Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-05-05 / 9. szám
ORTUTAY GYULA 1945 elején a „Magyar Központi Híradó” (ez volt a neve akkoriban a Magyar Rádió, Távirati Iroda és Filmiroda vállalatainak) hivatali szobájába borostásan, lelkesen berontott Szalai Sándor, a szociológus. A bori rézbányák foglyai közül érkezett, Bukaresten keresztül. Radnóti Miklósnét kereste s engem. Átölelt bennünket, s hírt hozott Radnóti Miklóstól. Miklós él, a bori bányákban volt munkaszolgálatos, s egy füzetet is hozott nekünk, benne verseket, azt a néhányat, ami megjelent 46-ban a „Tajtékos ég” című kötetben, köztük olyanokat, mint a „Hetedik ecloga”, az „Erőltetett menet” s az „A la recherche . . Annyi kétség és félelem után ismét bizakodni kezdtünk: a versek ereje is sugallta, hogy élnie kell Miklósnak, él és visszajön. Egymásnak ellentmondó híreket hallottunk addig, s vártuk őt is. S aztán hosszú hónapok múltán a kezembe került az „Űj Élet” 1946. augusztus 1-i száma, s a lap 14. oldalán olvashattuk a felhívás címét s könyörtelenül tárgyilagos szövegét: „Jelentkezzenek az Abdán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói". Miklós neve a 12. sorszámon szerepelt. Ez a hír vetett véget minden reményünknek. így tudtuk meg hát, hogy huszonegy társával együtt Miklós az abdai tömegsírból a győri temető gyalulatlan deszka koporsójába került immár. A szöveg semmit sem tudott a költőről, semmit sem tudott arról, hogy egyik legnagyobb, legtisztább költőnk megtöretett testének maradványait s az utolsó verseket, a végső üzenet múlhatatlan sorait őrzi ez az ideiglenes koporsó. Négyen álltuk körül ezt a gyalulatlan, durva ládát a forró augusztusi napon. Radnóti Miklósné, Baróti Dezső, Tolnai Gábor és jómagam. Szó nem esett, száraz volt a szemünk — ki sírna ilyenkor a meg nem változtatható, a végleges tudomás pillanatában. Hallgattunk, mi tudtuk, kit veszítettünk el, kit veszített el a magyar nép. Ott, e reménytelen pillanatban, nyomban kísértett az „elveszíteni” szó átkozott, kettős értelme. Azóta is kísért: gonosz, értelmetlen s végül mégis igazságot hordozó szó. 1918-ban ott kísértett a halotti beszédekben, az enyémben is. s kimondva, kimondatlan, ott van azóta is minden Róla szóló írásomban. Elveszítettük őt: elveszett számunkra, elveszett a magyar jövendő számára, s ma már mindenki tudja, hogy költészetünk, egész kultúránk számára mit jelent alkotása, s jó lenne, ha egyre többen tudnák: mit jelent erkölcsi tartása, a haláláig őrzött mo-7 Ik llüihii ti. il mV o o Radnóti Miklós utolsó versei csöktalan tisztasága — ez a sugárzó példa az egész nemzet erkölcsi-társadalmi öröksége. Bár ha egyre jobban értenék e példa lényegéi! Elveszítettük — de el is vesaejtettük: ez is benne van a kettős jelentésben, s ott lappangott keserű értelme a győri temetőben az első pillanattól kezdve. Elveszejtettük öt, mindnyájan, akik életben maradtunk, s ez nemcsak vád lehet (s így nagyon is általános és hazug), hanem önvád: kinek-kinek a magáé. Megtettem-e érte mindent? ezt kérdeztem s kérdezem azóta is magamtól. S minél tisztábban tesszük fel magunknak a kérdést s minél könyörtelenebb igazmondással válaszolunk — meggyőződésem, annál kevésbé fogunk még egyszer engedni a társadalmi méretű gyávaságnak, hazugságnak, annál kevésbé engedünk bármiféle fasizmusnak, bármiféle társadalmi méretű bűnnek, fenyegessen az bennünket akár személyes létünkben. Ezzel a tanítással is ö ajándékozott meg bennünket: kemény, alig elviselhető ajándék, de gyáva s méltatlan, aki lemond róla, Oka van annak, hogy ebben a kísérő írásban erről beszélek. Nemcsak azért, mert a kis szerb iskolásfüzet költeményeinek facsimile kiadása nem filológiai részletek közlésére sarkall. Mire tanít ez a kis füzet? A haza szemérmes szeretetére. Mikor már szinte mindenből kitagadta a hivatalos haza, mikor prédának dobta oda, akkor is magához ölelte a haza, az otthon elérhetetlennek tűnő képeit éberen s álomban is — hiszen a fogolytáborral együtt hazaindult ő is az éjben kísérteti repülésben. Rongyosan, és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvá otthoni tájra . .. Ez a haza vonzotta, s persze a „régi szelíd esték”, s Fanni a „rőt sövény előitt” — a haza minden fájdalommal, minden kegyetlen és szép ajándékával együtt. A haza, mert végül csak ez maradt: a magyar nyelv, Arany János, a költők nyelve — végső menedéke és bátorítása. Csak ez a költői nyelv maradt, hogy hűségét és szeretetét kifejezze. S ebben a megalázott és halálraítélt utolsó időben is ő adott ajándékot nemzetének: költészetének legmegrendítőbb verseit, azt a betetőzést, amiről Quasimodo írta, hogy József Attila verseivel együtt a modem világlíra legjelentősebb alkotása. S a halál előtti napokban az utolsó razglednica német félmondatában a hitlerista gyilkosságok bűnét is élhárítja nemzete feje felől. Hogy másnak e haza mit jelentett, valóban nem tudhatta, ahogy egyik verse mondja — de hogy néki mit jelentett iskolába menet is. s vánszorogván Szentkirályszabadján át nem az áhított haza, hanem a halál felé, azt ma már tudjuk. Megrendítőbb, szemérmesebb, igazabb szeretetét a hazának aligha ismerjük. S arra is tanít ez a kis füzet a hűségnek és a szenvedélyes szeretetnek erejével, hogy mennyire az életet akarta, mennyire vágyott a béke csöndjére, a méltó emberi élet tiszta örömeire, egy megújult társadalom biztonságára ... Nem a halált akarta, a gyilkosoknak nem azt a rendjét, amit a hitlerista parancs, a haláltáborok, gázkamrák, a pusztuló Európa „rendje” jelentett. Ezeknek a halállal szembenéző verseknek. a halállal is szembenéző magatartásnak ez a tiltakozása volt a politikai, költői funkciója, legbensőbb értelme. Példaadó magatartását értenék félre, ha valami morbid halálvággyal, mártír alávetettséggel té veszten ők össze. S végső ajándéka ennek a romlandó kis füzetnek éppen magatartásának egyedülvaló erkölcsi ereje, pátosztalan tisztasága, nem csökkenő fénye. Himnusz a békéről Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyűléptű béke! Szólnék most újra, merre vagy? hová tűntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, — ellened! A szőllöszemben alszik így a bor ahogy te most mibennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kísért a dalló szájú boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még? Ö, jöjj el már te szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja téli nap: leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háborúk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattogó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! a fejünk felett majd surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz. Ö, tarts ki addig lélek, védekezz! (Részlet a Bori notesz című kötet előszavából.) 1938. 18
