Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-25 / 4. szám
I A GAZDASÁGI REFORM TÍZ ÉVE A heves vita, sőt, a nézetek már-már végletes ütközése kiséri nemcsak születésétől, hanem a gondolat fogantatásától mindmáig a magyar gazdaságirányítás módosult rendszerét, amely 1968 elején indult el megvalósulásának pályáján. Nemzetközi méretekben is mindegyre megújulva merőben eltérő álláspontok tűnnek elő, amelyek nem mentesek az aggodalmas félreértés vagy a célzatos félremagyarázás gondolati vonulataitól. Tíz év tapasztalatait összegezve, hasznunkra lehet a tárgyilagos helyzetkép ábrázolásához a fordított periszkópnak ez az aránytévesztő nézőpontja is; nézzünk hát szembe mindenekelőtt ezzel. Nos, az 1968- ban életbelépett változások nyomán — amely változásokat felváltva nevezik reformnak, új mechanizmusnak, olykor magyar modellnek —, felbukkantak részint azok az aggodalmak, amelyek a tervgazdálkodás történelmi előnyeinek, lehetőségeinek mérséklődésétől sőt, feladásától tartottak, másrészt: meghökkentő életképességgel újulnák meg azok a célzatosan spekulatív hiedelmek, amelyek „piaci szocializmust”, „liberalizmust”, illetve bizonyos körök nemcsak szóhasználatban, de színvonalban is önjellemző hasonlata szerint „gulyáskommunizmust” emlegetnek. A realitás azonban feltételezi, hogy az 1968-as változásokat a történelmi körülmények és feltételek kötőszövetében vizsgáljuk. Ami az előkészítés és a megvalósítás sorrendjét illeti, a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága 1965-ben alakította meg azokat a munkabizottságokat, amelyekben élvonalbeli szakemberek 14 témakör vizsgálatára kaptak megbízást. így készült el a gazdasági reform alapanyaga, amelyet azután széles körű vitára bocsátottak. Ilyen előzmények után körvonalazódott a gazdaságirányítás átalakításának módszertana és időrendje. A kérdés most már ez: valójában mi indokolta e korszakos változásokat? Helyénvaló inkább így kérdeznünk: vajon az 1968-ban bevezetett változások egyfajta hibaigazításként, tehát a korábbi módszerek kizárólagos kritikai korrekciójaként foghatók-e fel? A válaszhoz most már nélkülözhetetlen tömören összegeznünk a gazdasági reform tartalmi lényegét. Alapjában véve arról volt szó, hogy amíg korábban a magyar tervgazdálkodás a vállalatokhoz címzett közvetlen tervutasítások alakjában működött — 1968. január 1-től ezek szerepét túlnyomórészt a közgazdasági eszközök vették át. Ez így természetesen túl egyszerűen hangzik: mögötte azonban két történelmi korszak tűnik elő, s mindkettő logikusan értelmezhető az adott gazdasági valóság körülményeivel szembesítve. Ami a korábbi, úgynevezett tervutasításos rendszert illeti, ez kitűnően megfelelt annak a gazdaságnak a fejlesztésére, amelyet — örökségként — az általános elmaradottság, a javak széles körű hiánya jellemzett. Tárgyilagosan vizsgálódva ez azt jelenti, hogy a 'háborús pusztítást követő helyreállítás statisztikai startvonalától, 1949—50-től számítva két évtized esztendőnkénti növekedési átlaga elérte az öt százalékot, ezt is meghaladóan, évi tíz százalékkal gyarapodott a külkereskedelmi forgalom, ami erőteljesebb ütem volt mint, időarányosan, Ausztriáé vagy Olaszországé. Mindez azonban — ismételjük — az általánosan egyetemes hiány talaján következett be, a gazdaságirányítás tehát a naturális növekedés célrendszeréhez igazodhatott. A hatvanas évek már jelezték ennek az extenzív forrásokra alapozott fejlesztési módszernek a mérséklődő lehetőségeit. A növekedés addig jobbára a szinte korlátlanul bevonható új munkaerőre támaszkodhatott — a középkoriságból éppen kiemelkedő agrárszféra pedig szinte megállíthatatlanul ontotta az ipar és a szolgáltatás