Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-16 / 12. szám
Magyar esküvő Chicagóban 1916-ban. Nagy Zsigmond Borsod-Szirákról bevándorolt házasságkötése Szűcs Ilonával. A kép a násznépet ábrázolja. Nászasszonyok: Hornyák Lajosné és Kaszvinszky Dánielné. Násznagyok: Papp János és Rácz János. Koszorús lányok: Borbély Erzsébet, Berentesi Zsuzsi, Pippoj Anna, Palánk Anna, Papp Trisza, Papp Erzsébet, Jakab Eszter, Fülöp Ilona, Fagyos Boriska, Bornak Julianna, Németh Boriska, Horváth Erzsébet, Fajkóczi Mária, Hornyák Boris, Kántor Juszti, Fajkóczi Anna. Vőfélyek: Péra István, Tóth János, Nagy Dénes, Kovács Lajos, Wig István, Siszák Balázs, Wahol János, Kádár István, Tar Sándor, Kádár János, Vanyó József, Káposzta András, Káposzta Lajos, Engi Imre, Nógrádi István, Tóth István „MAGYARAMERIKA” TÖRTÉNELMI DOKUMENTUMAISzemélyes élmények mint történeti források Az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában egyre gyakrabban jelennek meg olyan könyvek és tanulmányok, amelyek személyes emlékeket tartalmaznak és történeti kérdéseket azok alapján elemeznek. Népszerűvé vált az úgynevezett „oral history”. Vannak, akik fenntartásokkal fogadják a történeti források e csoportját. Ügy vélik, hogy a személyes elbeszélések ugyan hasznosak lehetnek élmények, vélemények és magatartások megörökítésére, de az „oral history” nem alkalmas történeti tények megállapítására. Helyét a publicisztikában, s nem a „valódi” levéltári források csoportjában jelölik ki. Azok viszont, akik e visszaemlékezések történeti forrásjellegét hangsúlyozzák, arra hivatkoznak, hogy ha rögzítik a bevándoroltak emlékkultúráját, akkor történetüket nem lehet az egyoldalú írott források alapján eltorzítani. Az élő források révén történetük igazabbá, gazdagabbá válik. Saját kutatásaim is arról győztek meg, hogy az írott források alapos és részletes elemzése mellett a kivándorolt magyarság történetének élőbbé tételéhez nélkülözhetetlen minél több egyén életútjának lehető legrészletesebb végigkísérése és elbeszélésük magnószalagra rögzítése. Csupán egyetlen példát említek. A kivándorlási és bevándorlási statisztikából, különböző hivatalos jelentésekből, újságokból tanulmányoztam az 1920-as évek kivándorlási folyamatát: a háború előttihez viszonyítva jelentősen megváltozott a kivándoroltak öszszetétele, megnövekedett a nők és gyermekek aránya. Egyesek megemlítik azt is, hogy ez a változás a családegyesítési törekvéseket fejezi ki, azaz a háború előtt kivándorolt családfő után kivándorolt a felesége és a gyermeke. E források azonban nem szólnak és nem szólhatnak arról, milyen érzelmi megrázkódtatásokat okozott az újra egyesülő családok életében egy-egy ilyen összetalálkozás. Azok azonban, akik ezt gyermekként élték át, őrzik ennek emlékeit. Egyikük így beszél: „13 éves voltam, amikor idejöttem. Mamámmal jöttem ide, 1921-ben. Édesapámat én nem is láttam, csak amikor idejöttem. Még én nem voltam megszületve, amikor édesapám idejött 1907-ben szeptemberben. Én 1908. februáréban születtem. 1908-tól 1921-ig a szüleim nem találkoztak. Mi Kanadába jöttünk, megérkeztünk június 4-én és június 5-én jöttünk ide. Amikor megérkeztünk Kanadába, és leszálltunk a hajóról, akkor a mamám küldött egy telegramot az édesapámnak, hogy megérkezünk holnap, és amikor megérkeztünk itt Hammondba, és leszálltunk a vonatról, akkor nem várt minket senki. És akkor a mamám mutatta az állomáson egy embernek, hogy mi Hárborba akarunk menni. Azt mondta, hogy üljünk fel egy street-carra — hogy is mondják ezt magyarul? — villamosra, hogy az beviszen bennünket Harborra. És akkor felültünk a mamámmal és beszélgettünk magyarul. Akkor ott volt egy baptista prédikátor, magyar, és látta, hogy nem tudjuk, hogy hova megyünk, és beszélgettünk, hogy vajon megtaláljuk-e az édesapámat. Az az ember odajött és kezdett velünk beszélni.. . mondta, hogy ő Garyban lakik és elvisz bennünket, ahova megyünk és így is volt. Édesapám postai címé Mrs. Szilágyinál volt, a salonosnál. .. Nem kapták meg a telegramot, édesapám éjjel dolgozott és nem tudta, hogy érkezünk. Édesapám pedig Pongráczéknál lakott és aztán mind mentek az emberek, a szomszédok keresni az édesapámat. Aztán ő nyolc órakor ment haza a munkából és egyik helyről mentek a másikba, ameddig megtalálták. Édesapám meg nagyon várt minket és nagyon celebrésolt. . . Én sohasem láttam őt, ember nem volt a mi házunkban az óhazában, és amikor meglátott minket, elkezdett kiabálni, hogy »-miért nem tudattatok, hát hogy jön az, hogy annyira várlak, ti meg nem tudatjátok, hogy jösztök«. Én meg hozzáfogtam sírni és mondom a mamának, hogy menjünk vissza. Mert énvelem még soha nem kiabált ember, mert nálunk nem volt ember sosem . . . hát nekem egy kicsit sokáig kellett megszokni az édesapámat.. A személyes emlékezésekre, mint történeti forrásokra támaszkodó kutatásoknak ma már kialakult módszere van. Ha lehetséges és ha az őszinte megnyilatkozást nem gátolja, a visszaemlékezések szerzői törekedjenek élményeik összegezésének időrendi sorrendjére, próbálják felidézni életüket, gyermekkoruktól egészen a mai napig. Ezek az élménybeszámolók segítséget nyújtanak olyan kérdések vizsgálatához, mint a települések, foglalkozások változásai, házasodások a magyar csoporton kívül vagy belül, a magyar nyelv megőrzésének, illetve elvesztésének körülményei. Arra biztatok mindenkit, hogy rögzítse személyes tapasztalatait, mondja életét magnószalagra. Szeretnénk, ha a mellékelt képeken minél többen felismernék magukat vagy családtagjaikat, ismerőseiket, és sorsuk alakulásáról, tájékoztatnának bennünket. Kíváncsiak vagyunk arra is, hogy a képekről kideríthető-e, hogy a rajta szereplő személyek Magyarország melyik vidékeiről származnak, együtt maradtak-e, legalábbis részben, vagy elfeledve csoport-összetartozásukat, szétszóródtak. PUSKÁS JULIANNA 15
