Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-11 / 3. szám
GÁBOR DÉNES A TUDOMÁN Y ÚJ FELELŐSSÉGEI NYOLCVAN ÉVE SZÜLETETT SZILÁRD LEÓ Gábor Dénes a Commander of the Order of the British Empire érdemrend tulajdonosa, a Royal Society tagja; Nobel-díjas; a CBS-laboratórium kutatója (Stamford, Connecticut); az Imperial College of Science and Technology (London) nyugdíjas professzora. Az alábbiakban részletet közlünk a Royal Societyban tartott előadásából, amely a Science Policy Foundation (Tudománypolitikai Alap) 8. évi rendes ülésén hangzott el. A közelmúltban megjelent a Gondolat Könyvkiadónál a Válogatott tanulmányok című kötetben. Amikor megemlítettem előadásom címét néhány olyan embernek, akiket nagyra becsülök, elszörnyedve emelték fel a kezüket: A tudomány új felelősségei? Nem vagyunk máris túl sok dologért felelősek? Ez volt a század legnagyobb tudósának, Albert Einsteinnek a felfogása is. Amikor két héttel a halála előtt Szilárd Leó meglátogatta őt, Einstein szomorúan ezt mondotta: „Szilárd, a régi kínaiaknak igazuk volt! Az embernek egyáltalán semmit sem szabad tennie!” Einsteint annyira bántotta az atombomba létrehozásához való hozzájárulása, hogy szemrehányással illette magát azért, amiért leírta az E=mc- képletet, és amiért levelet írt Rooseveltnek. Bármennyire tiszteljük is tragikus kétségbeesését, nem hiszem, hogy elfogadhatjuk tanácsát. A felelősséget nem kerülhetjük el azzal, hogy semmit sem teszünk. A mulasztás vétkét követjük el, ha nem teszünk meg mindent a veszélyek ellen, amelyek civilizációnkat fenyegetik. Nem állítom, hogy mi természettudósok erőfeszítéseinkkel egymagunkban meg tudjuk menteni a civilizációt. Amennyiben ez egyáltalában lehetséges, csak a társadalomtudósokkal, a tömegekkel és a politikusokkal együttműködve, a felvilágosult közvélemény támogatásával valósítható meg. De ugyanilyen erősen meg vagyok győződve arról is, hogy minden erőfeszítés reménytelen a természettudósok és a technikusok közreműködése nélkül. Amit Alvin Weinberg „technikai elintézésnek” nevez, nem oldhat meg ugyan minden problémát, de pillanatnyilag ez a legjobb csodaszer, ami rendelkezésünkre áll. Milyen veszélyek fenyegetik a civilizációnkat? A legszörnyűbb és a legnyilvánvalóbb veszély természetesen a háború, ezt azonban csak röviden érintem. A tudomány és a technika bűne szintén egészen nyilvánvaló ezen a téren: minden korok legcsodálatosabb agytrösztje teremtette meg az atombombát. Utólag már hiába próbálkoztak a legjobb elmék olyan módszerek felfedezésével, amelyekkel a veszély csökkenthető. Minden ilyen kísérlet az ellenőrzés makacs viszszautasításán bukott meg. A „technikai elintézés” azonban végül is az ellenőrző műholdak alakját öltötte, amelyek ma nagy számban keringenek a Föld körül, és biztosították a sikert azután, hogy az ellenőrzésre vonatkozó minden javaslat csődöt mondott. Meglepő módon az ellenőrző műholdak nem a Pugwash-konferenciák eredményeképpen születtek meg, hanem éppen az a műszaki fejlődés szülte őket, amely az atomfegyverek veszélyességét hallatlan módon fokozta. Az interkontinentális ballisztikus rakétára gondolok. Pillanatnyilag ez a legsikeresebb „technikai elintézés”, noha természetesen megvannak a korlátái. Nem állította le az őrült fegyverkezési versenyt, az atomfegyverkészletek szörnyű felhalmozását, pedig a két legnagyobb hatalomnak már annyi a készlete, hogy akár ezerszeresen elpusztíthatja egymást. A technika megindította a halálos gépezetet, de megállítani nem tudja. A ránk leselkedő veszélyek felsorolásából nem hagyhattam ki a háborút, hiszen a felsorolás nevetségesen hiányos volna a legnagyobb veszély megemlítése nélkül. De csupán röviden tárgyaltam, mert annak ellenére, hogy az a legszörnyűbb veszély, a valószínűsége nem nagy. Ama kevesek közé tartozik, akiknek születési évfordulójáról halála után is megemlékezik az emberiség. Nyolcvan esztendővel ezelőtt, 1898. február 11-én született Budapesten. Elektromérnöki tanulmányait a budapesti Műegyetemen kezdte meg, majd a berlini Műszaki