Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-25 / 6. szám

Mindazonáltal nem tudok leírni mást: a Különc tiszta darab. A Nemzeti nézőterén — a drámát esti ifjúsági előadáson láttam — olyan tisztaság árad el, ölel körül, olyan tiszta fényű mondatok hangzanak el, az erkölcs olyan magaslatára emel — minden nézőt, hallgatót — Teleki viaskodása lelkiismeretével, hogy mindenki, aki e nézőtéren ül, még ültében is megnő kissé, fölmagasodik s a tiszta erkölcs olyan régióiba száll, hogy az ember önkéntelenül is fölteszi a kérdést: annyi borzas vitát hallva már, vajon nem ez az igazi, az elkötelezett, a közösségi irodalom igazi célja? Ez a fölemelés, erkölcsi nemesedés?

A Bánk bán tárgya a nemzeti harc, az összeesküvés a nemzeti jellegünket megtipró galádök éllen; Az ember tragédiája viaskodás történelmi korokkal s az ember céljával, rendeltetésével; a Különc — mert e sorba tartozva, nemzeti drámáink közül való — egy bukott nemzet jelképeként egyetlen olyan ember tragédiája, aki egyezkedni nem tud, nem akar, hajtásra képtelen, még puszta alkuval sem piszkítja be magát és az ügyet, amelynek zászlajára

fölesküdött, s inkább a véres cezúrát, a hirtelen, gyors halált választja, semmint a hosszú erkölcsi kimúlást, lassú haldoklást.

A korabeli Európa nagy tekintélyű politikusát, a 48 49-es szabadságharc párizsi követét, az emigráció triumvirátusának vezéralakját, Teleki Lászlót (Sinkovits Imre), Ferenc József császár (Szacsvay László), Karlovitz-cal, a szász titkosrendőrség fejével tőrbe csalatja, Bécsbe hurcoltatja, Teleki akarata ellenére is „megbocsát” neki, hogy gerincét megropogtatva, hajlékonnyá tegye a közelgő kiegyezés puha szőnyegére

„Odaadtam a becsületemet. .. hogy megtegyem, amit a becsület kíván” — a Különc legrejtélyesebb mondatáról tanulmányok sorát lehetne írni. Teleki László öngyilkos lesz, hogy megmentse a nemzet becsületét, s megtegye, amit az egyén becsülete kíván.

Ez ma már a múlt. Az utókornak „mi haszna” ebből? „Kevés.” Annyi csupán, hogy belőlük élünk valamennyien. Ebből építve a nemzeti tudatot, belőlük vonva fénykoszorút történelmünk fölé.

Ruffy Péter

BOLDIZSÁR IVÁN.r

HAZAI NAPLÓ Kincses Magyarország

Az életének hetvenhatodik esztendejébe lépett Illyés Gyula a nemzeti lelkiismeret írója. De minden valamirevaló közösség igazi írója az: ébresztő és elkötelezett. Illyés írói pályáját s a nemzeti tudatot formáló roppant szerepét azonban megnehezíti, de meg is tetézi az. hogy a nemzeti lelkiismeret elé vont példák a közösség kérdései, s az a nép, nemzet, amelynek nevében szól, történelme során szinte százévenként a nemlét határaira, a megsemmisülési veszély Rubikonjához sodortatott.

Ilyen megpróbáló örökség birtokában Illyés minden írása, teljes prózája — legyen az emlékezés, dráma, közéleti publicisztika — e nép történeti közösségének gondjait vizsgálja, a történeti erkölcs mérlegét veszi elő, azt láttatja s azt billegted. Mondhatnék azt is, hogy ezzel az erkölcsi mércével viaskodik. A kibillent mérleg egyensúlyát keresi. Feietet keres és választ ad azokra a történelmi határ-korokra, amelyekben kitörni próbáltunk, s e nép, Petőfi szavait idézve, szétszórt hajával, véres homlokával a szabadulás útjait kereste.

Illyés az igaza történelmet tárja föl, a nemzeti önismeret tisztulását szdlgálja, mikor Kossuth és Görgey párbeszédeit idézi föl a Fáklyaláng villámcsapás szikrázású színpadán, az öreg arisztokratával perel az Ebéd a kastélyban sorai között, Károlyi Mihályra emlékezik prózájának szikár és meleg fényű lapjain, vagy — mint most, a Nemzetiben — történelmünk feledésbe ment, tragikus óriás-alakját, a legnagyobb jellemek egyikét, Teleki Lászlót láttatja, beszélteti a Különc című drámájában.

Nem bíráló minősítés, mert e jelző nem a színikritikusok szó-kelléktárából való.

