Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-14 / 1. szám

ILLYÉS GYULA

VÁLASZ HERDERNEK ÉS ADYNAK

Johann Gottfried Herder, német író és filozófus majd kétszáz évvel ezelőtt, 1791-ben, kijelentette egyik írásában: „A mások közé ékelt kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni.”

E gyászos jóslatot Kolozsvári Grandpierre Emil fordításában közöljük, aki a Kortárs című folyóiratban írt a témáról. Illyés Gyula a Magyar Nemzet karácsonyi és újévi számában közzétett tanulmánya ehhez kapcsolódva elemzi a herderi jóslatot. A cikkből részleteket közlünk.

A mondat azon a helyen, s abban a körben nem jóslat; megállapítás. Amikor a magyar szellemi élet tudatába jut: azt elborzasztó vérveszteség állapotában találja (évszázados ájultság után). A vérveszteség nem képletes: a magyar jakobinusok 1794 nyarán buknak alá.

*

Kölcsey. Berzsenyi, Vörösmarty szavaival rögtön másfajta jelt ad állapotáról a szenvedő. Itt még semmi önáltatás. A hangban a megnyerő — s ez tévesztheti meg azt, aki csak a hangra figyel — hogy férfias. De mit közöl a jövőről?

. . . más hon áll a négy folyam partjára,

Más szózat és más keblű nép —

A Zrínyi Második éneke szinte betű szerint foglalja versbe Herdert. A szózat itt nyelvezetet jelent.

Berzsenyi valahányszor így kezdte a szót, hogy Magyarokhoz szól — kell ismételnünk, hogy Herder injekciója alatt fejezi ki azt, amit az a megviselt test még mondani akar, hagyatkozásul? És a nyéki tépelődő? A szeszgőz és a kétségbeesés kettős agyborulatában megtiltotta, hogy gyermekei ajkáról hallja azt a versét, amelyre őt így ihlette az a jóslat: A sírt, hol nemzet sülylyed el...

A jajpanasznál is riasztóbb a beteg ajkán a csönd. Vagy mikor a zsivaj fojtja el a sóhajt. Az a csengő-csilingelő nyüzsgés, az a lármás élénkség, aminek a kiegyezés korát — mint a gazdasági fejlődés örvendetes idejét — megint csak elhamarkodottan — szokás ábrázolni; némított is az, mint minden népszipolyozás. A híres verssorban a szó. hogy másfél millió emberünk Amerikába nem kivándorolt, hanem kitántorgott, azért messzeható költői villámvillanat, mert feledhetetlenül belénk vési, hogy az a másfél millió az éhségtől botladozva kelt útra; láttatja az az egy szó ugyanakkor azt is, milyen állapotban lehettek az itthonmaradottak. A statisztikusok kompjúterei percek alatt kidobják, hogy egy-egy ilyen népfogyás, ha nem következik be, milyen néptöbblet lenne ma, az ősi településen. A későbbiek során kell majd ezt számba vennünk.

A reformkor nagy beszédtárgya, hogy a magyar nyelv évtizedei két kézen számlálhatók, a század végére épp úgy csak téma, vagyis unalmat keltő tartalmatlan szószaporítás, akár egy másik; az az egyre ritkábban fölmerülő gond, hogy nemcsak a magyar szavak, hanem fogynak maguk a magyarok is.

•

Ezt a legjobbakban fölmerülő aggodalmat két hang hallgattatta el, elég ellentétes oldalról. Az a tábor, melynek még gyermeki ábrázolójaként először Hoitsy Pál harmincmillió magyart vélt sürgősen előállíthatónak. A másik tábornak az aggodalmakra, a láz tüneteire már nem is ellenérve, hanem csak legyintése volt: bús magyarkodás, parlagi kuruckodás; vagyis oly reakciós téveszme, amely már csak ezért is minden tematikából kiküszöbölendő.

Ady nemzedéke fölött sem volt könyörületesebb az ég. Még kevésbé az utána következő nemzedékek fölött, melyekre az ő jóslatainak beteljesedése zúdult. Szembe mertünk valaha nézni ezekkel a beteljesedésekkel is? Tudjuk, hogy a könyvek, cikkek, visszaemlékezések így-nevezte „diadalmas forradalom” alatt, mely az ő gondolatait is immár győztesnek hirdette, Ady bénulásos szája újra s újra ezt a szót akarta érthetően kimondani, Erdély. Mert olyan sötétet még ő sem jósolt, mint amit haldokló szemével látott S nemcsak „népe egén”; földjén is. A mi tekintetünk már tárgyilagos. Szemünket az évek hideg járása éleslátásra edzette. Nem ereszthetünk hát pillát ezúttal sem. Miképp láthatnánk meg másként a reménynek azt a világosságát, melyről e fejtegetések végén szólni akarunk?

