Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-12-30 / 26. szám
Boldizsár Iván Olyan ez a kora reggel a római őszben, itt a Pincio domb oldalában, mintha a pannon halmok között járnánk, szeptember végén. Egy hónap a különbség a naptárban, itt most az októberi arany szemcsék úgy borítják be a Via Marguttát, mintha életünk színpadának díszletei között járnánk, s ugyanakkor abban az újban is, amely Tóth Imrének is, nekem is a legkedvesebb. A furcsa az, hogy utcán megyünk, nem szőlőskertek közt, és mégis úgy érezzük, hogy a természetben járunk. Ez már Róma titka. Számomra Róma a Via Marguttát jelenti. Keskeny utca, természetesen járda nélkül, párhuzamos a Via del Babuinóval, az pedig a forgalmas főúttal, a Via del Corsóval. A Babuino és a Margutta Róma igazi szabadtéri múzeuma, olyan sok értelemben, hogy felsorolni is alig győzöm. Nem is említem a templomait, azt se, hogy a Nép Terére, a Piazza del Popolóra nyílik, másik végén pedig a Spanyol Lépcsőre, a turisták egyik agyonlátogatott központjára. Nem ezek a látványosságok adják múzeumértékét, hanem a múlt és a jelen művészetének az az ellen pontos összhangja, amit a régiségkereskedések és a modern művészeti galériák békés együttélése nyújt. Azután ott van az utca közepén, a templom mellett, a Babuino szobor: egy fáradt, részeg öregember, felejthetetlenül keserves, ám tulajdon testi nyomorúságán mégis derűsen elmerengő szobor. Talán nem is részeg, csak megöregedett. Ezek az utcák itt a reneszánsz kori Rómát idézik fel, IV. Sixtus pápa, Mátyás király kortársa vágatta őket. Tóth Imre eszembe juttatja a negyedik utcát is, a Strada di Ripettát, amelyet annak idején az ott fel és alá sétáló kurtizánok adójából köveztettek ki. Ha az ember éjjel arra jár, ott is tapasztalhatja, milyen elevenen élnek Rómában a hagyományok. A Via Margutta azért élő múzeum, mert megvan benne minden: reneszánsz kori ház, barokk homlokzat, klasszicista kapu, modern bérház. De minden üzlethelyiségben az antik vagy a mai művészet kincseit és kacatjait mutatják be és árulják, más üzlethelyiségekben az emeleteken, a tetőszobákban pedig festők, szobrászok, grafikusok élnek és dolgoznak. Itt él és teremti világát Amerigo Tot, ez ma már a modern magyar művészettörténet egyik ismert adata. Valóban a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg környezetét. Az ember belép a házba, a huszadik században van, modern épület, amikor először jártam itt, nem is akartam elhinni, hogy Tóth Imre Rómában nem talált ennél alkalmasabb helyet. Azután felmegy az ember az első emeletre, ott belép egy ajtón, de nem lakásba jut, hanem függőkertbe, kis hidak, lépcsők, korlátok, lugasok közé, valóságos emeleti kertvárosba, és ennek a legeldugottabb sarkában két, ajtóra szögezett lópatkó jelzi Amerigo Tot műteremlakásának ajtaját. Róma kitágítja az ember pillantását: ezt teszi Amerigo Tot műterme is. a szó eredeti értelmében. Keskeny előszoba vezet a műterembe, és az ember egyszerre úgy van a földszinten, hogy fölötte még egy emelet van, és alatta egy másik. Régi és új szobrok, gipszben, bronzban, vagy csak fénykép-emlékeztetőben. A falakon a plakátok négy gazdag művészi évtized néhány kiállítására emlékeztetnek, köztük annyi idő után az első hazaira, több mint tíz évet kihagyva. 24