munkaerőutánpótlását. Ez a folyam azonban kiapadni látszott, s az új munkahelyek létesítésének beruházási feltételei is változtak. Az 1968-ban bevezetett irányítási rendszer voltaképpen a gazdálkodásnak azokat a minőségi mozzanatait erősítette fel, amelyek a vállalatok, szövetkezetek érdekeltségére, a nyereség növeléséhez fűződő ösztönzésre alapozva, korábbi — immár merevnek bizonyult — menynyiségi növekedés mellett (és helyett) a rugalmas, vállalkozási — nevezzük nevén — piaci kezdeményezéseket fokozták. Ez sem kezdődött minden előzmény nélkül, hiszen már 1957-ben bevezették Magyarországon az ipari dolgozók évente fizetett nyereségrészesedési ösztönzését; ekkor szüntették meg az agrárszférában a kötelező termény beszolgáltatást is, felváltva azt az értékesítés piaci rendszerével. S ha már ezt, a mezőgazdaság gyökeresen átalakult közgazdasági viszonyait említettük, talán nem árt hozzátennünk: éppenséggel ez adta az egyik gondolati magvát annak, ami azután az évtized végén a módszer általános alkalmazásához vezetett. Kitűnt ugyanis, hogy a termények szabad értékesítése — megfelelő pénzügyi „terelő-módszerekkel” párosulva —, sokkal tervszerűbben alakította a mezőgazdaságot, mint a korábbi utasításos rendszer, amely a vetéstől az értékesítésig mindent kötelezően rögzített. Az 1968-ban érvényesített közgazdasági szabályozás csakhamar ugyanilyen tapasztalatokat hozott az egész népgazdaságban. Az irányítás, amely a népgazdasági tervezéshez szorosan hozzákapcsolta a pénzügyi, a hitel, az adózási, az árszabályozási eszközöket, végeredményben az országos terv, a társadalmi célrendszer megközelítése szempontjából sokkal hatékonyabbnak bizonyult, mint a korábbi eszközök, módszerek. Ilyen módon a hetvenes évék elején a növekedés érzékelhetően felgyorsult, a termelékenység — átmeneti visszaesés után, ami azonban a törvényes munkaidő általános csökkentésével függött össze —, újra erőteljesen javult, s ami különösen jelentős: megszűnt a magyar gazdaság hagyományos gondja: a tőkés fizetési mérleg krónikusan nyomasztó hiánya, sőt, némi devizatartalék is felhalmozódott. Mindezek hatásaként — illetve: mindezek ösztönzőiéként is — látványosan javult az életszínvonal; a kirakatok megteltek korábban nem ismert áruk özönével, a háztartásokba ekkor kezdett bevonulni tömegesen az új gépek sora; egészében: a korábbi hiányok szűkültek. Gazdasági szakértőink aligha túloznak, amikor ezt az időszakot a magyar gazdaságtörténet aranykorszakának tekintik. Közismert azonban, hogy 1973 közepén, az olajárak robbanásszerű emelkedésével kitört az a gazdasági válság, amely szükségképpen befolyásolta a mi gazdaságunkat, irányítási módszereink hatékonyságát is. Társadalmi vita kísérte nálunk ezeket a kórtüneteket; voltak, akik úgy vélték: a szocialista gazdaság képes arra, hogy teljességgel elhárítsa a világgazdaság kedvezőtlen hatásait. Csakhamar kiderült, hogy ez merő tévedés, ezzel szemben annyi bizonyos: a szocialista irányítási módszerek képesek arra — s ez nem kevés —, hogy költségvetési eszközökkel időben is, a gazdaság egészét tekintve: térben is szétterítsék a következményeket, amíg a védekezés eszközeit-módszereit kialakíthatjuk. A védekezés legfontosabb — történelmi — módszere: a gazdaságszerkezet rugalmas átalakítása, az új feltételekhez igazítása. Ebben, változatlanul, a gazdasági reform bevált eszközeit alkalmazzuk: a terv és a szabályozás, a társadalmi cél és a hozzá kapcsolt közgazdasági eszközrendszer egymástól elválaszthatatlan ösztönző módszereit! Tábori András Bercsényi, „Maréchal de France yy A minap, a korona átadásakor emlékeztetett Vance külügyminiszter az amerikai függetlenségi háborúban