Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-12-30 / 26. szám

Hiszen ha minden fiókba lett véna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almádon fiatalabb korában olyan helyen szolgál;, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.

Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.

— Ez gazdag fiók — vót. Ennek sose volt semmije. Ez még mindig hitelből é;t. No, te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! — kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.

A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.

— Megállj csak — szólt hirtelen —, mingyárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.

A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. A csudák-csudája, ahogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.

A szemének alig akart hinni.

— Megvan — kiáltotta —, itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy-kettő-három-négy-öt... öt! Már csak kettő kell, az a két krajcár, semmi. Ahon öt van ott akad még kettő.

Nagy buzgósággal kutatta végig az öszszes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt

egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.

Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mingyárt beteg lett. tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.

Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mingyárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szenynyet.

És akkor a homlokára csap az anyám:

— Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.

És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.

Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.

— Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abban is van.

Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.

Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi s csak nem kérünk egy krajcárt!

Nem volt már mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.

És akkor beállított egy koldus. Éneklő hangon, nagy siralmas könyörgést mondott.

Az anyám majd belebódult, úgy ránevetett.

— Hagyja el, jó ember — mondta —, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz hibázik az árából.

A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.

— Egy krajcár? — kérdezte.

— Hát.

— Adok én.

— No még a kéne, kódustól alamizsnát.

— Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem már csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.

Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.

— Na hála légyen — szólt az anyám —, szaladj hát. . .

Ekkor egy pillanatra megáll, aztán nagyot, nagyot kacagott.

— Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.

Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.

Vér volt, az ő drága vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.

19