Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-10-21 / 21. szám
„A JÖVŐ TANÉV VÉGÉIG MÉG PITTSBURGHBEN TANÍTOK” Bartha Dénes zenetudósnál 70. születésnapja előtt Nagy öröm, hogy Bartha Dénest megint viszontláthatjuk Budapesten, hiszen már kilenc esztendő óta Amerikában él, ott dolgozik, a Pittsburghi Egyetem zenetudományi tanszakának rangidős professzora, s hazalátogatásra bizony csak másodévenként tellett idejéből. Felvillanyozott, jókedvő, gyors beszédű, sebes gondolkozású, szikrázó agyú, és bámulatosan fiatal! A zenei világ októberben ünnepli Bartha Dénes hetvenéves születésnapját. Beszélgetésünkre, ezt megelőzően, idehaza kerül sor. — Ha jól tudom, Professzor úr, amerikai tevékenysége valójában nem egy évtizeddel ezelőtt kezdődött Pittsburghben, hanem már régebben, más egyetemeken is előadott... — Első bemutatkozásom 1961-ben volt. Akkor a tekintélyes Nemzetközi Társaság időszakos ülését New Yorkban rendezték. Ott három szekcióban szerepeltem referátumokkal, úgy látszik, sikerrel. Egyrészt mindjárt beválasztottak a Társaság tekintélyes direktóriumába. Erre a tisztre tizenhat évig a maximális négy tisztújítási perióduson keresztül 1977-ig mindig újra jelöltek. Másrészt a kongresszushoz csatlakozón mindjárt előadókörútra hívtak meg olyan nagyszerű egyetemekre, mint például a Harvard, Princeton, Yale, Cornell, Ann Arbor. Alighanem e szereplések és előadások következményeképpen három év múlva, 1964-ben fél esztendőre vendégprofesszornak hívtak meg a neves Smith College-be, ahol néhány évtizeddel ezelőtt Alfred Einstein volt ezen a poszton. Ezekben az esztendőkben két nyáron a Harvardon tanítottam Haydn-, Beethoven- és Bartók-tanfolyamokon, s ezek visszhangját még évek múltán is észleltem az USA különböző egyetemein. 1965-ben a Cornell egyetemre kaptam egész éves meghívást, majd 1966—67-ben a Pittsburghi Egyetem hívott meg a Mellon-alapítvány vendégprofesszorának. Pittsburghgel ez volt az első megismerkedésem. Közbe-közbe egyegy évet vagy félévet mindig idehaza töltöttem. 1969-ben hívtak meg állandó professzornak. A magyar kormány és a Kulturális Minisztérium állandó támogatásával e megbízatásnak — amelyet valóságos missziónak tekintek — igyekszem — azóta legjobb tudásom szerint eleget tenni. — Hogyan kezdett hozzá munkájához a Pittsburghi Egyetemen? — Mindenekelőtt az volt a feladatom, hogy a zenetudományi tanszakot a magam elképzelése szerint újjászervezzem. Enélkül a lehetőség nélkül talán el se fogadtam volna a fölkínált pozíciót. A budapesti Zeneművészeti Főiskolán 1951 óta Szabolcsi Bencével együtt megszerveztük, majd Kodály Zoltán részvételével vezettük a Zenetudományi Tanszakot. Érthető tehát, hogy igyekeztem itthoni értékes tantervi és módszerbeli tapasztalataimat Pittsburghban is gyümölcsöztetni, például abban, hogy a modern zenetudomány két fő ágazata: a zenetörténet és a népzenetudomány kurzusait párhuzamosan, ölelkezőn tanítsuk. Nálunk, Bartók és Kodály hazájában, a kétféle ágazatnak ez a szerves összekapcsolása jóformán magától értetődő, természetes szükségesség. — Hogyan fogadta az egyetem diáksága a magyar módra újjászervezett tantervet és különleges lehetőségeit? — Feltűnő sikert ígérő rokonszenvvel. Ebben nagy szerepe volt az ottani diákság különleges nemzetközi és faji-nemzetiségi összetételnek, amely merőben különbözik az itthonitól. Pittsburgh tudvalevőn egyike a legnagyobb múltú és még ma is rendkívül jelentős amerikai iparvárosoknak, a lakosság igen sokféle nemzetiségből tevődik össze. Jelentős hányaduk Kelet-Európából telepedett oda a századfordulót megelőző és követő évtizedekben, de ezenkívül a diákság jelentős százaléka fekete vagy más színesbőrű (nemcsak Kelet-Ázsiából érkeznek diákjaink, hanem fekete Afrikából is, kivált Nigériából). E diákok közül jó néhány igen