kitűnt és hősi halált halt Kováts Mihály (1724—1779) ezredesre Ez a tény is arra int bennünket, hogy a külföldön fényes pályát befutott sok tudósunk és művészünk mellett dicső katonáinkról se feledkezzünk meg. Az amerikai függetlenségi háborúban, majd az Észak—Dél-háborúban, a Garibaldi seregében és nemrég az antifasiszta világháborúban, illetve az ellenállásban számos magyar, vagy magyar származású szabadságharcos érdemel említést. Valamennyi hazánkfia közül azonban az a Bercsényi László vitte legtöbbre, aki kétszáz esztendeje, majdnem kilencven évesen hunyt el 1778. január 9-én a franciaországi Luzancyban. Nagy Bercsényi Miklós kuruc főgenerális vitéz fia, miután édesapja lengyel földre menekült, Ungváron maradt, majd a kassai jezsuita konviktusba került. Innen megkísérelt kiszökni, de a Montecuccoli vértesezred őrjárata elfogta. Ettől kezdve hadifogolynak tekintették. Amikor a császáriak 1704-ben Kassát feladták, az ifjú Bercsényi kiszabadult. Részt vett a Rákóczi-szabadságharoban és 1709-ben kapitányi rangban a Nemesi Kompánia zászlótartója lett. Rákóczi kíséretében volt 1711-ben is, amikor a fejedelem Nagy Péter cárral készült tárgyalni. 1712 nyarán indult Franciaországba. Itt sebesen haladt előre. Először a Napkirály lovas-muskétás századában szolgált, majd abba a Ráttky-féle huszárezredbe helyezték át, amelynek tulajdonosa, illetve parancsnoka Rákóczi franciákhoz átszökött ezredeskapitánya volt. (Ugyanis a franciák még 1635-ben szerveztek egy magyar lovasegységet Cavalerie Hongroise néven, Richelieu indítványára. Magyar huszárok csak később, Thököly bukása után kerültek nagyobb számban a francia seregekbe, s 1692-ben megalakult a zömében magyar, első francia huszárezred, 1705-ben pedig egyszerre hármat is szerveztek.) Bercsényi csakhamar alezredesi rangot kapott, részt vett a spanyol örökösödési háborúban. 1718-ban helyettes ezredparancsnok lesz Dessewffy Miklós oldalán. 1720-ban megkezdi saját huszárregimentjének a toborzását; a tisztikarban Kisfaludy, Dávid, Csepreghy, Sulyok, Tolnay, Eszterházy, Tóth nevű katonák szerepelnek. 1738-ban Bercsényi már tábornok, majd elnyeri a Szent Lajos-rend parancsnoki keresztjét és a huszárság főfelügyelőiéként működik. XV. Lajos 1744-ben altábornaggyá nevezi ki, végül a legnagyobb dicsőségben részesül: 1758-ban Franciaország marsallja lesz. Ö az egyetlen magyar, aki ilyen magas rangot ér el. Így vonul nyugalomba 1759-ben. Két évtizeden át a Párizstól mintegy hatvan kilométerre keletre fekvő Coulotmmiers városka mellett levő luzancy-i kastélyban élt, folyvást instanciázva huszárai és saját érdekében, részben a francia udvarnál, részben itthon, de nem sok sikerrel. Legjobb támogatója Szaniszló lengyel király, aki évente kétszer meg-megszáll Luzancyban, útban Versailles felé. A marsall nehéz anyagi körülményei miatt vetélkedésbe kerül Du Chátelet márkival, de utóbbi kerekedik felül. Bercsényi ezrede fennmaradt, s 1790-ben négytagú küldöttséggel vett részt a Bastille bevételének első évfordulóján rendezett nagyszabású ünnepségen. Huszárjai később dicsőségesen harcoltak a forradalmi csatákban (Valmy, Jemmapes, Fleurus). Legutóbb, a második világháborúban, az 1. számú Bercsényi-huszárezred fogságba került, s 1946. január 16-án alakult újjá. Ma a neve: Premier régiment de hussards parachutés. Tehát, sajnos, a Bercsényi név innen eltűnt, de Párizs VII. kerületében ma is olvasható a rue de Verneuil 58. számú ház falán, ahova 1923-ban címeres emléktáblát helyeztek. S amikor 1944 őszén a magyar ellenállók Marschall László vezetésével megalakították a Petőfi-egységet, katonái a szomszéd coulommiers-i laktanyából átrándultak Luzancyba. hogy