Ezekben a hetekben az egész ország izgatottan leste a lapokban a híreket, nézte a televízióban a filmriportokat a Bécsi út 129. szám alól. Ezen a helyen egy építkezés közben különös sírra, illetve, mint mostanra már kiderült, sírszerű építményre bukkantak. Az országot bejárta a hír: megtalálták Árpád sírját. Elmentem én is a Bécsi útra, bokáig gázoltam a hirtelen olvadás okozta sárban, megnéztem a négyzet alakú és téglalap alakú kettős kőládát, közelében a római sírokat, és egy középkori falmaradványt, azután hazajöttem és elmerültem a magyar középkorban. Elővettem Zolnay László „Kincses Magyarország” című könyvét, karácsony óta állandó útitársamat a magyar múltba, történelmi idegenvezetőmet a régi Magyarország térképén, és a maién is. Amíg olvasom, újra meg újra elhatározom, hogy nem utazom, nem én, messze külföldre többé, hanem beülök a kocsiba és bejárom azokat a helyeket az országban, meg Erdélyben és a Felvidéken, amelyekről a Kincses Magyarország szól.

Csodálatos könyv ez. Zolnay szerényen ezt az alcímet adta neki: „Középkori művelődésünk történetéből” és előszavában is szerényen, de kissé kacérul is „kisded művecskémről” beszél. A kötet kisdednek, hála istennek, elég anyányi: hatodfélszáz oldal, de kétszer, de tízszer ennyit is szívesen olvasnánk, nézegetnénk. Ügy elfogyott megjelenése után egy héttel, hogy alig tudtam példányt szerezni, mert akkor éppen — lám! — külországban jártam. Zolnay László maga is beírta nevét a magyar művelődéstörténetbe azzal, hogy négy évvel ezelőtt a budai Várban buzgó és állandó ásatásai közben megtalálta azokat a csodálatos XIII.—XIV. századi gótikus szobrokat, amelyeknek nincs párja egész Európában. Nagy szenzáció volt, az egész világ sajtóját bejárta a hír — no nem a mi gótikus szoborkincseinkről —, hogy Párizsban egy pincében felfedezték a Notre Dame királyszobrait, amelyeket a francia forradalom leszedetett a katedrális homlokzatáról. Éppen ősszel, a Zolnay-könyv megjelenése idején néztem meg e szobrokat, pontosabban szoborfőket Párizsban, a Cluny-múzeumban. Elhoztam róluk hat levelezőlapot, és ezeket összerámáztattam hat budai gótikus szoborképpel. Szép mind a kettő, gyönyörködöm is bennük, és ugyanakkor nemzeti büszkeségemet is növeli, mert a magyar szobrok kecsesebbek, kifejezőbbek, egyénibbek, nagyobb művész kezemunkái. Arra gondolok, hogy mennyi rengeteg, bámulatos kincs maradt meg a francia középkorból, száz meg száz közülük szebb a mi budai szobrainknál, de mi minden lehetett, és mi minden pusztult el a középkori Magyarországon, amiről ma már senki se tud. Az idők mélységéből felbukkanó koronatanúk ezek a szobrok.

Zolnay László a magyar középkor legjobb ismerője. A tollat is ugyanolyan nagy mesterségbeli tudással, stílusérzékkel forgatja, mint régészásóját. Sok évtizedes munkásságának eredménye ez a könyv, a magyar középkor lenyűgöző és elszomorító krónikája és képeskönyve. Lenyűgömóniájának csak Amerika felfedezése és a spanyol „aranydömping” vetett véget. E néhány mondattal egyszersmind Zolnay meghökkentően új stílusát is jellemeztem: aranyalap, aranyexport, hegemónia, aranydömping — ezekkel a nagyon mai szavakkal hozza emberközelbe, szinte jelenidőbe a középkori Magyarországot.

A könyv első fejezete valóban a szó szorosan vett értelmében a magyar középkor kincseiről számol be. Alig hiszünk a szemünknek, amikor Zolnayval együtt olvassuk, és a könyv képein látjuk is a középkori Magyarország ma már elképzelhetetlen gazdagságát. Zolnay anyagát szellemesen, olykor játékosan dolgozza fel. Egyik fejezet címében azt fejtegeti, hogy Buda a gótikus ötvösség középpontja volt, a következő fejezetnek ezt a szinte napilapszerű címet adja: „Vesztegetés — ötvöstárgyakkal, avagy mibe került egy magyar báró a XIII. században”. E fejezetben tetten érjük Zolnay kutatói módszerét. V. István király csak két évig, 1270—1272-ig uralkodott, de már 1253-tól fogva „ifjabb király” volt, és Európa-szerte ismert kedvelője a pompás ötvösműveknek, drága brokátoknak, nemes köveknek, lovaknak. A pompakedvelő ifjabb királynak 1264-ből fennmaradt egy udvari számadása. Ebből az derült ki, hogy az ifjabb király néhány hónap alatt.ezerötszáz márka ezüstöt költött drágaságokra, ékszerekre, aranyra, ötvösművekre. Zolnay elmondja, hogyan datálta — hisz az évszám is tőle származik — ezt a nagy művelődéstörténeti értékű töredéket, majd, ahogy írja „sok logikai csapdával, következtetések rácsrendszerével” rájött arra, hogy István nem udvartartása ékesítésére, hanem föemberei ajándékozása végett vásárolta meg ezeket. Politikai okokból. Fennmaradt a megajándékozott emberek névsora is és ebből Zolnay kiszámította, általában mennyi volt akkoriban egy nemzetségfő hűségének ára. Harminc ezüst körül mozgott ez az összeg. (Éppen annyi, mint amennyit Júdás kapott Mestere elárulásáért...)” Máris eltévedtem a részletekben. A könyv egészét szeretném ismertetni, de az előbbi idézettel csak a negyedik oldalon tartok. Pedig mi minden van még itt! Csak nézzünk meg néhány fejezetcímet és alcímet. Például ezt: „Ribillió Ausburg városában 1708-ban”; vagy: „Török és zsidó írók a magyar halakról”. No még egy harmadikat is: „Két fejedelmi sarj konyhája és asztala Mohács előestéjén”. Abba akartam hagyni, de most látom, hogy megjelöltem a „Magyar lányok és asszonyok a régi világban” című fejezetből két alcímet: „Egy atletizáló királylány” és „Amikor a dada alapít dinasztiát”. Most úgy csinálok, mint a képeslapok a folytatásos krimi regényekkel: amikor a legjobban felcsigázódik az érdeklődés, akkor hagyják abba. Az atletizáló királylány és a dinasztiát alapító dada regényét a középkori Magyarország kincseivel és más rejtelmeivel együtt a kővetkező számra halasztóm.

