Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-10-07 / 20. szám
Emms Érzelmes utazás a Tiszántúlon I. ELÖMENTEGETÖZES. A Nyírségben barangoltam a nyár végén. Ez az egyszerű bővített mondat egyúttal jelentéstétel azoknak az olvasóimnak, akik el-elolvassák e Hazai Naplót, írnak is nekem (ezeregy köszönet érte!), és újra meg újra számonkérik az Alföldet, a Tiszántúlt. Mórmór dunántúli részrehajlást vetnek a szememre. Mea culpa. Az ország tájaival úgy van az ember, mint a gyerekeivel és az unokáival: mindegyiket egyformán szereti, legfeljebb az egyiket vagy a másikat a körülmények közelebb hozzák — nem a szívéhez, hanem ha felnőtt gyerek, a lakásához, ha kicsi, vagy ha unoka, az iskolájához. így írtam én az utóbbi években sokat Pannóniáról, keveset, vagy alig az „az Alföld tengersík vidékéről”, Krúdy mélabús Nyírségéről vagy a déli végekről, a regényesen szelíd Bajáról, vagy a vadul regényes Gyuláról, mert egy ideig nyűgös szívem vitt le évente kétszer is Balatonfüredre a Szívkórházba, azután a Balaton vonzott, a tarajos hullámok, a balatoni felvidék szőlőhegyei és kialudt vulkánjai, főképpen pedig a barátok. A legszebb táj is üressé válik harmadnapra, ha az ember nem kóstolhat bele a régi barátság óborába, vagy nem ízlelgetheti egy új murciját. Hozzátehetem még azt is, hogy ezek a tiszántúli, alföldi tájak és városok messzebb vannak, bár tudom, hogy amerikai olvasóim ezért megmosolyognak. Igazuk van. Emlékszem, hogy két évvel ezelőtt Bloomingtonba hívott meg Sinor Dénes professzor. Délelőtt előadásom volt az egyetemen, amelynek campusa nagyobb s népesebb Tapolcánál vagy Nyírbátornál — lóm, már hasonlataim köre is tágul —, délután szemináriumi beszélgetés, este vendégség Sinor Dénesnél, és a magyarul csodálatosan beszélő Jean asszonynál. Egyszerre csak nyílik az ajtó, és belép rajta barátom és druszám, Völgyes Iván tanár úr, ifjú nejével, Nancyval. Nagyot csodálkoztam. Hát ő is itt van Blumiban? És mit tanít? Két mondatból kiderült, hogy egyáltalán nincs itt, nem itt tanít, hanem változatlanul Lincolnban, a nebraskai egyetemen. Csak éppen reggel megtelefonálta neki valaki — gyorsan működik a magyarok hírpostája —, hogy itt vagyok Bloomingtonban, kapta magát, kocsiba ült, és hipp-hopp itt termett, hogy beszélgessünk egy kicsit. Mennyi ez a hipp-hopp dollárban, akororn mondani mérföldben? Kilométerben is megmondta: kilencszázhatvan. Ezt szépen lenyargalta, egy nekifutásra. A vacsoratársaságból csak én csodálkoztam rajta. A többieknek, amerikai magyaroknak és amerikai amerikaiaknak nem éppen rossz teljesítmény, de semmi különös. S akkor én még azzal mentegetem magam, hogy a kétszázharminc kilométeres Debrecen, vagy a húsz kilométerrel távolabbi Nyíregyháza, a még közelebbi Gyula, túlságosan messze van. Igaz, a Balatonra az autópályán Siófokig le lehet szaladni egy és negyedóra alatt (a feleségemnek ne tessék megmondani, mert ezt csak egyedül merészelem, ö másfélről tud), a tiszántúli városok pedig három-négy órányira vannak, nem is annyira a távolság, mint a zsúfolt utak miatt. A DEBRECENI ORSZÁGÚTON. Ez idén is elodázhatatlan alkalom kellett, hogy útnak induljak. Űzött persze Hazai Napló-író lelkiismeretem is, de ezt könnyebb elhárítani, mint egy meghívást a nyári egyetemre, amit már áprilisban köszönettel elfogadtam. Hálás vagyok