Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-11 / 3. szám
TALÁLKOZÁSOK FÉNYKÉPEZTE: NOV OTT A FERENC „A SZÍNHÁZ AZ ÉLETEM” Látogatás Michel Gyarmathynál A hirtelen támadt novemberi eső bekerget bennünket egy párizsi kapualjba. Türelmesen várakozunk, időnk még bőven van, nem akarunk a megbeszélt időpont előtt érkezni. Ismét kisüt a nap, a szűk mellékutcákban még sétálunk egy ideig, aztán becsengetünk a villaszerű emeletes házba. Lerakjuk a holminkat, s a kifinomult ízléssel berendezett szobában néhány másodperc múlva megjelenik a ház gazdája. Fekete garbó, koűkás kabát, s a mellén hatalmas lánc, a belga király kitüntetése. Michel Gyarmathynál vagyunk, a Fölies Bergére művészeti vezetőjénél. Már jártam Párizsban, de még nem láttam a Folie-t, csak a hírét ismerem. 1839 óta működik, s 1886-ban mutatták be az első igazi revüt. A címe: Helyet az ifjúságnak. Aztán itt lépett fel Mistinguett, Maurice Chevalier, Grock, Josephine Baker, Fernandel és még sok világsztár. — Mi a titka a szórakoztatásnak? — faggatom Michel Gyarmathyt. — Az emberek, ha beülnek szórákozni egy színházba, akkor három órára ki akarnak kapcsolódni. Nem akarnak gondolni a betegségekre, a rossz hírekre, hétköznapi gondjaikra. Szórakozni akarnak. És ez a szórakozás csodálatos gyógyszer. — ön hogyan készíti ezt a gyógyszert? — A szórakoztatás hivatásos csinálói, mint például a revüszínház igazgatója, olyan műsort állít össze, amilyet a közönség látni akar. Persze más műsor való a drámai színházba és más a revübe. A legfontosabb az, hogy a nézőknek ne legyen az az érzése, hogy most valami régi, avitt dolgot látnak. — A Folie mindig merőben újat nyújt a nézőknek? Lehet ezt győzni ötlettel, pénzzel, szereplőkkel? — Nem erről van szó. Az újdonságot és a hagyományt arányosan kell adagolni. Az emberek, akik eljönnek a Folie-ibe, szinte már előre tudják, mi következik. Mert papájuk elmesélte nekik, hogy mit láthatnak. A papák pedig mindezt a nagypapáktól tudják. És ne feledje, a Folie minden műsora öt évig fut. A mostanit tavasz óta játsszuk. Michel Gyarmathy évtizedek óta „adagolja" a nézőknek a hagyományost és az újat. A színpadon — erről mi magunk is meggyőződtünk — pillanatnyi szünet nélkül kavarog, suhan, libeg, pörög, röpül a táncos forgatag, pasztellszínű kosztümös jelenet, tollcsoda és szemet gyönyörködtető lánysereg. — Kik látogatják a revüt? A Folies Bergere műsorából — Főképpen a külföldi turisták. Egész évben tele van Velük a színház. Ezen az estén mi is szaporítottuk a külföldi turisták számát. És a konferanszié, amikor sorra üdvözölte a jelenlevőket — mindenkit a maga anyanyelvén, a „Jóestét” köszöntésre velünk együtt még néhány más tenyér is összeverődött. Az előadás előtt a Saulnier utcai művészbejárónál érdeklődünk, hol találjuk Monsieur Gyarmathyt. Magyarul válaszolnak. S magyarul beszél a Folie műsorát árusító fiatalember is a színház díszes előcsarnokában. Magyarul beszél Laci bácsi, aki az előadás után szállodánk elé kormányozza Michel Gyarmathy autóját. Kis magyar sziget Párizs szívében? Otthon vagyunk. De miért teremtette meg Michel Gyarmathy ezt a kis lombik Magyarországot? Mi fűzi az évtizedek óta nem látott szülőhazához? — A visszaemlékezés. A gyerekkor. Majdnem félévszázada élek Franciaországban, de ha visszaemlékezem a gyerekkoromra, szülővárosomra, Balassagyarmatra, akkor döbbenek rá, hogy bár életem nagyobb felét itt éltem le, mégis Magyarországhoz tartozom. — Minden érdekel, ami Magyarországgal összefügg. Ha odahaza valami jó történik az irodalomban, festészetben, színházban, annak