Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-08-25 / 17. szám

Magyarország egyik legjellegzetesebb, legváltozatosabb tájegysége Nógrád. A hegyek közt megbúvó völgyek időnként ködbe burkolóznak, a kis falvak szinte meglapulnak a magas hegyek lábainál, a romantikus várromok, a gazdag erdőségek regényes tájat őriznek, amely még napjainkban is megtartotta régi arculatát.

Mikszáth Kálmánt életének több állomása, a gyermekkor mesés világa, későbbi hőseinek élő alakjai kötötték Nógrád megyéhez, szülőfalujához Szklabonyához. Balassagyarmat a pályakezdést jelentette, Mohórához fűződik életének nagy szerelme és házassága Mauks Ilonával. Nem véletlen, hogy az irodalmi sikert jelentő Tót atyafiak és A jó palócok mind nógrádi élményeihez kötődnek.

Mikszáth Kálmánt, az író, újságírói hivatás már fiatal férfi korában elszólította Nógrádból, sikereit Szegeden, majd Pesten aratta, de az öregedő író ismét Nógrádban kereste és találta meg a nyugalmat, az érett kor mesteri alkotásainak megfelelő környezetét.

1904-ben megvásárolta kollégája és politikai harcostársa, Szontagh Pál horpácsi birtokát, és 1905-ben már itt töltötte alkotó nyarát a XIX. század elején épült Szontagh-kúriában. A régi épület kényelmetlenségei vetették fel benne egy új, minden igényt kielégítő „kastély” megépítésének tervét.

Jókai Mór halála után Mikszáth Kálmán megbízást kapott egy többkötetes Jókai-megemlékezés írására. Korszakot felölelő műve, a nagy íróval, Jókaival

Horpácson

kapcsolatos közös élményei, emlékei, „Jókai Mór élete és kora” címmel jelentek meg. A kétkötetes tanulmány honoráriumából építette meg Mikszáth 1906 tavaszán az új kúriát. Arra való emlékezésül, hogy az anyagi feltételek megteremtése Jókaival állt kapcsolatban, a kúria bejáratánál a nagy magyar mesemondó domborművét helyeztette el. Érdekesség, hogy a kúria terveit az író akkor 21 éves fia, Kálmán készítette. Az országúira néző ház homlokzata klasszicista jellegű, a négy korinthoszi oszlop és a föléjük helyezett timpanon már eleve múzeumi külsőt kölcsönöz az épületnek. Sajnos a nagy író nem sokáig örülhetett pompás házának és birtokának, közvetlenül negyvenéves írói jubileuma után 1910. május 28-án meghalt.

A régi kúria környéke a Mikszáthpark, ma természetvédelmi terület, a régi szobákban Mikszáth bútoraival berendezték egykori dolgozószobáját, életéből vett képekkel, reprodukciókkal, műveinek számos kiadásával rendezték be a Mikszáth-emlékházat.

Kép és szöveg: FÉNYES TAMÁS

PASSUTH LÁSZLÓ (1900-1979)

Az íróként, esszéíróként és műfordítóként egyaránt ismert Passuth László — a kolozsvári és szegedi tudományegyetem jogi karának elvégzése után — a húszas évek közepén indult el írói pályáján. Útirajzokkal, történelmi tanulmányokkal, kulturális laptudósításokkal, fordításokkal kezdte: írásai a Nyugat, Szép Szó, Magyar Szemle, Jelenkor, Válasz hasábjain jelentek meg.

Írói hírnevét elsősorban történelmi regényeivel szerezte. Ezek közül első s egyben a legnagyobb sikerű az Esőisten siratja Mexikót (1939). amelyben Cortez hódításainak izgalmas eseményeit festi meg. Ezt követi a hasonló tárgyú regényeinek sora. például a Nápolyi Johanna (1940), A bíborbanszületett (1943) és a Ravennában temették Rómát (1963). Magyar témájúak a Zrínyi Ilonáról szóló Sasnak körme között és a Báthori Zsigmondról, Bocskai Istvánról írt Sárkányfog című művei.

Történelmi regényeinek erénye, hogy az eseményeket az író széles, gyakran egész Európára kiterjedő összefüggésekben világította meg. Itt olvasható írását nem sokkal halála előtt adta le a Magyar Nemzet c. lap szerkesztőségének.

Iskolaünnep

E napokban lesz négyszáz esztendeje annak, hogy Báthory István, már mint lengyel király, de még mindig Erdély fejedelme, megalapította „Claudiopolis, más néven Kolos vár városunkban” azt az iskolát, melynek minden tekintetben egyenlőnek kell lennie — Német-, Francia-, Spanyol- és Olaszország főiskoláival, joga s kötelessége legyen a tudományok ápolása a bakkalaureátusi. magiszteri és doktori címeket is adományozhasson.

Az alapítólevél kiadása után már néhány hónappal működni is kezdett az egykori kolozsmonostori apátság épületeiben — szerény kezdettel — a jezsuiták főgimnáziuma. Néhány év után beköltöztek a kolozsvári Övárba. majd telkeket vásárolgatván, alapítványokat gyűjtögetve, a fejedelmek kegyét hasznukra forgatva, felépült azon a jelentős telekkomplexumon, melynek egyik részén ma az egyetem központi épülete áll — a Studium Generale, mely a nagyrészében protestánssá, sőt unitáriussá vált Erdélynek legjelentősebb katolikus iskolája maradt.

