Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-02-25 / 4. szám

L nil I iiiUlMi I rin irtmurTTuniii A nyírbátori református templom Gábor Viktor felvétele MŰEMLÉKEINK, NÉPI ÉRTÉKEINK VÉDELMÉBEN (RÉSZLET) Megkapják a szükséges védelmet a gyorsan pusztuló népi építészeti emlékek? Mit kell tenni a tanácsdknak? — ezekkel a kérdésekkel foglalkozott legutóbb a megyei közművelődési tanács. A megyében 72 műemlék és 197 műemlék jellegű épü­let van. A 269 védett épület között azonban mindössze 35 a népi építészeti emlék. Tizenöt szatmári épület az elmúlt évek során a szentendrei szabadtéri néprajzi múzeumba vándorolt. Az ország központi múzeumfaluja ezzel az épületegyüttessel nyitotta meg kapuit. Az épülő sóstói múzeumfalu összesen 76 népi épületet fogad a nyírségi, rétközi, mezőségi, szamosiháti és tiszaiháti tájegységekről. A múzeumba 'beköltöztetendő épületek védelme a jelen­leginél nagyobb munkát kíván a helyi tanács és társa­dalmi szervektől. Mi a jelenlegi helyzet? A szükséges műemléki védel­met csak a szatmárcsekei zsellérház kapta meg, amely tanácsi tulajdonba került, és gondoskodtak a helyreállí­tásáról. A védelemben részesült népi értékek közé tar­toznak még a karbantartott fa harangtomyok, haranglá­bak, a tákosí sövényfalú református templom, a tisza­­csécsei Móricz szülőház és a túristvándi vízimalom. Elké­szült a tarpai szárazmalom helyreállítási terve is, folya­matban van a szatmárcsekei csónak alakú fejfás temető konzerválása. A megyében a XI. századtól minden stíluskorszakból maradtak fenn épületek. A XV. században két feudális központ alakult ki: a nyírbátori és a kisvárdai. A két helyen értékes késő gótikus és reneszánsz alkotásokat hoztak létre, amelyek országos értékűek. Nagy művelő­déstörténeti emléket képviselnek a templomok belsejét díszítő freskók, faliképek, egyéb díszítőelemek, mint a csarodai, a tákosi, az ófehértói, a nyírbéltelki. Az Országos Műemléki Felügyelőség nagy gonddal védi a műemléki templomok állagát és értékeit. A legutóbbi feltáró munka során — melyet a nyírbátori római kato­likus templom bejárati részén végeztek — kiderült, hogy a templom az eddig ismert időpontnál korábban épült. A szabolcsi Árpád-kori templom korjelzését is ilyen fel­táró munka »tán igazították ki. A műemlékkastélyok és udvarházak többségükben rend­ben tartott épületek, gyermekotthonok, kollégiumok, tsz­­irodák, művelődési házaik kaptak helyet az épületekben. Nagy anyagi erővel állították helyre a megye legnagyobb barokk épületegyüttesét, a tuzséri Lónyai-kastélyt. Régóta vajúdik viszont a kastély bal oldali, volt gazdasági épü­letének a helyreállítása. A közelmúltban tisztázódott, hogy filmszínházzá rendezik be... ... Kívánatos a műemlékek, értékek népszerűsítése, hogy megmutassuk az itt élőknek és ide érkezőknek a régmúlt értékes hagyományait. Ezt jól szolgálják a kü­lönböző megyei rendezvények, a Felső-Tisza-vidéki napok, a nyírbátori zenei napok, a honismerti nyári egyetem és akadémia, a gergelyiugornyai honismereti diáktábor, az egyre gyakrabban szervezett múzeumi-műemléki kirándu­lások. P. G. A fejlett szocializmus építésének útján A TÁRSADALMI MOBILITÁS MAGYARORSZÁGON Társadalmi mobilitásnak nevezzük azt a társadalmi je­lenséget, amelynek során az egyes ember, illetve a család az egyik társadalmi osztályból, rétegből egy másikba lép át, például a munkás apa fiából mérnök lesz, a paraszt ipari munkássá válik. A szocialista mozgalom célkitűzé­seiben régóta nagy szerepet játszott a mobilitás útjában álló akadályok megszüntetése, a különböző társadalmi származású emberek társadalmi-foglalkozási életpálya­esélyei közötti egyenlőtlenség csökkentése. Az ugyanis, hogy a társadalomban kedvezőbb helyzetű családok gyer­mekeinek foglalkozási karrierlehetőségei lényegesen ked­vezőbbek, mint a rosszabb helyzetű családokból származó­ké, nem kevésbé fontos fajtája a társadalmi egyenlőtlen­ségeknek, mint például a vagyoni vagy jövedelmi egyen­lőtlenség, az iskolai végzettség és műveltség különbségei. Az 1920-as évek végén a fővárosi Statisztikai Hivatal úgynevezett társadalmi rétegvizsgálataiban többek között a társadalmi