Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-25 / 6. szám
Asszonyok a szövőgyárban A korosabbak még emlékeznek rá: valaha az élet ünnepélyes pillanatai közé tartozott, amikor az ember öltönyt varratott. Külön öröme volt a vállalkozásnak, hogy nem kevésbé ünnepi pillanatok előzték meg az ügyletet, és a dolognak volt némi utójátéka is. Mindenekelőtt szövet kellett. A hajdan mindig udvarias kereskedő a bolt elé cipelt nekünk minden számbavehető véget. Ciibálta, gyűrögette, mondván: — Ez még uraságod unokáját is kiszolgálja. Következett a szabó, ö is megvizsgálta az anyagot. Cibálta, gyűrögette, kérdezvén: Ki volt az a pogány, aki eladta? Elkészült az öltöny. Most már föl s alá sétálhattunk benne egy-két jó barát előtt, hogy akadjon, aki megjegyezze: Ebben öregem már egy jó szabóhoz is beállíthatsz, aki varr neked másikat! Mindez a múlté. Ünnepi öltönyünk ott függ ezredmagával valamely áruház fogasán. Ha öltönyünket Pesten vásároltuk és gyapjúszövetből készült, a kelme alighanem a Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyár terméke. Persze ez megeshet egy Kuvaitban, vagy Egyiptomban vett zakó anyagával is. A nagyüzem öt gyárában — amelyből három vidéki —, évente csaknem 7 millió négyzetméter szövet készül. Ennek a fele végekben vagy feldolgozva külföldre kerül. A vállalat gyárai közül a pesti Soroksári úti a legnagyobb. Itt vagy nyolcszázötven ember dolgozik. A munka eredménye napi kétszázhatvan vég szövet, bár ebben a vidéki üzemek munkásainak teljesítménye is bennefoglaltatik. Ugyanis csak a központi gyár bocsát ki készterméket, és meglehet, hogy az itteni szövéshez, mondjuk, Tatabányán csévélték a szálat. Megszoktuk a nagy számokat. Naponta kétszázhatvan vég szövet kevésnek tűnik fel. Az öt gyáregység pedig, háromezer munkásával és alkalmazottjával együtt is csak közepes nagyságú vállalatnak mondható ... Kemenes Tibor gyárigazgatónak más a véleménye: — Gyárunk nemzetközi mérték szerint e szakmában egyike a legnagyobbaknak. Jóval nagyobb annál, mint amekkorát általában kedvező üzemméretnek tartanak. Gyapjú nem kapható korlátlan mennyiségben, mint ahogy szövetet sem lehet többet eladni, mint amennyit a piac felvesz. Ebből az áruból egy kereskedő sem tart szívesen nagy raktárkészletet. — Ha így van, miképp maradnak versenyben a nemzetközi piacon, ahol a hagyományos szövetgyártó országok termékei lélektani és minőségi okokból előnyben vannak? — Csak megfelelő termékszerkezettel, jó üzletpolitikával és különleges minőséggel. A gyapjúszövet kétféle: fésűs és kártolt. Az utóbbi rusztikusabb, bár kevésbé tartós. A divat most inkább ennek kedvez. Gyártásához megszereztük a megfelelő szakmai kultúrát, eladásához piacot. A jövőben egyre több különleges kelmét szeretnénk gyártani, például tűzálló szöveteket. — Az elmúlt évtizedben a hazai textilipar elég nagy állami támogatást kapott gépvásárlásra, új üzemek létesítésére. Gyáraik most milyen műszaki színvonalúak? — A textilipar korszerűsítése körülbelül tíz éve kezdődött a fonodák felújításával. Cégünk vidéki fonodája a szakma egyik legmodernebb üzeme. Ami a szövést illeti: gépparkunk az elmúlt esztendőkben nagyjából kicserélődött. Fel kell még újítanunk az előkészítő és kikészítő üzemeket is. Tévedés lenne azt hinni, hogy a vállalat vezetőinek már nincsenek súlyos gondjaik. A vállalat elődjét 1920-ban egy lengyel nagyiparos alapította. A munka használt gépekkel kezdődött, az első termékek pamuttextíliák voltak. Az üzem életképesnek bizonyult. Olyannyira, hogy a tulajdonos néhány év múlva Pesterzsébeten és Baján új telepet nyitott. Az államosításkor az örökség különböző technikai színvonalon álló, több egymástól távoleső üzemrész volt. Az ötvenes évékben termékváltás kezdődött, amely még ma sem fejeződött be teljesen. Az épületek egyiésze régi, elhelyezésük nem követi a feldolgozási sorrendet. A nyersanyag és a félkésztermék a telepek között és a központi gyáron belül a kelleténél többet utazik. A textiliparban főként nők dolgoznak. Fontos szociális vívmányunk a hároméves, fizetett gyermekgondozási szabadság, ám ugyanez — mondjuk egy művezetői irodából nézve — súlyos gond. Drága gépek csak egy műszakban dolgoznak a kifizetődő három helyett, mert nincs aki melléjük álljon. Pedig a délután vagy éjjel végzett munka bére húsz, illetve negyven százalékkal magasabb, mint a délelőttié. A Magyar Gyapjúfonó és Szövőgyár gyári közössége — csakúgy, mint maga a szakma — eléggé zárt. Gyakori, hogy valakinek ez az első és egyetlen munkahelye. Nem ritka, hogy egy dolgozó tíz-húsz év alatt végigjárja a mesterség csaknem valamennyi területét, közben egyre felelősebb posztra kerül. Az igazgató harminc éve dolgozik a szakmában. Érettségivel, de fizikai munkásként kezdte. A központi gyártelep — voltaképpen csalódás. Hatalmas üzemcsarnokokat képzeltem, holott ezek csak nagyok. A gépek százait vártam, de ritkán van több egy helyen, mint két tucat. A szövőgépről lekerülő kelméről pedig kiderül, hogy koránt sincs kész, sok műveleten átesik még, mielőtt becsomagolják. A szárazkikészítőben először egy mérnöki rajzasztalhoz hasonlítható asztalon átnézik az anyag minden centiméterét. A fonalhibák helyét krétával jelölik meg. Ezután lát dologhoz a „csinozó”, aki afféle műszövő: eltünteti, eldolgozza a hibát. Szemrontó, babramunka. Ha elvégezték, jöhet a nedves kikészítés, ami voltaképpen tisztítás, gőzölés, vasalás. Azért mégis szép, nézni is érdekes, ősi mesterség a szövőmunkásoké. A műhelyben, ahol a felvetőszálakat tekerik a hatalmas henger palástjára, egy-egy állványsoron vagy kétszáz orsóról fut a szál, hogy a hengerre csavarodjék. A munkásasszonyok közül legalább hárman próbálják nekem elmagyarázni: honnan tudják: a kétszáz szál közül, melyik, hol szakadt el. De belátják, hogy oktatásom reménytelen, és indulnak vissza a nekik oly ismerős szál-labirintusba. Kép és szöveg: Megay László A kikészítöben látni a legnagyobb gépeket Szálszakadás i‘‘l3: fii Az utolsó művelet: a végek leszabása Kerekes Tibor gyárigazgató Ariadné sok fonállal Minden centimétert ellenőriznek 6 I