éppen úgy örülök, mintha ott élnék. Különösen ötven éves korom után fogott el a nosztalgia. Hogy is mondják ezt magyarul? Igen, a honvágy. — önnél megértem a honvágyat. De a második nemzedéket mi viszi haza szülei hazájába? — Szerintem a kíváncsiság. Szeretnék látni azt a földet, amiről a szülők oly sokat mesélnek. Mert mindig csak arról mesélnek. És soha nem tudnak elszakadni szülőhazájuktól. Még sokáig beszélgetünk. Szellemes társolgó. Vicceket mesél. Pesti vicceket. Elemében van: szórakoztat. Civilben is. Otthon is. Látom: boldog. Faggatom: miikor látogat haza, Magyarországra, Balassagyarmatra. Szabadkozik: nem hagyhatja ott a színházat egy napra sem. Minden este ott kell lennie az előadáson. (Az irodájában a könyvszekrényben, az íróasztalán garmadával tornyosulnak a legújabb magyar könyvek. Talán ezeket olvassa előadás előtt?) A színháznak szüksége van rá. Neki van szüksége a színházra! S látom rajta, az arcvonásain átsuhanó felhőn: szüksége van Magyarországra is. ■» NÓTÁVAL” Tourcoing-ban A vidám poharazgatás közben óhatatlanul előtolakodnak a múlt szomorú emlékei: az egyik házaspár arról számol be, hogy fiukat 1971-ben autóbaleset érte Sopron mellett. Ott temették el a határtól két kilométerre. Azóta, ha csak tehetik, hazalátogatnak a sírhoz. Elhallgatunk néhány másodpercre, és aztán ismét a jelen, a vidám est hangulata kerekedik felül. Az ősz hajú Kovács Péter mellén kitüntetés. 1940-ben sebesült meg. Negyvenhét éve él Franciaországban. Már nyugdíjas, és mostanában azon töpreng, milyen jó lenne odahaza, Magyarországon egy kis ház, ahol nagyokat pihenne. (A műsor után fiatalos frisseséggel ugrik a mikrofon elé, dalokat énekel: franciául.) Jean Pierre-től azt tudjuk meg, hogy bár nem beszél magyarul, de nagyon szeretne eltölteni néhány hónapot Magyarországon szakmai gyakorlaton. Tanulna is, meg a magyar nyelvvel is ismerkedne. 21 éves és bányamérnök lesz. Nyelvében él a nemzet, szoktuk idézni a klasszikus mondást. Ám a tourcoing-i példa azt mutatja: Nemcsak nyelvében él a nemzet. Él a táncában, a zenéjében, a szülők hazájára büszke fiúk és lányok öntudatában, szeretetében, érdeklődésében. Minden megismert magyar festményben, szoborban, regényben, versben. Ellentmond-e ez az Anyanyelvi Konferenciák törekvésének, az anyanyelv féltő ápolásának és buzgó őrzésének? Ellenkezőleg: mindezzel kiteljesedik, gazdagodik a magyarságtudat, kiszélesedik a mai Magyarország megismeréséhez vezető út. Mert dicséretes az, ha valaki távol szülei hazájától, a családon belül megtanul magyarul, s így jut el a magyar kultúra ismeretéhez és szeretetéhez, Jókai, Mikszáth, Déry, Örkény vagy Petőfi, Arany, József Attila, Illyés Gyula műveihez. De rögösebb, és nagyobb áldozatokat kíván az az út, ha a második és harmadik nemzedékhez tartozók felnőtt korban ébrednek rá, hogy a magyar népből származtak, s szüleik, nagyszüleik nemzete, országa, múltja, jelene, jövője az ő személyes ügyük is, és ekkor kezdenek ismerkedni a magyar irodalommal, művészettel, tudománnyal, a mai magyar társadalommal. Éjfél után indulunk „hazafelé” Párizsba. S amíg a néptelen autópályán rohan a kocsink, jóleső érzéssel és örömmel gondolok vissza a szíves vendéglátásra, az élményekre, a tourcoing-i példa erejére, hogy a nyelv, a zene, és a tánc együtt ápolja az óhazától távollevők Magyarországhoz fűződő emlékeit, és ébreszti fel a fiatalokban, a második és harmadik nemzedékben a mai Magyarország iránt az érdeklődést, a magyarságtudatot. Székely Giziké az édesanyjával A cimbalomművész és lelkes csodálója A táncosok l 5 I