származásról érdeklődött, és ugyanez a kér­dés átkerült az 1930. és 1949. közötti népszámlálások kér­dőíveire is. A Központi Statisztikai IHivatal pedig az 1960-as évek elején, majd 1973-ban nagy méretű adatfel­vétellel kutatta a társadalmi származás és az életpálya alakulását. Ezekből a felmérésekből tudjuk, hogy a két világháború közötti időszakot nemcsak a gazdasági és társadalmi fej­lődés, hanem a társadalmi mobilitás vonatkozásában is a stagnálás, megrekedés, a „zártság” jellemezte. A szelle­mi dolgozók szűk és csak lassan növekvő rétegében igen kevés munkás és paraszt származású jutott be. A csekély külső utánpótlás — amit jelentős részben a szellemi fog­lalkozású családok alacsony gyermekszáma tett szüksé­gessé, — jórészt a kispolgárságból származott. A paraszt­ságból és mezőgazdasági munkásságból az ipari munkás­ságba irányuló áramlás is viszonylag csekély volt, hiszen a gazdasági válság időszakában az ipar alig növekedett. A mezőgazdaságból eltávozok egyrészt az alacsony szak­­képzettséget, de nagy fizikai erőkifejtést igénylő ipari szakmákba, továbbá a közlekedési foglalkozásokba men­tek. Elég nagy volt a mozgás a szakképzett munkásság és a kisiparos réteg között, mindkét irányban: a szakmun­kások próbáltak önálló iparossá válni, a tönkrement kis­iparosok viszont a munkások közé kerültek. A két nagy mezőgazdasági kategória, az egyénileg gazdálkodó paraszt­ság és a mezőgazdasági munkásság közötti valódi átlépés meglehetősen ritka volt, bár a közöttük levő 'határterü­leten, a törpebirtokosok és az igen apró gazdaságot meg­művelő mezőgazdasági napszámosok között elég gyakori volt a mozgás, annál is inkább, hiszen a törpebirtokosok és a napszámosok helyzete sok tekintetben hasonlított: az előbbiek is többnyire vállaltak bérmunkát, az utóbbiak is igyekeztek állatot tartani és egy kis földet szerezni. A második világháborút követő társadalmi változások nyomán alapvetően megváltoztak a mobilitási viszonyok is. Maga a földreform tömeges társadalmi mobilitást ered­ményezett: a volt mezőgazdasági cselédek és napszámo­sok többsége kisbirtokossá vált. Néhány év múlva, a tár­sadalmi mobilitás növekedésének fő mozgatóerejévé az iparosodással összefüggő társadalmi-foglalkozási szerke­zeti átalakulás vált. A hatvanas évek elején végzett felmérés szerint a volt parasztok és mezőgazdasági munkások leszármazottainak fele otthagyta a mezőgazdaságot és nagy többségében ipa­ri, kereskedelmi, közlekedési munkássá vált. Az iparoso­dásnak ebben a kezdeti időszakában is fennmaradt az a tendencia, hogy a mezőgazdaságból származók nagyobb részben a szakképzetlen munkásságba kerültek. Különö­sen azok, akik nem foglalkozási életpályájuk kezdetén, hanem már idősebb korukban változtattak társadalmi helyzetet. Ennek a nagy átáramlásnak a nyomán a nem mezőgazdasági munkásság fele paraszt, illetve mezőgaz­dasági munkás származású volt. Még jobban megváltozott a társadalmi átalakulás kö­vetkeztében az értelmiség rétegnek és a közép- és alsó szintű szellemi foglalkozásúaknak az összetétele. A veze­tők és szakértelmiségiek között több mint felerészt, az egyéb szellemi foglalkozásúak között kétharmadrészt al­kottak a munkás és paraszt származásúak. Ennek fő oka, hogy 1949-től 1960-ig a szellemi foglalkozásúaknak, és ezen belül az egyetemi és főiskolai végzettségűeknek a száma körülbelül kétszeresére nőtt. Bár az átalakulás első évei­ben a kisiparos-kiskereskedő réteg még elég nagy szerepet játszott a szellemi réteg utánpótlásában, a munkások és parasztok gyermekei egyre nagyobb számban áramlottak be a középfokú és felsőfokú iskolákba és ezen keresztül a különböző szellemi foglalkozásokba. Az értelmiségbe jutás esélyei így a származást tekintve: társadalmi osztályonként és rétegenként — a két világ­háború közötti időszakhoz viszonyítva — sokkal kiegyen­súlyozottabbá váltak. Például régen egy értelmiségi szár­mazású fiatalembernek hússzor akkora esélye volt az ér­telmiségbe kerülésre, mint egy szakmunkás származású­nak, és hatvanszor akkora, mint egy paraszt származású­nak, a hatvanas évek elején már csak ötszörös, illetve hússzoros lett a különbség. Ezek