Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-16 / 12. szám
Gyermekkorom selymes álomrétjén Rózsa Sándor lova csendesen legelészik, mígnem harsan a harci kürtnek rianó szava, erre aztán Móricz Zsigmond lova fejét felcsapja, nyihog egy világraszólót, s nekiiramodik a falunak. Társa is akad töméntelen, sereglenek a lovak a földnek minden szegletéből, pajkosan nyerítenek, s patkójuk alatt szikrát vet a magyar puszta. Száguldanak, röpülnek a táltos paripák, végigdübörögnek a falun, s a gyerekek is beljebb riadnak a Kende báró pénzén épült betonjárdáról, a felnőttek is beljebb kerülnek a kiskapu mögé. A zúgó táltosáradat a templom előtt megtorpan egy pillanatra, háromágú ostorrá bomlik a ménes: jobbra kerülnek a sikátorba, egyenesen 16 rontanak a malomnak, balra fordulnak Kölese felé. Csak egy csikó tétovázik riadtan: felnéz a sarkon álló házra, majd fut az anyja után. A ház faláról ma már emléktábla hirdeti: itt lakott az író: Móricz Zsigmond. Gyermeki képzeletem hajdan gyakran egybemosta nagyapám üllőre hajló arcát a ház hírességével, Zsiga bácsival, Zsigával, ahogyan őt Túristvándiban emlegették. A régi kovácsműhely falán az emlékbetűket, bevallom, már régen láttam, s már régen ültem Rózsa Sándor táltosán, s régen tanyáztam nyári estéken cimbalompengésre, nótaszóra fülelve a nagyszülői ház előtt, ott a keresztútnál, ahol a mesebeli paripák háromfelé fordulnak. Móricz Zsigmond a lovát ugratja