A marxista pártok, elöl az akkor még élő Lenin pártjával, történelmi bűnnek nevezték azt a béke-diktátumot, amely a magyar anyanyelvűek közül minden harmadikat — összesen több, mint hárommillió lelket — más államba helyezett. Az Ady rémálmaira rálicitáló idő a Baltikum—Adriatikum közti népek egybeállásának ideje. Ez három darabból, az négyből van, amely még több darabból forr vagy szerveződik össze. A magyar anyanyelvű közösség darabokra tört. Ilyen megrázkódtatás történelme során egyszer érte ezt a népet, Mohács után, amikor épp ily módon szakadt három részre.

A herderi jóslat alapja, hogy a magyar a többi közt ék módjára idegen kis nép, itt alakul ki, az Iszlám időszakban. Ismerjük

a számítgatásokat, mennyivel lett volna több magyar Mohács nélkül.

Lehet reális becslés, hogy a természetes szaporodás közös átlaga szerint a századunkban levált hárommillió ötven év folyamán mennyire nő természetes viszonyok között, a saját közösségében. Hozzávéve azok seregét, akik a rázkódtatások következményei miatt innen „tántorogtak” világgá, a katasztrófa világméretben párját ritkítja. Érthetővé válik a nemzet pusztulásának víziója, amikor a nagy német terjeszkedés fasiszta megszállottjai leplezetlenül meghirdették igényüket a Dunántúlra. Nem volt alaptalan ez a veszély sem.

A számokkal mérhető meggyengülésnél szinte katasztrófálisabb lett, ami a nemzeti tudatot érte. Szellemi összetartó erő — a közérzés kohéziója — nélkül nincs nemzet. Nem néztünk szembe mindmáig azzal sem: mi is volt akkor annak a történelmi végzetességgel földretapadt nemzetnek hangja? A hivatalos ország nem Ady föllebbezését írta az égre. Egy vasárnapi verselgető úriasszony jelmondatait. Közülük az egyik, hogy az a hajdani egész ország mennyország volt, a szerencsétlen irredentizmusával tovább bőszítette a környező nacionalizmust.

A másik jelmondat az igazságtalan helyzet rendezésének hitét és reményét nem földi, hanem mennybeli bölcsességbe vetve, messzianisztikus ködbe kavarta. Ezt az Ady-szemléletű tábor nem tehette magáévá. Ügy elutasította, hogy — még egy szembenéznivaló — a Horthy-rendszerrel szemben szinte a szomszédos országok szellemével érzett közösséget.

Nem az én hivatásom jellemezni a közérzelmi gyűrűt, amely a múltban s közelmúltban bennünket övezett. Hőfokának alakulására közvetlenül nem hathatunk. „Diaszpóráink” helyzetének is észlelői vagyunk csupán. Hathatunk azonban mindkettőre saját körünkben való magatartásunkkal.

Gazdasági helyzetünk, közállapotaink alakulása jó ideje és messze távoli gyűrűkben : kontinensünkön túli távolságban is ébreszt megbecsülő figyelmet; nem egyszer sóvárgástól se mentes tiszteletet. Mint olyan nép iránt, amely annyi megpróbáltatás után is talpra állt, s állta meg ismét helyét a világ népei közt úgy, hogy aztán a biztos fejlődés lépcsőfokain halad fölfelé. Herder nem ismerne rá. Még kevésbé, akik jóslását kárörvendően terjesztették és toldogatták.

•

Nagyon meg kell válogatni a jellemző vonásokat, hogy a sztereotip, tehát még üres képek helyett újat, elevent verjünk a köztudatba.

Ezeket a sorokat lírai költő, tehát illúzióromboló írja, mégpedig némi szürrealis-Vámos László felvétele

ta köveken is élesült, tehát új valóságokat föltárni vágyó tollal.

Hazája új szemléletű címerpajzsának montage-ába ő ezeket az elemeket ajánlja.