az adatok azonban jel­zik, hogy a társadalmi származás továbbra is befolyá­solja az életpályáját. Az esély-egyenlőtlenségek csökkenése annak a követ­kezménye, hogy a munkás és paraszt származásúak hely­zete javult, de — egy nagyjából tízéves időszakban meg­figyelhető átmeneti csökkenéstől eltekintve — az értel­miségi családok gyermekeinek a hatvanas évek elején kö­rülbelül ugyanakkora volt az esélye a származási kate­góriában való maradásra, mint a húszas-harmincas évek­ben. Sőt, ha figyelembe vesszük, hogy a leányok közül — az egyetemekre és főiskolákba való növekvő beáramlásuk miatt — többen kerültek értelmiségi pályára, tulajdon­képpen nőtt is közöttük az ilyen foglalkozásba jutók ará­nya. Az élettörténetek elemzésénél kitűnt, hogy az értel­miségiek és gyermekeik sok esetben csak átmenetileg ke­rültek ki a rétegből, néhány évi fizikai munka vagy ala­csonyabb szintű szellemi munka után értelmiségi pályán helyezkedtek el. A hatvanas évek közepén széles körű vita indult a ma­gyar társadalom szerkezetéről, a rétegeződés jellemzői­ről, a társadalmi mobilitás jellegéről és várható alaku­lásáról. Egyesek úgy látták: a „nagy őrségváltás” kor­szakának lezárultával a társadalmi mobilitás csökkenni fog. Arról is szó esett, hogy a társadalom „nyitottságá­nak” megőrzése érdekében, milyen fontos kiegyenlíteni a mobilitási esélyeket. Ugyanezekben az években a magyar gazdaság új fejlő­dési szakaszba lépett. A munkaerő-tartalékok, különösen a mezőgazdaságban meglevő tartalékok felhasználásán ala­puló extenzív szakasz véget ért, mivel e tartalékok a me­zőgazdaság szocialista átszervezésének befejezése után szinte teljesen kimerültek Az új intenzív szakaszban a fejlődés forrása már csakis a termelékenység növekedése lehetett. Az 1973-ban végzett társadalmi mobilitás adatfelvétel elsősorban arra a kérdésre keresett választ, hogy az új körülmények között hogyan változott a társadalmi mobi­litás, a társadalom „nyitottsága”. Bár nem történtek lé­nyeges változások, néhány figyelmet igénylő új tendencia mégis jelentkezett. Például megnövekedett a nők társa­dalmi mobilitása annak következtében, hogy a férfiak és nők társadalmi helyzete között fennálló régebbi különb­ségek csökkentek. Mivel jelenleg a felsőfokú iskolák hall­gatóinak majdnem fele nő, érthetően megerősödött be­áramlásuk az értelmiségbe. Ugyanakkor azonban a legfia­talabb férfi nemzedékekben a társadalmi esély-egyenlőt­lenségek nem csökkentek tovább, sőt mintha kissé kez­denének szétnyílni az esély-különbségek. Ez mindenkép­pen arra figyelmeztet, hogy további lépéseket kell tenni a munkások és parasztok gyermekei középfokú és felső­fokú továbbtanulásának elősegítésére. Üj jelenség az is, hogy a munkásság és a parasztság kö­zötti mobilitás újabban mindkét irányban halad. Számos szakképzett munkás tér vissza a mezőgazdasági nagyüze­mekbe, de ott már nem a hagyományos paraszti munká­kat végzi, hanem a szakmájának megfelelő foglalkozást folytat (például lakatos, gépszerelő, gépkocsivezető). Némiképp nőtt, de még most is csak néhány szakmára összpontosul a leányok beáramlása a szakmunkásrétegbe, amely ma is a magyar társadalom „legférfiasabb” rétege. Ennek ellentéte a közép- és alsó szintű szellemi foglalko­zások „elnőiesedése”. A lezajlott társadalmi mobilitás a parasztság helyze­tét változtatta meg a legalaprvetőbben. Eltűnt a korábbi mezőgazdasági túlnépesedés, amely a pjarasztság életszín­vonalát leszorította, és ezáltal szakadékot tartott fent a parasztság és a magyar társadalom többi része között. Ma a mezőgazdaságban fizikai munkát végzők jövedelme nagyjából arányos a más ágazatokban hasonló munkát végzőkével, s a gép>esítés és kérnizálás révén a munkakö­rülmények is hasonlóvá váltak. A parasztság és munkás­ság közötti közeledés egyik megnyilvánulása az, hogy fal­vakban a vegyes (piaraszt-murikás) összetételű családok aránya ma már megközelíti a termelőszövetkezeti csalá­dokét. Andorka Rudolf Tóth Lajos, a Ganz-Mávag villanyszerelő szakmunkása. Jobbra: A lánya, Tóth Mária ugyanebben a gyárban üzem­mérnök Geszti Anna felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents