Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1979-05-19 / 10. szám

hogy tüstént észre kellett venniük, mekkora különbség van az általuk ismert gyönge vasöntvények és a Héphaisztosz-féle rozsdamentes acél között! Körülbelül úgy érezhették magukat, mint talán Ali baba, amikor belépett a rablók barlangjába, s meglátta a száz színben sziporkázó, töméntelen drágakövet. És ez a magasztos élmény nagyon illett ahhoz a másikhoz: hogy ők most egy világhírű istent szabadítanak meg a szörnyű kínszenvedéstől. és hogy ezzel egy világhírű drámának adnak újabb fordulatot. (Mert ők akkor nyilván azt hitték, hisz ki gondolta volna, hogy ennek a drámának egyszerűen elvész az utolsó felvonása?!) A szolgák közül négyen vagy tán hatan nyomban föl is kapták a láncot, hogy levigyék Héraklész málhás kocsijára. Természetes, hogy az ilyen zsákmány a vezetőt illeti; mint ahogy azt is biztosra vették, hogy Héraklész a zsákmányt úri gesztussal átengedi majd Prométheusznak. Az akkori vasárakat figyelembe véve, ilyen lánc méltó indítótőkének számított egy isten további életéhez. (Ez ugyan már a bronzkor legvége, de különös módon, épp a művelt világban, a vasat ekkor még leginkább csak meteorvas formájában ismerték, és mindennél nagyobb becsben tartották. Aranyékszereket vassal vontak be! Mondhatni: vassal „aranyoztak”.)

Hogyan fogadta Prométheusz a szabadítást? Azt kell gondolnunk: látható emóció nélkül. Egyrészt, ami a dolgok formáját illeti : ha valaki millió évet töltött egy sziklához láncolva — teljesen függetlenül a sastól és májtól —, nyilván nem tart szónoklatokat, de talán még valami köszönömfélét sem mormog. Legföljebb néhány indulatszó, nyögés hagyja el az ajkát. Lélegezni tanul, szabadon mozogni tanul, csuklóját, bokáját dörzsöli és — isten, isten, de millió év az mégisILLUSZTRAClO: BALOGH PÉTER

csak millió év! — biztos, hogy az első tétova lépései nem is nagyon sikerülnek (pláne az egyenetlen hegyi talajon!), leroskad, talán még az eszméletét is elveszíti, talán amolyan félbódulatban veszi tudomásul, hogy kétfelől a hóna alá nyúlnak, hogy talpra segítik, vagy — szerintem ez a legvalószínűbb — „gólya viszi a fiát” módon elindulnak vele a millió év során milliószor hervadt és megújult, annyira ismert és mégis oly elérhetetlenül távoli bozót sűrűjén át lefelé.

Ami a dolog tartalmi részét illeti: a szabadulás Prométheuszt nem érhette váratlanul. Tudta, hogy így lesz, így kell lennie. Nem az istenek segítségével számolt, azzal már régen nem számolt. Engedtessék meg, hogy utaljak olykor egy-egy nagyon közismert dologra is. (Aki valamelyest érdeklődött személyem iránt, az biztosan tudja: úgyszólván kóros kisebbrendűségi érzésemmel, áhítatos tanulási vágyammal, embertársaim iránti, őszintén érzett tiszteletemmel, egész, hogy finoman mondjam, örök diáki mivoltommal össze sem volna egyeztethető, hogy én ezt, ahogy mondani szokták: a „gyöngébbek kedvéért” teszem! Csupán magamat emlékeztetem valamikor tanult meg olvasott adatokra. Valóban afféle diák módjára, magamban emlékezgetek egy-egy töredéket az emberi tudományok egyeteméből. Mintegy mankóul, a saját ügyefogyott gondolkodásom mellé. Hogy jól feleljek az Olvasónak, s világért sem azért, hogy az Olvasót feleltessem!) Ezért tehát fölidézem azt a nagyon közismert tényt, hogy az istenek mindenhatósága is relatív fogalom. Igazából még az abszolút Egyisten esetében is. Hiszen például ez az abszolút Egyisten sem tudja megtenni, hogy ne legyen, ha van. (Sőt, nem egy dologban az Isten mindenhatósága korlátoltabb, mint