érte azóta is Kálmán Béla professzornak, a debreceni nyári egyetemek Spiritus rectorának. Nemcsak azért, mert megtisztelt felkérésével, mert elárasztott vendégszeretetével, nem is a jó és érdekes, fiatal közönségért, hanem mert visszavitt újonckorom Debrecenébe, és prémium gyanánt megismertetett a Nyírséggel. Pirulok, de csak egyszer jártam ott tizenöt éves cserkész koromban Csarodán, templomot nézni, s akkor nem tudtam, Bátori tanár úr miért erőskndik úgy, hogy meg kell nézni. Ezen mi a szép? — kérdezgettük egymástól. Most már tudom, hogy ha nem is a világ, de az ország egyik csodája. És nem is egymagában a nyírségi egyházak között Már a hangomon sem tudom titkolni, hogy érzelmes utazásról készülök beszámolni ebben, és még néhány következő Hazai Naplóban. Kérem az olvasót, foglaljon helyet mellettem brassói gyártmányú Renault 12-es kocsimban, a Daciában. Azaz, elnézést kérek: mögöttem, mert mellettem életem és utazásaim párja ül. Az ő francia szeme gyakran lát meg olyan részletet, de egészet is, jót, de rosszat is, amihez a mi szemünket elhomályosítja a megszokás szürke pápaszeme. Debrecenbe a 4-es országút vezet egyenesen. Nem ajánlom. Ez egyúttal a ceglédi, szolnoki, nagyváradi út is, ráadásul a Ferihegyi repülőtérre is ez vezet. A ferihegyi gyorsutat javítják, vargabetűket kell csinálni Kispesten át; igaz, hogy megnézhetjük az új városközpontot, de elvesztünk egy órácskát. Jobb elindulni a 3-as úton, Miskolc felé, és Füzesabonynál rátérni a 33-asra. Kisebb a forgalom, és az ember a Hortobágyon át érkezik Debrecenbe. Ennél stílusosabban se érzelmes, se értelmes utazást nem tudnék választani. Főképpen, ha az utas nem táblából otthon az íróasztala körül olyan sokáig, ismét próbára téve, és megcsodálva felesége fel-felfortyanós türelmét, hogy végül is bealkonyodik, mire a Tiszához ér. Az új ívlámpákat éppen meggyújtották az újjászülető Tiszafüreden, az új, duzzasztott tó Siófokját, amelyről remélem, hogy elkerüli a balatoni Siófok túltelítettségét, majd akkor is, amikor a fél balatonnyi új tavat ellepik a nyaralók. (Már kezdik.) AUTÓSTOP. Alighogy kiérünk a várossá felcseperedett faluból, az utolsó neonlámpák fényében egy fiú és egy lány integet. Későre járt már, de a pár olyan lelkendezve integetett, hogy megálltam. Debrecenbe mennek. Ugrás befelé. Kis idő múlva feleségem megkérdezte, mióta ácsorognak. Két teljes órája. Már éppen fel akarták adni. Es mit csináltak volna? „Van jó hálózsákunk, bementünk volna az erdőbe.” De hiszen délután esett, most is hűvös az idő. Akkor is. Szó szót követett, egyszerre csak feltűnt nekem, hogy a fiú konokul hallgat. Megkukult? — kérdeztem. A lány nevetett. „Német. Berlini. Az öcsém." Nagyot csodálkoztunk. A leány tökéletesen beszélt magyarul. Igaz, egyszer észrevettem, hogy összetéveszti az alanyi és a tárgyas igeragozást, de nyelvbotlásnak véltem. A pesti egyetemen tanul negyedik éve. Vakációra idejött az öccse. Tulajdonképpen a Hortobágyra igyekeznek. A fiú mindenáron a pusztát akarja látni. Nénje nem képes lebeszélni róla, pedig ő tudja, hogy Magyarország már régesrégen nem egyenlő a pusztával, ha egyáltalán valaha volt is. A német szóra a fiúnak is megoldódott a nyelve. Ha otthon nem mesél a pusztáról, kinevetik. Az agyba berágódott rozsdás klisék diadala a valóság felett. Már a Hortobágyon