Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-11 / 3. szám
A fejlett szocializmus építésének útján A TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁG A tizenkilencedik századi munkásmozgalmak többsége a „mindenki munkája szerint..elvét szegezte szembe a társadalmi igazságtalanság évszázados gyakorlatával, s a huszadik században a szocializmus útján elinduló társadalmak túlnyomó többsége is ezt az elvet tűzte a zászlajára. A magyar társadalom elmúlt bárom évtizedének sok fontos eredménye közvetlenül vagy közvetve ennek az elvnek az érvényesítéséhez, érvényesüléséhez 'kötődik. Ám a három évtized gyakorlata megmutatta azt is, hogy ez az elv, — amelyet ma már inkább a „teljesítménnyel arányos jövedelem elvének” szokás nevezni — társadalmi együttélésünknek nemcsak egyik legfontosabb, hanem egyben egyik legellentmondásosabb szabályozóelve is. Ellentmondásos mindenekelőtt azért, mert nincs világosan meghatározva egyik alkotóelemének sem — a „teljesítménynek” és a „jövedelemnek” — a mibenléte, jelentése, s következésképpen nincs meghatározva egyikük mértékegysége sem. A teljesítményt igen gyakran az erőfeszítéssel azonosítjuk, és a felhasznált fizikai s szellemi energia mennyiségével mérnénk, ha megvolnának erre az eszközeink. Igazságérzetünk ugyanis azt diktálja, hogy aki több és nehezebb munkát végez, vagyis több erőt fejt ki, azt — viszonzásul — nagyobb jövedelem illeti meg. Igazságérzetünk azonban bizonytalankodik annak megítélésében, hogy egy szív vei-lélek kel, teljes erőbedobással dolgozó, de alkatilag gyengébb fizikai munkás teljesítményét értékeljüik-e többre, vagy azét a társáét, aki ugyan félkézről veszi s hanyagul látja el munkáját, de erős a fizikuma, s még így is többet végez, mint a másik. Vagyis hogy relatív vagy abszolút mértékkel kell-e mérni az erőkifejtés nagyságát? Ha egyértelműen az utóbbi mellett döntünk, akkor sem oldottuk meg a problémát. Mert vajon egy átlagos segédmunkás, egy átlagos szakmunkás vagy egy átlagos mérnök erőkifejtése nagyobb-e? Egyáltalában: hogyan mérhető a különböző jellegű munkákhoz és foglalkozásokhoz szükséges erőkifejtés mértéke? Kézenfekvő, de félrevezető volna az elfogyasztott kalóriák számával mérni. Mert a kalóriafogyasztás csak a fizikai erőkifejtést méri viszonylag pontosan, a szellemi, idegi, akarati energiák felhasználását viszont már nem. S pusztán azért, mert nagyobb a kalóriafogyasztása, nagyobb teljesítménynek tekintendő-e a súlyemelő óriás erőfeszítése, mint a légtomász vagy a zsonglőr produkciója? További bonyodalmat jelent az idő dimenziójának bekapcsolódása. Az ugyanis, hogy vajon csak most, a jelenben kifejtett erőfeszítésért jár-e az embernek jövedelem, vagy igényt tarthat-e korábbi erőfeszítéseinek (például a tanulással eltöltött évek erőfeszítéseinek) valamiféle „kamatára” is? Aki sokat tanult, az természetesnek és igazságosnak tartja ugyanis, hogy hajdani erőfeszítéseiért cserében most viszonylag kisebb erőfeszítésért is annyi vagy akár több jövedelmet kap, mint azok, akiktől ma nagyobb erőkifejtést kíván a munkájuk, de a múltban nem vállalták a tanulás fáradalmait. De vajon így látják-e ezt azok MELYIKÜK ERŐFESZÍTÉSE JÁR NAGYOBB HASZONNAL ? ... aki az automata gépsoron dolgozik? ... a hegedűművészé? is, akik szíves örömest tanultak volna többet, de nem volt rá lehetőségük? A továbbtanulást ők kiváltságnak, jutalomnak, s nem érdemnek, nem teljesítménynek tartják. Fontosabb azonban ennél az, hogy a „teljesítménynek” van egy teljesen más, az eddigivel gyakran összeütköző értelmezése. Eszerint az ember teljesítményét nem az erőkifejtés nagysága, hanem az elvégzett munka társadalmi hasznossága szabja meg Mert ugyan miért is jutalmazná a társadalom annak az embernek a munkáját magas jövedelemmel, aki — mondjuk — egész életében nagy energiabefektetéssel és szorgalommal, de pusztán a maga kedvtelésére kerti törpéket gyárt, vagy a kör négyszögesítésén gondolkozik? A baj csak az, hogy a társadalmi hasznosságot sem könnyebb meghatározni, mint a 'befektetett munka vagy erőfeszítés mennyiségét. Mert mérhető-e, s összehasonlítható-e — mondjuk — egy asztalos és egy tanár, egy tra' toros, egy orvos és egy pincér munkájának társadalmi hasznossága? Melyikük termel több használati értéket? És egyáltalában mérhető-e a használati érték tömege, mennyisége? Mert ha nem mérhető, akkor hogyan lehet igazságosan, a végzett munka társadalmi hasznosságának arányában elosztani a jövedelmeket? Kérdés az is, hogy a társadalmi hasznosság alapvető