Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-11 / 5. szám
I NEMESBÜKNEK HÍRE KELT Néhány esztendeje döbbenten fogadta az ország a 'hírt: megszűnt, illetve lakók nélkül maradt egy falu: Gyűrűfű. Lakosai elhagyták, pusztulásra ítélték; a kor szintjén akartak élni, elköltöztek hát oda, ahol megnövekedett civilizációs igényeiket kielégíthették. A hazánkra oly jellemző tanyavilág is egyre gyérül. A tanyai lakosok 40 százaléka az iparban dolgozik — rombadőlt, elhagyott tanyák látványán szomorkodhat a nosztalgikus autós az Alföld útjain robogva. Most azonban szokatlan jelenségre figyeltünk fok amely ugyancsak a rohamos fejlődés következménye. Riportunk színhelye egy kicsiny falvacska: Nemesbük. Máról holnapra terelődött rá az ország érdeklődése; megszállták a televíziósok, megrohanták az újságírók, a fotóriporterek. Dehát mi történt? MEGTEREM A FÜGE Nemesbük a Dunántúl középső részén, a Keszthelyi hegységtől nyugatra fékszik, a Balatontól mindössze 15, Hévíztől 10 kilométerre. Lakosainak száma 815, közülük 167-en 65 éven felüliek. A férfiak többnyire a termelőszövetkezetben dolgoznak, gabonát termelnek, a nők bejárnak Hévízre, a fürdővendégek ellátásával keresik a kenyerüket. A faluban kihalás, elköltözés miatt üresen álló házakat új betelepülők vették meg: városból ide költözött nyugdíjasok. Tizenkét eladó ház közül kilenc már gazdára talált! Melyik az a kilenc ház? Bundában, sálban baktattunk az utcán. Felesleges volt ennyire felöltöznünk — ezen a vidéken ugyanis mediterrán az éghajlat, télen is melegebb van néhány fokkal, mint az ország más részein. A Balaton és a melegvízű Hévízi tó hatása olyannyira érződik, hogy itt megterem a füge is. A Vegyesbolt felé tartunk, gondolván, hogy a boltos bizonyára meg tudja mondani, hol laknak a „bevándorlók”. De már a bolt előtt megszólít bennünket két asszony: — Kit keresnek? — Az új telepeseket! — Hát itt vagyok egynek én! — mondja az egyikük, és máris tessékel befelé a vegyesbolt melletti háziba. PATAK, LIBA, KEMENCE Odabent leülünk. — Honnan költözött ide? — Pestről. Magukat ez miért érdekli? — Pestről Nemesbükre? Nem túl nagy ugrás ez? — Ej, itt jobban érzem magam! — legyint Berhács Menyhértné Bednarik Mária, a tulajdonos. — Miért épp Nemesbükre jött? — Pest mellett egy 200 négyszögöles telek legalább kétszázezer forint. Ezt a házat meg, 600-as telekkel, mit gondol mennyiért vettem? — Százért? — Ördögöt! Negyvenezerért! — Oldalba 'böki beszélgetőpartnerét, Lázár Dénesnét, aki velünk tartott a házba. — Tőle vettem! — A szülőházam volt — mondja csendesen. — Rozoga állapotban volt, amikor megvettem, össze akart dőlni. Saját magam csináltam a lépcsői el járót, a kéményt, meszeltem, tapasztottam. — Tanulta valaha? — Hol tanultam volna? Húsz évig voltam Budapesten a János Kórházban ápolónő! Csakhát belejöttem, ugyanis egyszer már építettem egy kétszoba összkomfortos családi házat. — Azzal mi lett? — Otthagytam a lányomnak. Vettem neki még bútort is. Tudja, nem szeretek más nyakán élni! — Nem hiányzik a város? — Mi hiányozna? Van munkám itt is elég! Társaság? Ne nevessen ki, de nekem annál jobb társaság nem kell, mint amikor lemegyek a patakhoz — saját patakom van, a kert végében csobog — és a libáim utánam jönnek, öt hónapja lakom itt, termett három zsák krumplim, három liter mákom, nézze ezeket a befőtteket, a gyümölcsöt a saját fáimról szedtem, zöldség még több is terem, mint amennyi nekem kell. Van három libám, tíz csirkém. Ilyenkor télen begyújtok a kemencébe kukoricaszárral, rádiózom, kézimunkázom. AZŐTA NEM VOLT BETEG... Átkalauzoltak egy másik betelepülthöz, Fodor Józsefhez. — Negyven esztendeig tanítottam — mondja. — Már nem kívánok egyebet, csak a csendes méhészkedést. Negyven család méhem van. Nagykőrösön születtem, ott éltem le az életemet, kényelmes szolgálati lakásom volt, mégis idejöttem, falura. Pedig itt nincs víz, a kútról kell hozni, a tüzelőt is cipelni kell, de idefigyeljen: mióta itt lakunk, nem voltam beteg! Hetente bejárok fürödni Hévízre, jót tesz a reumámnak, az egészségügyi mozgásról pedig gondoskodik a kert. Most például tyúkólat építek. Van egy hévízi pedagógus sakkpartnerom, hol ő jön hozzám, hol én megyek hozzá. Nem hiányzik már nekem a városi nyüzsgés. — Nekem sem! — teszi hozzá a felesége. — Itt jó a levegő, csend van... Jöjjön csak! Nézze meg a kerítés tövében azt a két csomó gombát. Látja — állunk a gombák fölött —, én ilyeneknek örülök. De elnézést, odasül a rétesem! — Fedőmé a tornácon terem, majd eltűnik a konyhában. — Az sem utolsó szempont — folytatja a káposztásrétes illatú konyhában —, hogy itt falun könyebben kijövünk a kosztpénzből. A kertben megterem ez is, az is, és amikor a váródban két forint a tojás, itt egyötven. MI HIZLAL? Az erőteljes városiasodással, úgy látszik, együtt nő a vágyakozás a falusi idill iránt. így van ez szerte a világban. Itt Schmikli István és felesége voltak az úttörők. — Amikor 1969-ben ide költöztünk, mi voltunk az első városi fecskék a faluban. Mondták is az ismerőseink: ostobaságot teszünk, sosem fogjuk megszokni a falut. Nem volt igazuk. Itt megfiatalodtunk, mintha friss vért engedtek volna az ereinkbe. Mióta Nemesbükön élünk, hat kilót híztam, pedig nem eszem többet, mint azelőtt. A nyugodt élet hizlal ’ Több, mint harminc évet éltek Dunaharasztin. Schmikli István mozgalmas élet után nyugalmazott tanácselnökként változtatott lakhelyet és életformát. — Nemesbükben megtaláltam álmaim faluját — magyarázza. — Harminc éven át tervezgettem, hogy nyugdíjasként ilyen helyen élek majd. Most napközben faragok, festek, nézze meg, itt minden bútort én készítettem és minden kép>et én festettem. Ha netán a városra vágyom, negyedóra alatt bent vagyok Hévízen és Keszthelyen, három óra alatt pedig Budap>estre érek. A kapunk előtt a buszmegálló. Hol a tavalyi hó?! — Nemesbük s képletesen: a falu immár nem csak elbocsát, fogad is embereket. Dutka Judit Az eladó: Lázár Dénesné és a vevő: Berhács Menyhértné Schmikli István széklábat farag 6