visz keresztül az országút. Üj út, szép, sima, széles, néptelen; Isten és a KRESZ bocsássa meg vétkemet, száznegyvennel megyek. A pusztából csak a sötétséget látjuk, meg az időnként felcsillanó halastavakat. A fiú azt hitte, a pusztán nincs is víz. Lehetséges, hogy mégsem a legjobb a mi külföldi idegenforgalmi tájékoztatásunk? A leányka történelmet tanul, de járatos a magyar irodalomban. Nagyon kedvemre való, hogy a puszta szó két jelentését magyarázza öccsének. „Az egyik az. amit most nem látsz. Sík vidék, régen terméketlen volt, vad ménesek nyargaltak rajta. Ha holnap kijövünk, azért te is látsz majd lovat.” Ügy tudta elmondani a Hortobágy új jellegét, nemzeti park rangját, mezőgazdasági hasznosítását, mint egy jó útikalauz. Tartok tőle, hogy jobban, mint a legtöbb hazánklánya. Még azt is elmondta, hogy a puszta másik, dunántúli jelentése a nagybirtok cselédközpontja. Persze, hogy olvasta a puszták népét. Magyar fiúval jár, kertészeti egyetemi hallgató, vagy már végzett is, még csak udvarolt neki. amikor már elolvastatta A HORTOBÁGYI CSÁRDÁBAN. Az is kiderült, hogy ma még csak kolbászt és sajtot ettek. Akkor álljunk meg a hortobágyi csárdánál. Negyven esztendeje jártam itt először, éppen félidőben másodszor. Azóta sem. Tiszafürednél még szörnyűködtem, hogy ezek a gyerekek az erdőben akarnak hálni. De hiszen annak idején mi itt aludtunk a Kilenclukú híd tövében hatan vagy nyolcán barátok, köztük Mailász Gitta, a ma Párizsban élő grafikusművész, és a feledhetetlen Dallos Hanna, a Miatyánk-sorozat fábametszője. Az ő kedvéért jöttünk. A Kilenclukú hidat akarta lerajzolni, később metszetben is feldolgozni. Se Hanna, se férje nem élte túl a háborút. Amíg ifjú vendégeim a csárda körüli térben a Kilenclukú hidat nézik, arra gondolok, hogy rosszul sáfárkodunk a félmúlt kincseivel. Rosszul sáfárkodom: az ifjúság emléke arra kötelezne, hogy összegyűjtsem, és megpróbáljam kiadatni, kiállíttatni Dallos Hanna műveit. A jelen kincseivel pedig talán túlságosan is jól. A csárda körül még este is látszik, hogy sok a csiricsáré szuvenirbódé, odább nagy a puszta idegenforgalmi vonzása, de nem volna illőbb, és illendőbb is, egy sorozat tájba belerímelő, a csárda stílusához alkalmazkodó kicsi házat ideállítani? A csárdában nagy a vígasság. A cigány húzza, az asztaloknál énekelnek. A berlini fiú éppen így képzelte. A paprikás szeletet is, amit rendeltünk. Belevörösödik, krákog, köhög, de megeszi. Én legszívesebben visszaküldeném, mint gasztronómiai hitelrontást. Ilyen csípősen, ilyen kurucul megpaprikázva nem étkezünk mi, magyarok. De a kadarka jó volt. A két vendéggyereket pedig elvittük Debrecenbe, az egyetemi kollégium kapujáig. Először tudni se akartak szállásról. Akkor se, ha a fiú német. „De én is az vagyok!” — fohászkodott a lány. Ennek már a legvénebb diák-cerberus sem tudott ellentállni. Remélem, jól aludtak, hálózsák nélkül az éjjel. Es, hogy az utazás igazán érzelmesen kezdődjék, leányi csókot kaptunk mind a ketten utasunktól „Első kiállítás” — ezzel a címmel rendezte meg bemutatkozó tárlatát a Fiatal Fotóművészek Stúdiója. A stúdió nemrég alakult hivatásos és amatőr fotósokból, riporterekből. A Magyar Fotóművészek Szövetsége szakosztályaként elsősorban a tagok technikai-esztétikai képzésére, a műhelymunkára fordítja figyelmét. A fiatal fotósok