kritériuma-e az igazságos jövedelemelosztásnak? Mert nem mindig az embertől függ ugyanis az, hogy kevesebb vagy több használati értéket termel. Ha például a gépmunkást átteszik egy régi, elavult gépről egy" ultramodern, nagy teljesítményű gépre, ami ugyanannyi idő alatt százszor annyit termel, akkor mondhatjuk-e azt, hogy a jövedelemmel honorálandó teljesítménye ímegszázszorozódott? S ha nem, akkor mennyit kell levonni a teljesítményéből, mint a gép tervezőinek, megépítőinek, felállítóinak és másoknak a teljesítményét? És általában: hogyan számítható ki a.mai bonyolult gyártásfolyamatokban az, hogy egy-egy munkát mennyi használati értéket „tesz hozzá” a készülő termékhez? Egyelőre még kísérleti stádiumban vannak e használati érték „növekmények” kiszámításának módszerei. S mindeddig még csak a „teljesítmény” fogalmának bizonytalan jelentéséről, belső ellentmondásairól szóltunk. Hasonló a helyzet a „jövedelem” fogalmával is. Mi tekintendő jövedelemnek, illetve mit tekintenek az emberek jövedelemnek? Többnyire csak a munkabért és legfeljebb a pénz formájában kapott szociális juttatásokat (táppénz, nyugdíj, gyermekgondozási segély, családi pótlék stb.). Jóval kisebb mértékben veszik figyelembe az olyan nem pénz formában kapott juttatásokat, mint amilyen az olcsó közétkeztetés, a bölcsőde, az óvoda, a támogatott olcsóbb árucikkek és szolgáltatások egész sora. Nem is szólva a gazdasági szféra úgynevezett járulékos hatásairól vagy a regionális adottságokról, amelyek ugyancsak jelentős mértékben növelhetik vagy csökkenthetik a lakosság jövedelmét. Az következik-e mindebből, a szempontoknak ebből az összeegyeztethetetlen és ellentmondásos sokaságából, hogy a „teljesítménnyel arányos jövedelem” elvével nincs mit kezdenünk? Olyan bizonytalan és ellentmondásos mindkét eleme, a „teljesítmény” is, meg a „jövedelem” is, hogy nem határozható s nem határozandó meg vele egyértelműen a javak igazságos társadalmi elosztásának a módja? Vannak — nálunk Magyarországon is — közgazdászok, akik hajlanak erre a következtetésre. Az emberi-társadalmi együttélést azonban nemcsak világosan megfogalmazott gazdasági törvényszerűségek, hanem a történelmi gyakorlat során kialakult emberi igények és normák is kormányozzák; s az egyik legerősebb ilyen igény s norma épp az, hogy valamiféle összefüggésnek kell lennie az adok és kapok közt, aközt, amit az ember nyújt a másiknak vagy a közösségnek, s amit a másik ember vagy a közösség ezért cserében ad az embernek. A szabadság és a társadalmi haladás fogalma sem kevésbé ellentmondásos, mint a társadalmi igazságosság elve. Egyiknek sincs kész receptje, egyik sem működik s érvényesül önmagától. Az igazságosság, éppúgy mint a szabadság vagy a haladás, csak fokozatosan juthat érvényre a létrejövő és feloldódó ellentétek és konfliktusok láncolatán, értelmezések és újraértelmezések sorozatán, tényleges, de egymásnak gyakran ellentmondó társadalmi érdekek összeütközésén át. S ahhoz, hogy érvényre jusson, naponta föl kell tárnunk e belső ellentmondásokat, szembesíteni kell a különböző értelmezéseket és érdekellentéteket, föl kell hívnunk a figyelmet az elv eltorzulásának lehetőségére és gyakori példáira. Az emberitársadalmi együttélésnek a korábbinál igazságosabb, új rendje nem alakul, nem alakulhat ki egyik napról a másikra, de még egyik évről vagy évtizedről a másikra sem. Mint általában a történelmi s társadalmi gyakorlatban, itt sincsenek könnyű megoldások. Valamennyi uralkodó közül Mátyás király kapta kortársaitól s utókorától a legszebb dicséretet; nem „nagy”nak, „szép”-nek, „rettenetes”-nek, ,kalapos”-nak, „szent”neík, „jámbor”-nak, „hódító”-nak vagy „oroszlánszívű”nek titulálták, hanem igazságosként tisztelték s tisztelik ma is a Duna—Tisza táján. Ha csak annyit tett is, mint amit a róla szóló történetek megörökítettek — azt ugyanis, hogy ahol útjába akadtak, példásan megbüntette az igazságtalankodókat és talpra segítette az igazságtalanságot elszenvedőket — akkor is sokszorosan megérdemelte ezt a szép címet. Mert semmi kétség: nagy szükség volt, van és lesz a belátható jövőben mindenkor áz ilyen mátyáskirályi igazságtevő lelkiismeretre és szándékra. De még nagyobb szükség van és lesz — bár e kettő nem helyettesíti s nem zárja ki egymást — olyan társadalmi intézményekre és az emberi-társadalmi együttélés olyan eleven szabályrendszerére, amely szüntelenül s következetesen az igazságosság irányába igazítja a társadalom mindennapi gyakorlatát és fejlődéspályáját Hankiss Elemér 7
