Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-19 / 10. szám
BOLDIZSÁR IVÁN HAZAI NAPLÓ A nyírbátori hálóboltozat Nyírbátori folytatólagos szerelmi vallomásomat egy-két bekezdésre félbeszakítom, mert megróvólevelet kaptam. Egy hazánkfia kérdőre von: miért dicsérem a Báthoriakat. Nem tudnám, hogy Báthori István, Mátyás király országbírája, későbbi erdélyi vajda, aki Kinizsi Pállal együtt a híres kenyérmezei csatában győzött, Mátyás halála után a dölyfös főurak között is a legkérlelhetetlenebb volt? Jól tudom, hogy Báthori István Mátyás halála után mintha elfelejtette volna, milyen is volt az igazságos király. Még arra is emlékszem diákköri olvasmányaimból — ezek megmaradnak az ember agysejtjeiben vénségére is —, hogy megfenyegette a parasztokat, akik Budára akartak menni, hogy az új királynál panaszt tegyenek. „Két feje legyen annak a jobbágynak, aki ezt megcselekszi” — mondta —, a másodikkal felmehet Budára, mert az elsőt leüttetem.” De hiszen én Nyírbátorban és másutt is, az országot járva, nem a nagyurak emlékét keresem és idézem föl, hanem azt, amit a nagyurak művészetben, épületben létrehoztak és hátrahagytak. Mivel Nyírbátorban se a minorita templomot, se a reformátust nem Báthori István építette, csak építtette, ha őt emlegetem, akkor az ismeretlen építőmesterek, kőfaragók, szobrászok, freskófestők, pallérok, kőművesek. állványácsok és tetőfedők elmúlhatatlan dicséretét szolgálom. így is mondhatnám: a magyar történelmét és a magyar népét, hiszen e kettő rokon értelmű fogalom. Azt ígértem legutóbb, hogy megpróbálom prózában kifejezni azt, amit kőben, fában, formában és színben megalkotott Krucsay János, a minorita templom beli remekművű Passió-oltár készítője. Mert ha nem tudjuk is, ki tervezte magát a templomot, fennmaradt az oltárfaragó neve, igaz, hogy ez már harmadfél századdal későbbről, 1736-ból. Hogy most mégis visszaugrom e naplóban az oltárfaragás tizennyolcadik századából a templomépítés tizenötödikébe. Nyírbátor egyik végéből a másikba, annak az az oka, hogy szeretnék egyelőre megmaradni a gótikánál, mert emlékezetemet jobban feszíti, leíró kedvemet hevesebben ösztönzi a híresebb nyírbátori templom, a református. Az emlékekkel kezdem, a hálóboltozatos mennyezettel. Akkor láttam , először, amikor diákként első németországi utániról hazajöttem. Tele voltam Rajna-parti és Elba menti gótikával, a kölni dómmal és az erfurtival. Boldogtalanná tett az a hiányérzés, amely mai nyugati utazóinkat is elfogja, kiváltképpen, ha a még szépségesebbeket, a még csúcsívesebbeket, a még gótikusabbakat, a még kecsesebbeket, a még szárnyalóbbakat látja: a strasbourgit, reimsit, a párizsi Notre Dame-ot. Mi van nálunk ebből a lelket csordultig betöltő, a kimondhatatlant kőbe és faragásba foglaló művészetből? A Mátyás templom? Ki tudja, mi benne az eredeti és mi a Schulek Frigyes-i? Jákba később szerettem bele, mert olyan kicsi, olyan kedves, olyan szépecske diadalmas templomnővérei mellett. De akkor, az első utam történetesen Debrecenbe vezetett, s onnan Nyírbátorba. Ortutay Gyulának köszönhettem és az ő mesefájának. Fedics Mihálynak, öt szerettem volna megismerni Bátorligeten, de előlem bezárkózott. Megérezte, hogy nem vagyok igazi néprajzos, nem az ő termő fájának gyümölcse érdekel, hanem a fa maga, és ehhez szemérmes és zárkózott volt. De Nyírbátorban megálltam és bementem a templomba. Gótikus egyházat mindig alulról felfelé kezdek nézni; ez is a célja a csúcsíves művészetnek : a magasba irányítani a tekintetet, sursum corda, fel a szívekkel. Lehetetlen is áhítatot nem érezni: mit tud az ember, ha az ég felé tör. Ezért is százszorozódik meg a muzsika varázsa, amikor itt a templomban szólal meg az augusztusi zenei napokon. A karcsú oszlopok sugárnyalábokként vezetik a szemet, a mennyezet úgy zárja le a teret, hogy a végtelenre nyit ablakot. Itt Bátorban is fölfelé néztem először, talán még önkéntelenebbül és hamarabb, mint a németországi katolikus templomokban, mert nem térített el a csipkézett belső falak, az oltárképek, a faragványok gazdagsága. Református puritánsággal fehérre meszelték a falakat, szinte