között megtalálhatók a riportszerű, „kukucskáló” fotózás szerelmesei éppúgy. Horváth Dávid: Cigánymise c. sorozatból mint a valóságot művészi módon átszervező avantgarde fotózás hívei is. Az első kiállítás megmutatta, hogy a sokféle művészi elképzelés mellett helye van az együttes munkának is. A stúdió egyik soronkövetkező célja, hogy kapcsolatot teremtsen a külföldön működő, hasonlóan fiatalokból álló fotó-műhelyekkel, alkotói csoportosulásokkal. Ezért várják a testvérstúdiók jelentkezését — a Magyar Fotóművészek Szövetsége címén. S. P. J. ( Zsu Sajó tárlata Keszthelyen Augusztusban, a Keszthelyi Művelődési Központban a Kultúrkapcsolatok Intézetének közreműködésével megnyílt a bécsi képzőművészek kiállítása. Zsu Sajó festményei és Fritz Tiefenthaler professzor szobrai sajátságosán egészítik ki egymást: a képek változatos témavilágát ugyanolyan szakmai fegyelemmel tartja össze alkotásuk batik technikája, mint amilyen szakmai alázattal vállalja a legelemibb forma körvonalait a kitárulkczó, humanista szobrászati mondanivaló. Zsu Sajó Bécsben él. Első művészeti iskoláját még Budapesten végezte, a Dési Hubert Képzőművészeti Kör esti tanfolyamán. Fenyő A. Endre és Grábner Margit volt a tanára. Becsben rendezett kiállítást 1964-ben és 1977-ben, és ugyancsak tavaly St. Pollenben. Néhány éve kis parasztházat örökölt Karmacson. A barátságos zalai dombok közt, Hévíztől hat kilométerre fekvő falusi lakot a művésznő szerető gondossággal rendezte be idillikus művésztéleppé. Az épületet renováltatta, és a községben öszszegyűjtött múlt századi bútorokkal olyan eredeti szobabelsőt hozott össze, melyben a lámpától a vajköpülőig minden eredeti karmacsi. A falakat népi kerámiák, fafaragások, nagy gonddal válogatott kézimunkák borítják. A zöld tálas csempéből épített búbos kemencét szegélyező ülőkén hűvös őszi reggeleken is barátságos hőmérsékleten festheti népi ihletésű virágait, népmeséi királyait, madarait. 1973 óta itt tölti az esztendő harmadát. Ez a kétlaki és „kéthazai” élet önként ajánlotta a keszthelyi kiállítás ötletét, amelyhez Tiefenthaler professzor e szobraival mint meghívott társa csatlakozott. A művésznő minden képét batik technikával festette. A batikolás jávai eredetű, régi textilfestő eljárás, amely az utóbbi száz évben Európában is elterjedt, de csak iparművészeti, kifejezetten dekoratív céllal készített műveken alkalmazták. Zsu Sajó újítása, hogy a batik technikát festői igényű alkotásaihoz választotta kivitelezési eszközül. A batikolás adta dekorációs lehetőségeket nagy biztonsággal és ötletekben gazdag leleményességgel állítja festményein a hangulatos és őszinte kifejezés szolgálatába. „Képein az objektív valóság elsősorban hangulati, érzelmi síkon tükröződik, és azt intiutív ráérzéssel kreált színharmóniák, valamint logikai fegyelmezettségű szerkesztés hordozzák” — mondta róla megnyitó beszédében Horváth Ottó, a kultúrközpont igazgatója. ■ Virágcsendéletei adnák legtöbb alkalmat a batik technika ragyogtatására: ezeknél természetesen színskálája is bővül. A virágkom pozíciók virágénekeket, varróttasok napraforgóit idéző magyar népművészeti elemei bizonyítják, hogy Zsu Sajó Bécsben töltött két és fél évtizede nem szakította el alkotásainak magyar talajból eredő gyökereit. Dr. Tóth András Zsu Sajó karmacsi házának lakószobája 11