tehetséges előadó és improvizátor. Tehetségük tudatában és a liberálisan nyílt egyetemi keretében, közülük sokan őszintén és komolyan igénylik a magas színvonalú metodikai képzést. A pittsburghi egyetemen például jazz-tanulmányokból egyetemi doktorátus is szerezhető. — Igaz-e, hogy az amerikai zenetudomány az utóbbi években igen magas színvonalon vetekszik a régi hagyományú európai kutatással? — Az amerikai zenetudomány 1940 óta elért magas színvonalát főképp azok teremtették meg, akik Európából, Hitler elől emigráltak az USA-ba. Magam is találkoztam néhány régi kollégámmal, akikkel még az 1920-as években együtt hallgattuk a berlini egyetem zenetörténeti előadásait. Európai születésű zenetudósok még ma is fel-feltűnnek az egyetemek tanári karában, de az amerikai utánpótlás már nagyrészt fedezi a tanár-szakember szükségletet. Bízvást mondhatjuk: az amerikai zenetudomány teljesen felnőtt, és egyenrangú a nagy múltú európai egyetemekről kibocsátott tudósokkal. — Professzor úrnak mik a legközelebbi tervei? — A jövő tanév végéig még Pittsburghben tanítok. S a rákövetkező nyáron segítek a diákoknak a megkezdett disszertációk befejezésében. Utána nyugalomba vonulok, s véglegesen hazatérek. — Vajon tanít-e majd idehaza a Főiskolán? — Rendszeres tanítást már nem vállalok. Mivel elértem a korhatárt, itthon is nyugdíjaztatásomat kértem. Végre-valahára időm jut az írásra, hiszen 1970 óta nem publikáltam egyetlenegy új könyvet sem, inkább csak a régebbiket toldoztam-foldoztam új kiadásra. — Professzor úr írásaiból általában kiviláglik a társművészetek iránti bensőséges érdeklődés... — A költészethez szenvedélyes szeretet fűz. Ezt a vonzalmat szeretném a családomra is átplántálni. Négyéves kisunokámat éppen most tanítom a Szondi két apródjára, mindennapra jut egy strófa. Ritmusban tanítom, nemcsak azért, mert ilymódon könnyebben vésődik a fejébe, hanem ritmusérzékét is fejleszti. — Azt hallottuk, hogy felesége igen szép kerámiákat csinált Pittsburghben . . . így hát a képzőművészetekhez is köze van a családnak ... — Feleségem, Zsuzsa, csakugyan tehetséges, lelkes amatőr kerámikus, Pittsburghben kezdett foglalkozni vele. — Professzor úr pittsburghi munkássága, tanszékének újjászervezése valóságos missziónak bizonyult. Most hogyan várja hazat e lepedését ? — Örömmel nézek elébe. Hazajövetelemnek külön varázsa, hogy az itthoni zenetörténészek, zenészek javarészt tanítványom volt. Habár a világ különböző táján is találkoztam sok mindenkivel, akit idehaza még én tanítottam zenetörténetre. — Voltaképpen hihetetlen, hogy mire ez a beszélgtésünk megjelenik, már hetvenedik születése napjára gratulálunk. Mivel tölti majd ezt a napot? — Nézze csak, itt a naptáram: október 2-a, hétfő. Tanítási napom Pittsburghben. A magam módján így érkezem el ehhez az évfordulóhoz ... Gách Marianne Bartha Dénes professzor Fábián János felv. Honismereti pályázat 1978 EGY MAGYAR „VOORTREKKER” Köztudomású, hogy „Dél-Afrika pionírjai” címet főként a holland, a francia és az angol telepesek élvezik. Hogy volt az úttörők között egy magyar is, azt véletlenül tudtam meg: lakóhelyünktől pár mérföldre van egy igen szép mintagazdaságnak emlegetett birtok, ahová férjemmel, mint hétvégi kirándulók gyakran ellátogatunk. Ez a magyaros jellegű tejgazdaság az Alföldre emlékeztető építkezésével, európai virágaival, növényzetével annyira elüt a körülötte elterülő kopár, szikár transvaali tájtól, hogy máig is mint kitűnő orvosságot használom a soha nem szűnő, nehezen viselhető honvágyam ellen. Már az első kiránduláskor fölfigyeltem a farm szokatlan, európai nevére; a magyaros kúriára, s a mellette sorakozó kamrák, istállók, pincék sorára. Iréné, vagyis Irén a birtok neve. Első látásra megragadta fantáziámat, és nem nyugodtam, míg be nem bizonyítottam, hogy az