Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-16 / 12. szám
LIPTÁK GÁBOR A madarak hálája Élt egyszer réges-régen a Balaton partján egy nagyon öreg ember. Senki sem tudta, hogy hány esztendős, annyi bizonyos: hogy az idős emberek is úgy emlékeztek rá, hogy már az ő gyerekkorukban is vén volt. Senki sem ismerte, senki sem szerette úgy a Balatont, mint ez a magányos kis öregember. Ismerte a nádasok rejtelmes világát, a tó halait, s hosszú élete alatt még a madarak nyelvét is megtanulta. Esténként ha kint üldögélt ócska ladikjában és furulyájával a madarak beszédét utánozta, mindig akadt sirály, vöcsök, cankó, amelyik felelgetett neki. Sokszor még a halak is odagyűltek csónakja köré. Nagyon szerette a vizek minden lakóját, soha nem felejtett el kenyérdarabkákat szórni a sirályoknak. Ha valamelyik vízi barátja csapdába esett, segített rajta. Ha vadászokat látott, figyelmeztette a madarakat, s ha orvhalászok jöttek, messzi hajtotta a csukákat a nádastól. Amíg tudott, dolgozott az öregember, de amikor már nagyon megvénhedett, nem tudott mást, mint hálót foltozni vagy kosarat vinni a piacos asszonyoknak. Így tengette életét az öregember, de estefelé ha kint üldögélt a nádas vizén ringatózó ócska ladikjában. mégis nagyon boldog volt. Kis furulyáján vidáman muzsikált, feje felett repdestek kedves madarai, s időnként feldobta magát mellette a vízből egy-egy ezüstös testű halacska. Történt egyszer, hogy nagy fekete felhő ereszkedett a víz fölé. Valahonnan a Badacsony felől hajtotta erre a szél, mely bömbölve száguldott át hegyeken, völgyeken. Vijjogtak a sirályok, élesen kiáltozva vigyázták nádi fészkeiket a gémek. ítéletidő volt. Egy nagy hullám az öregember ladikját is elsodorta a parttól, s hajtotta befelé a hatalmas vízre. Hiába igyekezett a part felé evezni az öregember, ócska evezője eltört, s a szél kedvére dobálta a kis lélekvesztőt. Mit tehetett volna mást az öreg — lefeküdt a csónak fenekére s várta, hogy vagy neki lesz vége, vagy a viharnak. Egy ideig bámulta a feje felett kavargó nagy fekete felhőt, aztán elaludt. Amikor felébredt, már elcsendesedett a hatalmas víz. Az ócska ladik békésen ringatózott a tükörsima tó közepén. Megpróbált felkelni, de bizony mozdulni is alig tudott. S ha tudott volna, sem ér vele sokat, hiszen evezője eltörött. Látja ám, hogy a ladik fenekén ott van vele kedves nádfurulyája. „No — gondolta —, ezzel sem furulyázom már sokat!” De azért felvette, s aztán már csak megszokásból is belefújt. Hát amikor megszólalt a furulya, egyszerre, nagy suhogással, sirálycsapat repült a ladik fölé. Keringtek a magasban, majd leereszkedtek a csónakig, nézegették, mi történhetett az öregemberrel. Körbe-körbe repkedték a csónakot, s tanakodtak, mit is tegyenek. Az öreg meg csak fújta, fújta furulyáját, azt fújta, hogy: „Éhes vagyok . . . éhes vagyok ...” Hirtelen elröpültek a sirályok s az öreg egyedül maradt. Elmúlt egy fél óra, talán egy óra is, s egyszer csak látja az öregember, hogy nagy sirálycsapat közeledik a csónakhoz. Mindegyik madár csőrében egy darabka kenyér. Amit a jó emberek nekik szórtak a vízbe, azt most elhozták bajba jutott öreg barátjuknak. Amikor az öreg csillapította éhségét, újra elővette furulyáját. „Fázom ... fázom ...” — furulyázta az öreg, s egyszer csak látja, hogy a sirálycsapat megint nekivág a levegőégnek, nagy vijjogással a parti nádasok felé tart. Ott aztán elmondták a többi madárnak is, hogy bajban van az öreg. Hamarosan hangos kelepelés, vijjogás verte fel a nádi birodalmat. Minden madár segíteni akart: repültek rejtett fészkeikhez, s hoztak onnan annyi puha fészek tollat, hogy egész dunyhára való kitellett volna belőle. Hozott a vöcsök, a cankó, a nádirigó, a gém, s még a gólya is oda hullajtott egy-két fehér tollat. Hamarosan olyan jó meleg nyoszolyát készítettek az öregnek, hogy még odahaza sem aludt ilyen puha ágyban. De az öreg csak fújta tovább a furulyáját: „Haza akarok menni... haza akarok menni...” A sirályok megint elrepültek tanácskozni. Hogy aztán hogyan értették meg a jóságos öreg kívánságát a halakkal, azt már senki sem tudná megmondani. De alighanem mégis megértették, mert egyszer csak érzi ám az öreg, hogy mozdul a csónak. Három óriási fogas, három hatalmas ponyt, három félmázsás harcsa vette körül a ladikot, s tolta a part felé. így vitték haza a tó lakói bajba jutott öreg barátjukat, aki még sok-sok éven át furulyázott a parti nádasokban embereknek, halaknak, madaraknak. DEMÉNY OTTÓ A HÁROM KISLÁNY Három kislány merengőn sétálgat a kerengőn. Csillag ragyog, süt a hold — az a három mit gondolt? így az első: ha jönne egy királyfi, s elvinne, királykisasszony lehetnék, minden éjjel táncolnék. A második okosabb: kéne ide egy kispad, a kispadra egy legény- nem sétálnék bizony én. A harmadik — legbutább. Jó volna egy szalmabáb! Csak ringatnám hajnalig, az időmből kitelik. THURÓCZY MÁRIA AZ ALAGÜT Budán van egy alagút, egyik szélén gyalogút. A közepén busz szalad, át is fut egy perc alatt. Hogyha oda beléptem, visszhangot vert a léptem. Zúg, morog a hegy alja, amíg megyek alatta. Az alagút nem sötét, benne két sor villany ég. Mégis mikor átmegyek, köszöntőm a kék eget. Erős út az alagút, amíg innen odafut — elhiszed vagy nem hiszed — hátán tart egy nagy hegyet. Csigavonal Induljatok el az ábra mértani középpontjából, és csigavonalban olvassátok össze a betűket! Ha helyes útvonalon haladtok végig, Petőfi Sándor: Az Alföld című verséből kaptok idézetet. Hogy szól ez az idézet? T 1SZ • * U RK Ü S / AD A S 0 L E N á R NK E KD J I A BT A r EE DK / 0 B DSZ M 0 SZ L E /U ryn LD A VA N nn iiaqiaiiufjnzs psa qrpniprA V ic. qqosepyu pazsuiozs qeujcfapc