Az Alpok és a Kárpátok közt mintegy tizenötmillió magyar él. Ebből azonban csak tízmillió az ország határain belül; a többi kívül, nagyrészt úgy tapadva a térképbeli országra, mint kenyérre a héja. Jól oda kell néznünk, hogy a valóság és vele egy eltakarhatatlan kérdés határait lássuk.

A magyarok anyanyelve se nem germán, se nem szláv, se nem latin eredetű; rokonságban Európában csak a távoli finnekkel és észtekkel van. A magyarok közül tehát minden harmadik nem ismervén vagy csak igen nehezen sajátíthatván el az övétől merőben más szerkezetű államnyelvet, számos — de számba mindmáig kellően nem vett nehézségekkel küzd. Alapoka ennek az, hogy a századunkban oly nem várt erővel elharapózódott nemzeti ingerültségnek, különösen a kisebbséggyötrő türelmetlenségnek ellenében sok helyt hatástalan az a humanizmus is, melyet a szocializmus hirdet.

Ez volna a címer egyik fele. A másik, ahogy mindezt a nyelvi közösség alapnéptömege viseli. Az ő helyzetét is viszonylatai szabják meg. A villanyhuzal kicsapja a biztosítékot, bárhol esik még oly csekély érintkezés; az országhatárok épp ily érzékenyen őrzik gubancaikat. Egy rossz érintkezés, és lángban az emberiség háza. A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, estik egyéni magatartásukkal fejezhetik ki azt, miként vélekednek e legelemibb — legemberibb — jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról.

A Magyarországon élő magyarok magatartása e dologban első helyen ezt a szót kívánja: európai. Mit jelentett a humanisták ajkán kezdettől ez a szó? Fegyelmet a vitában, nemes versenyt a szent célok útján. Az új magyar társadalom mind jobban fölismeri hivatását: a világ minden táján élő magyar anyanyelvűeknek a népszerű humanizmus és a tudományos szocializmus kívánta magatartást sugallja. Nem könnyű helyzetben.

A nemzetiségek létjogait védő törvények a Szovjetunió területén — Lenin szellemében — a történelem leghaladóbb elvein alapulnak. Európa ettől nyugatra eső részén mintegy húszmillió ember él nemzeti kisebbségi sorban. Ezek egy részének helyzete szerfölött viszonylagos.

Hiteles adatok, ellenőrizhető panaszok szerint több százezer, sőt millió lelket számláló kisebbségi lakosságnak nincs saját nyelvű egyeteme, illetve ha volt, azt megszüntették. De nincs ilyen főiskolája, s rövidesen nem lesz egyetlen saját anyanyelvű középiskolája, mert ami volt, azt is úgy szakosítják, hogy az oktatás az állam nyelvén folyik; azzal a következménnyel, hogy nemzeti kisebbségű ifjú a maga nyelvén ipart sem tanulhat. Európa legnagyobb nemzeti kisebbsége magyar anyanyelvű; a húszmilliós egésznek mintegy 16—18 százaléka.

Gyakori — illetve mind számosabb a fölsorolható — pedagógiai balfogás, hogy már elemi iskolás gyermekek saját nyelvű tankönyveikben is saját őseikről, mint barbár betolakodókról, alacsonyabb rendű pusztítókról tanulnak — a valósággal ellentétes — leckét; még az eleik által létrehozott építészeti remekekről is mint megannyi bűnjelről. Még élesebb a pedagógiai eltévelyedés, ha a gyermekek már az ábécével nem a saját nyelvükön ismerkedhetnek meg. Európa legnagyobb számú nemzeti kisebbségének gyermekei közül több mint húsz százalék van ebben a helyzetben. Részben már a szülők „akaratából”: ki ne vonná ki gyermekét, ha csak egy rá a mód, a már-már apartheid-sorsból ? Hatalmas tájegységeken tűnik el a kisebbségi értelmiség, eladdig nemzetiségi városok hoszszú sorában szűnik meg a kisebbségi műveltség minden működése.