Főiskolán folytatta, de hamarosan átiratkozott a tudományegyetemre, ahol Max von Laue professzor, a nagyszerű fizikus tanítványaként 1922-ben doktori oklevelet szerzett. Ezután a fizikai tanszéken dolgozott, mint tanársegéd, majd egyetemi magántanár. Hitler hatalomra jutása után Angliába emigrált, és itt előbb a londoni St. Bartholomew Kórházban, később az oxfordi Clarendon Laboratóriumban folytatta kísérleteit. A háború kitörése után az Amerikai Egyesült Államokba telepedett át; előbb a Columbia Egyetemen Enrico Fermi professzor munkatársa, majd 1942-től a Chicagói Egyetem metallurgiai laboratóriumában tudományos főmunkatárs, 1946-tól pedig ugyanezen az egyetemen a biofizikai tanszék vezető professzora. 1964. május 30-án a kaliforniai La Jollában szívroham vetett véget életének. Hatvanhat ét 'es volt akkor. Kutatómunkájának eredményei öt tudományterületet gazdagítottak jelentős mértékben: statisztikai mechanika, magfizika, atomtechnika, genetika és molekuláris biológia. Doktori disszertációjának témája a termodinamika tárgyköréből való, ezt a munkáját folytatva jutott el 1929-ben a szakkörökben ma is sokat idézett publikációjához, amely előrevetítette a modern kibernetika elméletét. Már a harmincas évek derekán meglátta az atommaghasadás lehetőségét, és megsejtette e fizikai jelenség mögött a korszakalkotó távlatokat. A kísérletek nyomán érlelődött meg benne a meggyőződés, hogy sürgősen fel kell hívni F. D. Roosevelt elnök figyelmét az atommagban rejlő óriási energiák felszabadításának, a nukleáris láncreakciónak az esélyeire. Ez ugyanis nemcsak új energiaforrást Ígér az emberiségnek, hanem minden képzeletet felülmúló pusztítóerő birtokába is juttathatja azokat, akik hajlandók nagy összegeket áldozni a kutatásra. Szilárd Leó tudta, hogy a hitleri Németországban már megkezdték az atombomba kifejlesztésének kutatómunkáit, ezért társaival Albert Einsteinhez fordult, hogy az európai tudósemigráció legtekintélyesebb tagjaként ő írja alá az elnöknek címzett levelet. Így született meg az a történelmi nevezetességű, 1939. augusztus 2-án kelt dokumentum, amelynek hatására Roosevelt elnök elrendelte a Manhattan Project néven ismert tudományos kutatási terv megszervezését. Nagyrészt Szilárd Leó kutató- és szervezőmunkájának eredményeként 1942. december 2-án, a chicagói egyetem tornacsarnokában megindult a világ első atomreaktorában a szabályozott láncreakció. Ebben a nagy tudományos és műszaki eredményben Szilárd Leó szerepét bizonyítja, hogy a maghasodáson alapuló atomreaktorok szabadalmát Enrico Fermivel közösen, ő kapta meg. De aki Szilárd Leóban csak az atomenergia — és vele az atombomba — egyik szülőatyját látja, az csak félig ismeri őt. Nemcsak tudós, hanem jeles közéleti férfiú is volt: hathatós közreműködésével sikerült megelőzni Németországot az atombomba kifejlesztésében, ugyanakkor az elsők között volt, akik felemelték szavukat Truman elnöknél az atombomba lakott területeken való bevetése ellen. Noha nem sikerült rávennie a kormányt, hogy lakatlan helyen mutassa be az új fegyvert, lankadatlan szervezőmunkával annyit sikerült elérnie Washingtonban, hogy az atomenergia-programot katonai kézből polgári szerveknek adták át. Sok cikket írt a nukleáris leszerelés elméleti és gyakorlati problémáiról. Az emberiség sorsának kérdése annyira nyugtalanította, hogy még a tudományos fantasztikus novella műfaját is felhasználta az atomháború elleni tiltakozás eszközéül: „A delfinek hangja” című elbeszéléskötetével az emberiség lelkiismeretét akarta felrázni. 1962-ben a washingtoni Kongresszusban „lobby”-t szervezett az atomleszerelés támogatására. Tudományos és közéleti tevékenységének elismeréseként 1958-ban Einstein-éremmel, 1959-ben pedig „Atomokkal a békéért”-díjjal tüntették ki. Elek István AZ EURÓPAI EGYÜTTMŰKÖDÉS MAGAZINJA: A PANNÓNIA Üj címlappal gazdagodott az újságárusító kioszkok sokszínű választéka. Pannónia címmel és „Magazin für Europäische Zusammenarbeit” műfajmegjelöléssel (ami magyarul azt jelenti: az európai együttműködés magazinja) szép kiállítású, német nyelvű folyóiratot ajánlanak az olvasóknak Budapesten és vidéken az újságárusok. PANNÓNIA V1AGAZIN FÜR F.UROPAISChL/AJSAMMFNARBFJT V. JAHRGANG NUMMER J-4 PREIS: Schilling SS,—. Forint 58,—. HERBST/WINTER 197? DM S.