Ez az „első” iskola, melyben katolikusok mellett kálvinisták, görögkeleti ortodoxok, zsidók is tanultak — nyilvánvalóan szűk lett 1690 után, amikor a változott politikai viszonyok folytán az eddig inkább megtűrt katolikus intézmény szempontjából új aranykor kezdődött. A tanítás gerince továbbra is a klasszikus hagyományok ápolásában formálódott ugyan, de a felépült csillagvizsgáló s a gimnáziumban működő könyvnyomda mintegy jelképezte a természettudományok kultuszát is.

A XIX. század elejére esett az a nevezetes összefogás, mely biztosította az „új” gimnázium felépítését. Köréje rakódtak azok a hagyományok, melyek engem is nyolc hoszszú éven át körülvettek, attól kezdve, hogy 1909 szeptemberében dobogó szívvel átléptem a nevezetes iskolaküszöböt, melyet a diáklábak csoszogása századokon át — mindmáig — homorúra koptatott,

A toronybeli kisharangot Primusnak mondták. Negyedórával a tanítás kezdete előtt csendítette meg az iskolaszolga. A pedellus feleségének takaros kis kantinja volt, itt lehetett kapni a „Berde-cipót”. A nagy udvar sarkában szokott évente legalább kétszer beszélni Majláth Gusztáv püspök, kezét a két legkisebb diák fejére támasztva. Az atyai s főpásztori intelmek után elmaradt a többi óra s a diákok ingyen élvezhették a püspök kontójára a kantin örömeit.

Nyilván erős váltás volt, amikor a meg-: szüntetett jezsuita iskola tanárai helyébe a piaristák kerültek a XVIII. század vége felé. A kegyesrendi atyákat igazán nem lehetett aulikusoknak tekinteni, minden tantervi tradíciók mellett a magyar nyelv s szellem szolgálatában álltak. Talán itt teremtődtek meg Kolozsváron az első színházi hagyományok, az évente általában kétszer latin és magyar nyelven előadott iskoladrámák, melyekben a jelesebb növendékek — a város szellemi vezetőinek bírálatától kísérve — buzgón asszisztáltak. Hogy kik is voltak a nevezetesebb diákok? Az 1929-ben, a 350 éves jubileum alkalmából kiadott, szépen illusztrált Évkönyv megnevez egynéhány volt nevezetes diákot, Pázmány Péter, Mikes Kelemen, Jósika Miklós közülük a legemlékezetesebbek, de történelmi jogon ott szerepel Avram Jancu neve is.

Amikor egy esztendeje hazalátogattam, az ősi Scol-a a Farkas utca fordulójában egykori mivoltában fogadott. A rajz- és a díszterem ugyan helyet cserélt, de még maradt valami az egykori barokk díszekből, a természetrajzi szertárban ugyanazok az őzikék ágaskodtak a vitrinekben, mint amelyeket annak idején megcsodáltunk. A fizikai szertárban ott szomorkodott a Jedlik Ányos nevéhez fűződő villamos generátor, melynek egyik küllőjét én törtem el, szünet alatt. Azóta 1916 óta — sem cserélte ki senki. Nyilván a pincelejárat ma is oly félelmetes, miként a „mi” időnkben, hiszen tudtuk, hogy innen nyílik — valahová a városba — egy alagút.

Az iskola, ahová jártam, felettébb „kozmopolita” volt. A diákok többsége régi kolozsvári kispolgárok fiából tevődött össze, de volt közöttük sok görög katolikus román, kevés szász, szegényebb zsidó, a városba vezényelt osztrák tisztek gyerekei, ezenkívül örmények, az erdélyi élet jellegzetes famíliáiból. A kegyesrendi páterek e különös maszszát kormányozták, mondhatnám, keményen, de türelmesen és bölcsen.

Egy-egy különös pillanatra emlékszem, így 1915 őszén a százévesnek mondott Pázmány-önképzőkör középkorú tanárelnöke, Visegrádi Lajos (később rendfőnök lett) jelentette ki, nyílt ülésen, hogy Ady Endrét a legnagyobb magyar költőnek »tartja. Az idős görögtanár, Homeros olvasása közben, egyszer így szólt: A jó régiek úgy hitték még, hogy az istenek adják a királyokat. Pedig a nép akarja — bár ne akarná többet! Néha politikáról is beszéltek, rendesen választások előtt. Emlékezetem szerint tanáraim valamennyije „függetlenségi” elveket hirdetett.

Nem véletlen, hogy a négyszáz éves jubileum előszeleként sok volt diákban feltör az emlékezés. Hatvanéves érettségi találkozónk elmúlt, már csak nagyon kevesen vagyunk, akikkel együtt ittuk meg a matúra borát. Talán nem is az ódon a klasszicista hagyományok szerint szépen megépített épület, a rendház s a konviktus fizikai valósága az, amire emlékezünk. A szellem tér ilyenkor találkozóinkon vissza, melynek mindenki a maga módján nagyon is sokat köszönhetett. Magam személyében talán a historikus indítást is, mely hosszú évtizedek múlva hozott némi gyümölcsöt.

így, emlékek tavát körbeállva, kell köszöntenünk e ritka szellemi jubilueumot, mely immanens értékké nemesedik semmit meg nem szépítő képzeletünkben.

21