Ez már nemcsak a kisebbségi és nemzeti, hanem elemi emberi jogok sérelmével jár. Nemegyszer torz helyzeteket teremtve. Nem ritka, hogy az egyazon anyanyelvű orvos és beteg csak tolmáccsal, mert csak a hivatalos nyelven beszélhet. Sok helyt az a gyakorlat, hogy a nemzetiségeknek diplomát nyert fiait, ha az ilyen iskolázás után is megtartották anyanyelvűket, szülőhelyüktől távol, más nyelvterületre helyezik. Szülőhelyükre pedig olyan értelmiségi kerül, aki az ottani nyelvet nem érti. Ekként százezres főnyi települések, megint csak egész városok betegei például legkényesebb fájdalmaikat is jobbadán mutogatással közölhetik, vagyis az egészségügyi szolgáltatás dzsungeli szintjén. Nyilván kelthet nevethetnéket — a humeur noire, illetve a humour noir hatásaként — a kép: a gyóntató pap a híveit a haldoklókat is, tolmács útján vallathatná. Hisz népe nyelvén a templomban sem prédikálhat. Kapott hegyesítést a toll a jakobinusok iskolájában is. Az ő szép álmaik közé tartozott ez is: egy állam, egy mértékrendszer, egy nyelv. Milyen kényelmes, mert hisz milyen logikus! Minden erőszakos asszimilációnak népbeolvasztásnak ez az „eszmei” alibije. Holbach és Diderot elemi fokú tanítványai is meglepetten tekintenének egymásra, s kommentálnák a különös eszmejárást, mely szerint tisztátlanként kezeli kisebbségeit egy-egy többség ma azért szorítja ki magából, hogy utolsó szálig bekebelezze.

Az ilyen országismertetés elkerülhetetlenül valamiféle idegenforgalmi propaganda is. A ténykedvelő lírikus másolhasson ide — a csábigék helyett — néhány adatot. Az 1977. év első tíz hónapjában tízmilliós hazánk határát tizenegy millió külföldi lépte át; magyar honos csaknem négymillió látogatott külföldre, háromszázezer tőkés országba. Ettől mintha még az annyiszor kéknek énekelt Dunánk mármár napközben is kék volna, nemcsak esti kivilágításban. Partján nem csikósok nyüzsögnek hatlövetű fokosch-sal, hanem komoly, de mégis mosolygó szemű diákok és diáklányok, bölcseleti és technikai szakkönyvekkel. A nyelvünkkel is megbarátkozó idegen a társalgásra fülelve buszon, mozielőcsamokban és étkezőhelyen, azokról a témákról hallana fürge, szellemes, sőt csípős szabadszájúságtól sem mentes beszédet, mint civilizációnk bármely metropolisában. De van persze komorabb gondolatcsere is. Hisz megvan a gond, aminek mind gyakoribb szóbaejtésekor különleges felelősség szükséges.

Tébolyt terjeszt, aki bármily ellentétet bármily csekélyen úgy érint, hogy azzal a béke állapotát csak gondolatban is ingatná. Ezt itt is hangsúlyozottan épp annak tudatában kell ismételni, hogy a nemzeti kisebbségek világszerte mind ingerültebben forrnak.

Nincs napszak, hogy az újságok erről ne közölnének új és új hírt. Mintha ezek a „néptöredékek” századunkban fokozottan éreznék azt, hogy az idő ellenük dolgozik. Látszólag van ez így. A civilizáció a népességet a városokba tereli, s a városok mindenkor az asszimilálódás olvasztó tégelyei voltak. A gépek ezt oly förgeteges növekedéssel szolgálták, hogy — ellentétükbe csaptak át, s elképzelhető, hogy még ők is fokozottan az ellenkező irányt segítik. Nemzeti jogaik érvényesítését, elsősorban népi nyelvük ápolását a katalánok például a rádió révén vívták ki, s most a televízión át tökéletesítik, a kétoldalú (néha még jóakaraténak is mondható) nyomás ellenében. Egy-egy nemzeti kisebbség — ahogy nemzet is — azzal veszthet napjainkban versenyt, ha népszaporulatával végzetesen lemarad. Vagyis, ha népe közösségétől az egyén nem kap olyan tudatot, hogy utódai számára védelmet is kap: olyan közösséget, melyért egyenként is áldozatot hoz, aggódás nélkül: hittel a jövőben.

A múlt szigorú vizsgálata, a félreértések tisztázása ennek a hitnek nyit utat. Segít tényekkel eloszlatni mindörökre, az egykori jóslatok borúlátását, ősi hiedelem, hogy az állhatatos szembenézés oroszlánt meghátráltat. Hitem, hogy az emberiségre pirkadás jön. A vadszelídítő tekintetektől.

6