, és neked nincs. Te tagadsz. Tehát... én hazudokü

A birka megdöbbent. Ekkor az egyik farkas iszonyú csapással sújtott az arcába. A birka bal szeme rögtön kifordult. A farkas felüvöltött a gyönyörtől.

— Hát ugye, hazudik a nagyságos úr? Az anyád keserves . . .

— Hazudik, vagy nem hazudik?

Rettentő csapás; a birka kifordult szeme szétpattant. A farkasok kórusban üvöltöttek.

— Nem hazudik — lihegte a birka.

— Nem hazudik? Hiszen akkor igazat mond — üvöltött egy másik farkas, és hévvel ütött a birka fejére. A birka koponyacsontja megrepedt.

— Igazat mond.

— Akkor hát te hazudsz!

Ütés. Reped a koponya.

— Hazudsz, vagy nem hazudsz?

Ütés. Szakad a bőr. törik a csont.

— Én hazudok.

— Ü-úgv? Hazudsz, kutya? Hazudni mersz9

Vágás. Csurog a vér.

— Hát hazudtál, griffmadár? Ugye, hogy van apád is?

Szúrás.

— Van apám is.

— Ugye, két apád is van?

Rúgás.

— Jaj. két apám van.

Törés.

— Ugye. három apád is van?

Égetés.

— Jaj. három apám van.

Ütés.

— Ugye, gyilkoltál?

— Igen. gyilkoltam.

Rúgás.

— Ugye, raboltál ?

Sok, sok ütés, törés.

— Igen, raboltam.

Szúrás.

— No. ugye. hogy rágalmaztál bennünket?

Égetés.

— Igen.

Törés.

— No. ugye, hogy zavartad a vizet, amikor ittunk?

Zuhogó ütések

— Zavartam.

Ütés, vágás, szúrás, égetés. A birka már mozdulatlanul fekszik, gyöngén piheg. A farkasok kórusban üvöltenek. Farkas áll, és komor. Cigarettára gyújt, a keze fehér, a körmei ragyognak. Lábszárvédője tündöklik a napfényben. A farkasok körülállják, és türelmetlen várakozásukban vonítanak. Int nekik.

A farkasok elvitték a birkát az erdőbe.

A szél zúgott, zúgatta. nyögette a fákat, és lóbálta erős ágaik sok, sok terhét.

1922.

18