szökellt a magasba a pillantás. Mint az imádság és a művészet kézvezetői segítettek a gyarló emberi szemnek a nyírfakarcsú, falhoz tapadó páros oszlopok, a mennyezet alatt csúcsívben összefonódva, hogy úgy lássam meg egyszerre a hálóboltozatot, mint egy szillogizmus elkerülhetetlen zárótételét. E hasonlatot egykorú naptáramból másolom ki. Akkoriban, 1934-ben, a Nietzschére hivatkozó germán téboly környezetéből hazatérve, a filozófiának hűvös logikai hajlékában kerestem menedéket. (Milyen szerencse, hogy csak ritkán dobtam el naptáraimat. Egy-egy emlékeztető szó, vagy. mint ezúttal, hasonlat, viszszavezet nemcsak a régi élménybe. hanem egykori önmagamba is.) Ma már nem írnám le ezt a hasonlatot, de vállalom ma is. A nyírbátori hálóboltozat valóban olyan kérlelhetetlenül szép, mint a logika. A karcsú faloszlopok a mennyezet közelébe érve enyhén meghajlanak, s így vezetnek fel szelíd ívben a mennyezetre. A mennyezet közepén egyesülnek a túloldalról is feltörekvő oszlopokkal. Egyesülnek, de nem közvetlenül. Mielőtt egymáshoz érnének, kettéoszlanak, mintha kinyújtanák karjukat és így, kétoldalról találkozva, sárkányidomot alkotnak. Ez a hálóboltozat gerince. A sárkányidom minden oldala egy újabb sárkányidom újabb oldala. Ügy illeszkednék egymásba a háló elemei, mint a lépesméz sejtjei, de lazábbak, levegősebbek, s nem csupán azért, mert a magasban vannak, mert óriásiak, hanem azért is, mert nem hatszögek, hanem hosszúkás négyszögűek. Mi adja az embernek ezt a lebegő boldogságérzetet, e hálóboltozat láttára? Ötödfél évtizeddel ezelőtt a végleges, a megmásíthatatlan zártságban, a szépség és a logikai érvényesség összhangjában kerestem a választ. Most is itt állok az oldalkapuban és egyszerre nem hosszanti irányban látom a mennyezetet, mint fiatalon, s mint azóta is emlékeimben, mert akkor nyilván a főkapun léptem be, hanem keresztben. Akkor fölkapott a magasba, most inkább lenyűgöz, kissé a földhöz is nyom. Akkor egy pillantással felmértem az egészet. Most a részletek megbonthatatlan tökélye ejt ámulatba. Az. hogy milyen kevés eszköz kell a teljesség kifejezéséhez. Az is, hogy a nem figuratív művészet is tud annyit mondani, mint egy Dürer-arckép, ha feladata van. Mint ennek a sejthálónak, amely tartja a mennyezetet, hiszen boltozat. Nyírbátor szellemi várura, Szalontai Barnabás van velünk. Az eszközök után megmutatja a szerkezetet is. Invitál, kapaszkodjunk fel a padlásra, nézzük meg a gótikus ácsok épen maradt művét. Vállalkoznék rá, de inaszakadt bal sarkom tiltakozik. Ezért csak képen mutatja meg a tizenötödik századi ácsszerkezetet, Entz Gézával együtt írt „Nyírbátor” című pompás kis kalauzkönyvében. A hálóboltozat láthatatlan fonákja ez: egymástAndrás-kereszt formájában támogató és kiegészítő gerendák. A maga nemében ugyanolyan tökéletes mű, és szép látványnak sem méltatlan, mint az, ami fölött a tetőt tartja, a hálóboltozat. Hirtelen vágyat érzek, hogy most kívülről is megnézzem, amit már bejövét messziről láttam, de tudatosan nem vettem szemügyre: a templom tetejét. Valami különös van benne, szokatlan, szinte merész. De micsoda? A választ az ember csak egy módon kaphatja meg, ha hosszasan elnézi, nem gondol másra, átadja magát a látványnak. Csakhogy műalkotást nézve, főképpen építészetit, nem lehet másra nem gondolni: ugyanennek a stílusnak testvérremekeire. így találni meg a kérdés nyitját. Minden gótikus székesegyháznak ilyen meredek a tetőzete, ám nem méltatjuk kellőképpen, mert figyelmünket leköti a torony. De Nyírbátorban nem építettek kőcsipkékkel égnek törő tornyot, csak egy kisebb, négyszögű, szögletes várbástyára emlékeztető tornyocskát. Ettől a hiánytól olyan eredeti a tetőzet és válik karcsúbbá, könnyedebbé az épület egész tömege. Miért nincs torony? Elfogyott a Báthoriak pénze? Vagy az építőművész szántszándékkal hagyta el a tornyot, hogy a tetőzet meredek szépségét jobban érvényesítse? Ha tornyot épített volna, nem emelik a tizenhetedik század közepén a templom mellé a zsindelyhéjazatú, hatalmas haranglábat, Nyírbátor harmadik, vagy sokadik büszkeségét. De már megint kiszaladt alólam a papír. 20