évtizedes platánokat, nyárfákat, tölgyeket, a katonás sorban ágaskodó jegenyéket magyar kéz ültette. Kutatómunkám eredménye újságcikként került a nyilvánosság elé a „The Pretoria News”-ban. önnek is elküldöm, mert fontosnak tartom, hogy e nagy ember. Nellmápiusz Lajos Hugó példás életének és munkájának hírneve másokhoz is eljusson. A Vaal és Limpopó folyók között elterülő Transvaal az 1870-es években a lehetőségek hatalmas kincstárát nyújtotta a múlt század kalandorainak. Az idekerült nemzetiségek a hirtelen gazdagság és a siker reményében láttak e vidék feltárásához. Az itt rejtőző fémek, ásványok és drágakövek vonzóereje formálta aztán az idevándorlók jövőjét. Az útépítők sorában egy budapesti mérnök neve is szerepel, aki az Osztrák—Magyar Monarchia idején kalandvágyból, vagy más okokból érkezett ide. Bár nem érte meg életének ötvenedik évét sem, de mégis magyar voortrekkernek (úttörő — afrikaansul) nevezik az itteniek, s nem is ok nélkül. Nellmápiusz Lajos Hugó 24 éves korában — 1870-ben —, diplomája megszerzése után vándorolt ki Dél-Afrikába. Bányatulajdonosként kezdte meg tevékenységét, és az 1875- ben talált, ma már világhírű 123 unciás aranyröggel alapozta meg a jövőjét. Újabb vállalkozásba kezdve a Transvaali Aranymezők és Mozambik fővárosa között megindította az első szállítási szolgálatot. Az első szállítmány 1876- ban érkezett az Aranymezőkre. A kezdetleges utakon, a veszélyes vadonban szamarakat és öszvéreket alkalmazó egyszerű közlekedési cs fuvarossági vállalkozást az akkori mozambiki kormány is elismeréssel fogadta. Vállalkozó kedvével, legendás hírű kalandjaival az ország első emberének Paul Krügemek a figyelmét is felhívta magára, és ismeretségükből szoros, életre szóló barátság lett. Köz-Nellmápiusz Lajos Hugó ben megnősült, s kislányáról, Irénről nevezte el későbbi birtokát. Pretoriába érkezve az ipar iránt kezdett érdeklődni, gyárat alapított, amely rövid időn belül a lőszergyártás mellett cukorfinomítással is foglalkozott, itt volt a vasöntöde, a kádárműhely és a konzervgyár is. Az ugyancsak itt gyártott gin „Mápiusz” néven rövid időn belül híressé vált a bennszülöttek között, akik az addig nem ismert italt „tüzes vízként” emlegették. A tekintélyes, jómódú gyártulajdonos további célja a vadon megszelídítése volt. Az oroszlánfűvel fedett, kígyókkal népes, szűz afrikai földet — öntözési tudományát alkalmazva — termőfölddé varázsolta. Birtokának egy része a 3605 hektár „Iréné” volt, melyet 1889-ben vásárolt. A birtok egy éven belül mintafarm lett. Az akkor még nagy luxuszámba naénő villany is ezen a farmon gyűlt ki először. Pretoria, Johannesburg és környéke évekig innen vásárolta a friss zöldséget, gyümölcsöt, virágot A szállodák, iskolák és éttermek mind innen vették a hentesárut és a tejtermékeket. Nellmápius'zt életének utolsó hónapjaiban új öröm érte: az első vonat, amely 1893-ban indult, egyik megállójának ,.Iréné”-t választotta. Ezentúl gőzős szállította a farm termékeit is. Ezt az életerős, energiadús embert meghűlésnek látszó betegség vitte el 46 évesen. Pretoriában aznap félárbocon lengtek a zászlók. A temetés napján az 1500 főnyi gyászmenet az elnöki rezidencia előtt haladt el, ahol Krüger elnök a nyitott koporsó előtt búcsúzott barátjától. Nellmápiusz koporsóját szeretett hindu szolgái 'helyezték sírjába; míg a különböző néger törzsek siratókat énekeltek. „Iréné”, a birtok, ma már várossá fejlődött. Saját iskolával, kórházával büszkén emlékezik legendás hírű alapítójára, csak egy kis része maradt meg a farmnak. Nellmápiusz nevét utcák és terek viselik, munkásságáról könyveket írnak. Újításai, ttettei nem maradtak nyomtalanul, és mint városalapító megérdemli, hogy mi magyarok is büszkén emlékezzünk rá. Hévizy Judit 11. díj (Pretoria — Dél-Afrika) 4 ! , % • t i \ \ V \