—, «fr 5.—. * 2.— A Pannóniának az az érdekessége, hogy osztrák folyóirat, Eisenstadtban, a jóhírű Rötzer Kiadó jelenteti meg, de azért a fél szíve mégis a magyarság felé hajlik. Nem hiába György Sebestyén (így, és nem Georgnak nevezve magát!) ma már osztrák író — de úgy két évtizeddel ezelőtt még budapesti újságíró, — a főszerkesztője. Ezt a „magyarság felé hajtást” azért jobban meg kell magyarázni. A Pannónia, tudomásom szerint az első olyan kezdeményezés, amely a különböző társadalmi rendben, de igen jó barátságban és szoros kooperációban élő, szomszédos országok „szellemi együttműködését” szolgálja. A Pannóniát ugyanis nemcsak terjesztik Magyarországon, hanem szerkesztik, illetve társszerkesztik is. E sorok írójának jutott osztályrészül az a kellemes és szép feladat, hogy a magyar tárgyú cikkek, illusztrációk beszerzéséről gondoskodjék, és jó egyetértésben az említett Sebestyén Györggyel meg Rudolf Rötzerrel a gyakorlatba ültesse át azt, amit a folyóirat ígér: az európaiak együttműködését. Hogyan valósult meg ez a gyakorlatban? Néhány példa a folyóirat 1977. évi két számából: Az 1—2. száma Günter Unger burgenlandi újságíró interjúját közölte dr. Gonda Györggyel, a Vas megyei Tanács elnökével. Az alcímék magúikért beszélnek: „Meghívom az osztrákokat, hogy Bük gyógyfürdőt együtt építsük ki — Egy megye portréja — A határvidékek új lehetőségei”. A következő írás, mintegy Gonda fejtegetéseire válaszolva Theodor Kérvnek, a Vas megyével határos Burgenland tartomány főnökének tollából származik. Ebből egy idézet: „Burgenland kész arra, hogy Vas megye felelős vezetőivel kicserélje a tapasztalatokat az utóbbi két évtized agrárgazdaságából az iparosodáshoz vezető útról. Hiszen a megye igazán sikeres ipartelepítése a maga részéről példamutatóan hathat Burgenland további alakulására is.” A 3—4. számban is található ilyen „harmonizáló” cikkpáros. Pozsgav Imre művelődésügyi miniszter elmondja, mit tartalmaz a magyar közművelődési törvény. Osztrák partnere, Fred Sinowatz Egy humanista kultúrpolitika vázlatai címmel elmélkedik Pozsgay Imre fejtegetéseiről. Egyik „fél” sem afféle protokoll-cikket írt, ahogy azt Budapesten mondani szokták — nem „tisztelet köröket” tesz az együttműködés pályáján, hanem két, különböző körülmények között dolgozó, de hasonló gondokkal küzdő szákember, eszme- és tapasztalatcseréjét folytatja. De korántsem csak országos gondokkal foglalkozik a Pannónia. Néhány cím és szerző mutatja, hogy magazin akar lenni a javából — jófajta lektűrrel is szolgál. Helmut Stefan Milletich a Fertő tó kis boszorkánylexikonját állította össze — csupa szórakoztató és tanulságos történetekből. Rényi Péter budapesti és Paul Blaha bécsi szerző Peter Hacks „Lotte” című darabjának budapesti és bécsi bemutatóját veti össze. S hogy ne csak magyar—osztrák vonatkozásra egyszerűsödjék a Pannónia híradása, a Könyvek rovatban a romániai német irodalomról, az osztrák antifasiszta mozgalomról, továbbá a nemzetiségekről szóló munkákat tárgyalnak. Az irodalmi betét az ismert osztrák író Hugo Huppert elbeszélését tartalmazza az egyik számban, a másikban pedig a Kolozsvárott élő Lászlóffy Aladár líriai naplóját, valamint Györgey Gábor útijegyzeteit a „grazi nagynénivel” való találkozásról. Sopronról, szombathelyi kiállításokról, a Neumarkt an der Raab nevű burgenlandi faluról és a nyugati határvidék, valamint Burgenland számos más nevezetességéről közöl irodalmi színvonalú beszámolót a folyóirat. A kiváló nyomdai előállítás következtében szép színes és grafikai megoldású illusztrációk gazdagítják a Pannóniát. A magyar—osztrák együttműködés — az európai együttműködésen belül! — a Pannónia lapjain még mindössze egyéves. A kezdet nagyon bíztató, s az eredmény: az olvasóközönség számára is élvezetes és tanulságos folyóirat. Nemes János 6
