Magyar Hírek, 1979 (32. évfolyam, 1-26. szám)
1979-04-21 / 8. szám
KI A MAGYAR? Nemrég írtunk a Magyar Rádióban elhangzott — a Magyarok Világszövetsége feladatairól szóló — vitafórumról. Az egyik izgalmas kérdés körül azóta is tapasztalt élénk érdeklődés késztet bennünket arra, hogy visszatérjünk a témához. A kérdés így hangzott: „Mi az ismérve annak, hogy valakit — ma, nyugaton — magyarnak tarthassunk.” Bognár József professzor válaszában a következőket mondotta: „Sok vita van arról, mi a mércéje a magyarsághoz való tartozásnak. Szerintem a legfontosabb, a döntő az. ki minek vallja magát.” A műsor utáni napokban az említett témához kapcsolódó jó néhány levél érkezett. Egy részük pontosabb, részletesebb, határozottabb feleletet kért, és voltak, akik nem értettek egyet a válasszal. Idézek az egyik levélíró — Fodor János — írásából: — A riporter utolsó kérdésénél, ki hát a magyar, nagyot dobbant a szívem, hogy a rövid válasz után nem múló keserűség maradjon benne. „Magyar az, aki annak vallja magát.” Tényleg csak ennyi lenne? A Világszövetség ennyiben látja a magyarság lényegét? Ehhez már csak annyit kell hozzátenni, magyar vagyok, ha érdekem úgy kívánja. Mit szól ehhez az a magyar család, aki a múlt század végén vagy a század elején a nyomor miatt vándorolt ki? Mindenki egyformán magyar volt a hazában? Az állampolgárság még nem jelent magyarságot! Ha a magyarság kritériumát röviden akarjuk megfogalmazni, talán így lehet : — Magyar az, aki magáénak érzi a magyar történelmet és magyar sorsot és csak azt érzi magáénak.” * A magyarságot jellemző vonások megrajzolása minden időben izgatta a szellem embereit. Gondoljunk Petőfire, aki egyik versében így ír: „Magyar vagyok, természetem komoly Mint hegedűink első hangjai Ajkamra jel-felröppen a mosoly De nevetésem ritkán hallani.” Ady a magyarkodókkal így vitázott: „ös napkelet olyannak álmodta, Mint én vagyok. Hősnek, borúsnak, büszkeszertelennek . . .” Volt, aki a nomád múlt továbbélő vándorösztöneiben kereste és vélte megtalálni a magyarság egyedül ránk illő alapvonását. Egy kanadai honfitársunk pedig amikor meghallotta, hogy a Rádiókabarénak nem sokkal az egész országot hetekig feszültségben tartó zsanai gázkitörés után az égő gázkút és az oltás küzdelme volt a témája, így írt nekünk: „Máshol a világon ilyen nem létezhet. Matematikusok, költők, zenészek és mindenekelőtt humoristák nemzete vagyunk.’* A példákat még szaporíthatnám, de minek? A magyarsághoz való tartozás nem lehet „egytényezős”; nem épülhet pusztán objektív, vagy csupán lelki tényezőkre. A leszármazás szükséges hozzá, de önmagában kevés. Emlékszem, egy kanadai nagyvárosban pár éve egy ismerősöm telefonszámát keresve, a telefonkönyvben rátévedt a szemem egy ősrégi magyar történelmi névre. Hirtelen ötlettől vezetve tárcsáztam: az illető egy szót sem tudott magyarul. Beszélgetésünk egész ideje alatt megmaradt amellett, hogy a név merő véletlen, az emberből nem fejez ki semmit. Shakespeare Júliáját idézte a név eldobhatóságáról. Makacsul állította, hogy semmi köze a magyarsághoz, szülei országához, népéhez. Az anyanyelv lehet alapvető, de egyedül szintén nem elégséges feltétel. Néhány éve egy brazíliai magyar család nagyon tehetséges fia ösztöndíjasként tanult itthon. Anyanyelvi fokon beszélte a magyart. Egyszer felkeresett, és nagyon megrendültem, amikor elmesélte, hogy mennyire szenved a honvágytól: ő már brazil. A magyarsághoz tartozás: a származás, az anyanyelv, az azonosságtudat bonyolult kapcsolódásainak eredője és mindenképpen nagyon lényeges: ki, minek vallja magát. Más kérdés a magyarságtudat koronként változó tartalma, és ugyancsak más természetű dolog annak megválaszolása: ki a jó magyar? Azt hiszem, erre az utóbbi kérdésre világosan válaszoltunk nem is egyszer a Magyar Hírek hasábjain és a visszhangból következtethetően a Rádió Fórumon is. A tevékeny patriotizmus lényege az. amit Kölcsey Ferenc egyetlen csodálatos sorban tömörített: „Hass, alkoss, gyarapíts; s a Haza fényre derül.” Legjobb tudásunk szerint kell megtennünk mindent a magyarságért. Hozzátenném: a magyarság nem „szellemkép”; a nemzet törzse, a maga hús-vér valóságában itt él a Duna-Tisza táján, folytatja ezeréves történetét, és ezt az országot úgy hívják: Magyar Népköztársaság. SZÁNTÓ MIKLÓS A CÍMLAPON: Piros Ildikó és Huszti Péter (Riportunk a 6-7. oldalon) Fotó: Novotta Ferenc Szántó Miklós Ki a magyar? 2 Tábori András Egy százalék 3 KRÓNIKA 4 Apostol András Bécsnek büszke vára 6 Vezér Erzsébet Lesznai Annáról 8 N. Sándor László Mintaiskola 10 Balázs István Párizs, Magyar Ház 12 Gách Marianne Karmester: Palló Imre 13 Ruffy Péter „Szít tüzet Zsuzsánna szívemben" 14 Húsvéti beszélgetés dr. Tóth Károly református püspökkel 15 Randevú Hamburgban 16 Örkény István Szülőhazánk 18 Tavaszi versek 20 TALLÓZÁS - LÁTTA MÁR? 21 VILÁGHiRADÓ/ KERESTETÉS 22 DIVAT 23 Soós Magda Pár lépés az Operaház 24 GYEREKEKNEK 26 SZABADIDŐ 27 HUMOR 28 A SZÜLŐFÖLDÜNK MŰSORA 29 SPORT 31 A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGÉNEK LAPJA P. O. B. 292. Budapest 62. Főszerkesztő: Szántó Miklós Főszerkesztő-helyettes: Apostol András Szerkesztőség: Budapest, Benczúr u. 15. H—1905 Telefon: 225—405 Felelős kiadó: Teszár József © 79.0071 Athenaeum Nyomda Kozma utcai üzeme, Budapest. Rotációs mélynyomás. Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató HU ISSN 0133—090X INDEX: 26506 2