tisztelegjenek annak a nagy katonának az emléke előtt, aki egész életén át vitézül küzdött a szabadságért. Magának Bercsényinek, aki tizenkét gyermek atyja volt, még mindig vannak leszármazottai második hazájában, ahol emlékét elevenen őrzik, mert ő teremtette meg a francia huszárságot, és mert tizenhárom hadjáratban tüntette ki magát 1906-ban a francia kormány hozzájárult, hogy hamvait hazahozzuk, s a kassai székesegyházba helyezzük. Erre azonban nem kerülhetett sor, mert De la Rupelle- Puységur vicomtesse, a marsall leszármazottai nevében tiltakozott ellene. 1810-ben a luzancy-i kastély idegen kézre került. 1901-ben- pedig a párizsi XVIII. (Montmartre) kerület világi iskoláinak lett az üdülője. A franciaországi magyarok, akik oly féltő gonddal ápolják a nagy fejedelem emlékét Yerresben, ugyanezt a kegyeletet gyakorolhatnák Luzancyban is annak a vitéz marsallnak a sírjánál, akinek a neve a magyar—francia kapcsolatok egyik dicső fejezetét fémjelzi! Bajomi Lázár Endre Pillantás Kesztölcre Nyilasi Tibor festőművész egy kis magyar faluban, Kesztöltíön született. 1958-ban Kanadában telepedett le, és ott végezte művészeti tanulmányait, önálló kiállítása elsőként 1963-ban volt Brantfordban, ezt követte 1964- ben Torontóban megrendezett kiállítása. Következő kiállításait 1966- ban Parkdale Branch-ben, 1967- ben újból Torontóban, 1968- ban szülőfalujában Kesztölcön, 1971-ben ismét Parkdale Branch-ben, 1974-ben Hamiltonban, s végül 1975-ben Windsorban rendezte meg. Nyilasi Tibor 1976-ban, amikor legutóbb hazalátogatott szülőfalujába, élményeit írásba foglalta és elküldte szerkesztőségünkbe. Idézet a cikkéből: „Kesztölc, ahol születtem, egy kis falu. Bányászbecsület és földművelő szorgalom jellemzi. Mindössze 2430 lakosa van. Magyar és szlovák ajkúak gonddal nevelik a gyermekeiket, ami talán megerőltetőnek tűnik, de vannak itt fiatalok, akik a két nyelv mellett még világnyelvet is tanulnak. A művelődés- és kultúrláz elviszi őket az esztergomi középiskolai intézetekbe továbbtanulni, s alkalomadtán és Nyilasi Tibor festőművész az itt megrendezett amatőr művész előadásokra is. Falumúzeuma is van Kesztölc községnek. Egy 1957-ben épült parasztház (egykor még szalmafedeles) kitűnő épségben tölti be a szerény múzeum feladatát. 1966-ban, amikor itthon jártam, megtudtam, hogy néhány évvel ezelőtt a község elöljárói, valamint a helyi pedagógusok kampányt inditottak a régiségek összegyűjtésére. Igen rövid idő alatt családi ereklyéket, szántás közben talált csontvázakat, pénzeket, őskori hamvvedreket hordott össze a falu népe. Négy-ötezer éves anyag ez, amely még restaurálásra és az anyag szépségéhez méltó kiállítási lehetőségekre vár. A néprajzi gyűjteménye is hűen szemünk elé tárja a kesztölci nép életformáját, népviseletét és századokra visszanéző ruhamotívumok színes formavilágát és ezek fejlődését. Ezen az anyagon érződik a falu földrajzi fekvésének szépsége, Pilis kétágú hegységének megható ereje. A kesztölci folklór színessége mellett még csalogató a Pilishegység panorámája is. Innen a már száradó többszáz éves fák keretet adnak a festői tájnak, a büszkélkedő kesztölci templomtoronynak, a messzeségben barnuló háztetőknek, a Vértes—Pilisnek és a már millenniumát ünnepelt Esztergom város határának.” Ady-ünnepség Uruguayban Az uruguayi magyar egyesületek megemlékeztek Ady Endre születésének 100. évfordulójáról. Központi ünnepségüket a legnagyobb magyar egyesület, az Uruguayi Magyar Otthon rendezte meg. Néptánc és zenei betétek színesítették a tartalmas irodalmi összeállítást. A centenáriumi ünnepség közreműködői egy Ady Endrét ábrázoló grafikáról készült fotó-reprodukciót vihettek haza emlékül.