az embereké. Mert például, az Isten semmiképpen sem tudja megtenni, hogy ne lett légyen az, ami volt. Mi pedig, ugye, ezt a lehetetlent csak ebben a században is néhányszor véghezvittük.) Az antik istenek mindenhatóságát korlátozta először is: az Ananké, a Fátum. Másodszor: a tizenkét főistenből bármelyiknek az elhatározása. A tizenkét főisten biztonsági tanácsában ugyanis nem négy, hanem tizenkét tag rendelkezett a relatív mindenhatóságon belül abszolút vétójoggal. Tehát például, ha Zeusz egyszer kimondta — és rábólintott! ez fontos —, hogy Prométheuszt odaláncolják, és sas eszi a máját, nem volt az az Isten, aki azt visszavonhassa, még maga Zeusz sem. Viszont, és ez az érdekes: minden istennek megvolt a módja rá. hogy valamilyen módosító határozattal a végrehajtást — akár alapvetően is — megváltoztassa. E tekintetben is előképe volt az Olümposz Lake Succesnak, hiszen a végrehajtás ott is a tagországoktól függ, s ennek során volt már alkalmunk különös módosításokat tapasztalni. Joga lett volna tehát bármelyik istennek, akár azon nyomban, hozzáfűzni Zeusz határozatához: hogy Prométheuszt kellemesen lágy sziklához, több kilométer hosszú, pehelykönnyű lánccal rögzítsék: hogy láncolják mellé Aphroditét: hogy ne fájjon a mája, amikor a sas eszi, sőt, okozzon inkább gyönyört. Valóban csak az istenek győzik fantáziával, mi minden módosító határozatot lehetett volna hozni, amit nem hoztak. Miért? Ez már az ő titkuk, isteni rejtély, nem kutathatjuk. Prométheusz tehát nemigen számíthatott rá, hogy az Olümposzon pártfogókra talál, hát még, ismételni is röstellem, egymillió év után. Ha akartak, segítettek volna rajta igen-igen régen. Ha más nem, segíthetett volna az Alvilág isteni uralkodópárja. De Prométheuszon nem segített idáig a halál sem. Élnie kellett Zeusz akaratából, élnie, hogy szenvedhessen.

Viszont, ha élt, akkor remélt. Remélt, és mert istenben nem remélhetett, remélt az emberben; és mert bűnbocsánatban nem remélhetett, remélt a bűnben. Tudom ez kicsit elvontnak látszik. Pedig tulajdonképpen nagyon közismert igazság: aki bármiféle rend ellen lázadt, s rajtaveszett, annak csak két reménysége marad: vagy az, hogy a rend megbocsát neki, vagy az, hogy a rend fölborul, s azzal maga válik bűnössé. Csaknem egymillió év alatt, azt hiszem, Prométheusznak volt ideje töprengeni, töprengéseit sokszor újra meg újra végiggondolni. Ha kezdetben talán a gondolatok makacsul egy körben tápodnak, s föl is lép átmeneti időre a perszeverenciához hasonló pszichotikus állapot, ennyi idő alatt még egy nagyon közönséges embernek a létfontosságú gondolataiból, az átmeneti cefre után, valami egészen kitűnő ópárlat lesz. Valami tökéletesen kiforrott, egészen érett kvintesszencia.

Hát még egy isten gondolataiból!

Prométheusz tudta, mit ad az embernek, amikor a tüzet és vele a mesterségeket adja. És ne tettessük magunkat naivnak, valamiképpen Zeusz is tudta, miért bünteti Prométheuszt olyan iszonyúan. Nyilvánvaló ugye, hogy Prométheusz arra gondolt, ami talán még a tett elkövetése idején eszébe sem jutott volna, de most már a sziklához láncolva arra gondolt, arra kellett gondolnia, másra nem gondolhatott: a tűzzel és a mesterségekkel az ember olyan lesz, mint az istenek. Bocsánat a pongyola fogalmazásért! Ügy értem: nem olyan minőségű, mint az istenek, de olyan hatalmas. „Jöhet tehát a sas” — gondolta Prométheusz. — „Marcangolhatja a májamat — gondolta Prométheusz —, nem tart ez soká. A tűz már az emberé, nincs az az isten, aki ezen változtasson. Közeleg az idő, amikor az ember hatalmas lesz a tűzzel és a mesterségekkel, amelyeket én adtam neki, hatalmas lesz, mint az istenek. Akkor eljön és megszabadít!”

19