Illyés Gyula Különc című drámájában Sinkovits Imre és Kohut Magda

MTI — Benkő Imre felv.

Ferenc József látszólag igazat beszél azon a bécsi Szilveszter-éjszakán: a Habsburgok emelték grófi rangra az ismeretlen Telekieket, Teleki föllázadt ellene, s ő mégis megbocsát. Karlovitz, a titkosrendőr érvelése is „helytálló”: tizenkét évvel a nagy bukás után, 1861-ben mindez úgy látszott igaznak, ahogy a rendőr fejtette ki. Orczyné, a szerelmes asszony sem füllent leheletnyit sem: esdéklése, hogy a férfit otthon szeretné látni már, tiszta és őszinte.

De van egy másik igazság is. Az igazi. Nem Deák Ferenc, nem a fiatal Tisza Kálmán, a hívó Orczyné igazsága, hanem a nemzeté.

Ezt őrzi, ehhez hű Teleki.

Ezt sugallja Illyés. Ezt Teleki László.

ző azért, mert olyan gazdagságot mutat, amiről nemcsak a külföldiek, de még mi magyarok se tudunk. Elszomorító azért, mert a tatárjárás, a törökdúlás és más háborúk miatt az egykori román stílusú, gótikus és reneszánsz Magyarországból kevés maradt meg. Ezért adja az író első fejezetének ezt az alcímet:

„Kincses Magyarország — szegény Magyarország”

Sokadszor olvasom előszavát: „Egy-egy kiragadott képpel megkísérlem bemutatni, milyen is volt néhai századoknak kincses Magyarországa. Kincsei nemcsak a föld mélyében rejlettek — mint a só, az arany, az ezüst vagy a higany — felszíne is kincses országgá tette a szép Magyarországot.” Zolnay László sokkal többet mutat meg ebből az elsüllyedt országból, mint a megőrzött vagy feltárt gyönyörű faragott köveket, címereket, gótikus templomokat és termeket, oszlopfőket, metszeteket és miniatúrákat. Ezek mellett Zolnaynak sikerült az életet bemutatni. Valóban a föld kincseivel kezdi. Kimondja például, hogy a középkori Magyarország kincseinek valóban „aranyalapja” volt. A középkori Magyarország gazdag volt arany és ezüst bányákban. Ezek egy részében már a rómaiak is bányásztak, de az Árpádok alatt Magyarország az egész középkoron át Európának legnagyobb nemesfémet bányászó, és aranyat exportáló államává vált. A magyar arany hege-Gotikus szoborfő a Budapesti Történeti Múzeumban

MTI — Kozák Albert felv.

vonva. S ebben a hazavonásban, hazahurcolásban akaratlanul is szerepet játszik Teleki László szeretője, örök szerelme, jövendőbelije, a nagyszerű negyvennyolcas özvegy, Orczy báróné.

Két remek színészt ismertem meg ezen az ifjúsági előadáson az ismerős, régi Sinkovits Imrén és az Orczynét alakító Kohut Magdán kívül: a fiatal Szacsvay Lászlót a császár szerepében és a titkosrendőrség fejét alakító Szilágyi Tibort.

A távollétében halálra ítélt Telekit kivégezni már nemigen lehet, 1861-ben ilyesmi már nem „szokás”. Tehát erkölcsileg kell végezni vele. Morálisan semmisíteni meg. Befogni, mint a barmot, a 'kiegyezés szekerét húzó hajlékonyak szekerébe. Megfosztani attól, amit egy életen át épített föl és formált gránitkéménnyé, hogy nemzetének példát nyújtson: kérlelhetetlenségétől, bátorságától, tisztaságától, óriás jellemétől.

ILLYÉS GYULA „KÜLÖNC”-E A NEMZETI SZÍNHÁZBAN

I

I