Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)

1978-09-09 / 18. szám

' I

KARI POLÁNYI BUDAPESTEN

Július végén Budapestre látogatott Duczynska Ilona és Polányi Károly lánya, Kari Polányi Levitt, a montreali McGill University közgazdaságtan profeszszora. Angolul beszélgetünk.

— Mi volt látogatásod célja?

— Mindenekelőtt meg akartam ismerni azokat, akik édesanyám barátai voltak ebben az országban. Túl sokan vannak, ami örvendetes, de így sajnos nincs időm mindet felkeresni. A barátokkal akartam megbeszélni, mi legyen a sorsa szüleim hagyatékának.

— Hogyhogy nem tanultál meg magyarul?

— Gyermekkoromat a „vörös Bécsben”, azaz Bécs munkásnegyedeiben töltöttem, és szüleim, különösen édesanyám, állandóan el voltak foglalva a forradalom előkészítésével. Egyébként szüleimnek az volt az elve, hogy míg Magyarországon Horthy uralom van, addig az úgyis egy elérhetetlen álomország, nem kell megtanulnom a nyelvét. 1936-ban Angliába költöztem Ilonával, ahol apám

már 1934 óta élt. Később én is aktívan politizáltam, így már nem volt időm magyarul tanulni, annál kevésbé, mivel mindig angol környezetben éltem. Most már nagyon sajnálom, hogy nem tudok magyarul, hiszen szüleim hazája az én hazám is.

— Mikor voltál Magyarországon ezt megelőzően?

— 1947-ben az angol diákmozgalomban dolgoztam, és onnan delegáltak Prágába az első Világifjúsági Találkozóra. Amikor visszafelé jöttem, a magyar diákmozgalom meghívott, töltsék két hetet Magyarországon. Akkor nagyon szépnek láttam itt mindent. Ezután rövidesen Kanadába költöztünk, és én férjhez mentem. Két fiam van, az egyik költő és zeneszerző, a másik fényképész.

Ezután 1966 karácsonyán voltam itt édesanyámmal családlátogatáson. Összejöttek a Polányi-család még élő tagjai. 1967-ben szintén Ilonával jártam itt, és két fiam is velünk jött Akkor vidéken is voltunk, Monoszlón meglátogattuk Lengyel Józsefet. Nagyon jól éreztük magunkat.

1969-ben is itt jártam két fiammal együtt. Szóval kicsit ismerem a várost és most már Ilona néhány barátját is megismertem, akik nagyon kedvesek voltak hozzám.

— Mit határoztál a hagyatékra vonatkozólag?

— A hagyatékot mindenekelőtt meg kell menteni az egerektől és a szomszéd gyerekek vandálkodásától, tehát biztonságba kell helyeznem. Ezért, amint hazamegyek, intézkedem, hogy átszállítsák Pickeringből az én házamba. Aztán nagyon alaposan rendezni kell az iratokat és a könyveket is. Édesapám, aki hosszabb ideig volt a New York-i Columbia egyetem tanára, sok angol nyelvű kéziratot, dokumentumot hagyott hátra. Ezek egy részét Ilona már átadta a Columbia egyetemnek. Az osztrák munkásmozgalommal kapcsolatos anyag természetesen az osztrákokat illeti. A magyar vonatkozású iratokat azonban valamilyen formában feltétlenül Magyarországnak akarom juttatni.

V. E.

Minden legkedvesebb barátomnak

írtam egy montreali kávéházban, abol senki sem talílhat rám!

Ma múlt egy hete, hogy drága anyám bevégezte a maga olyannyira teljes és beteljesített földi életét — mégis, tovább él mindannyiunkban és mindazokban, akikkel életútján tudatosan vagy öntudatlanul érintkezésben volt. Ilona oly szépen vitte egészen az utolsó évekig az életét, az utolsó hónapokig, az utolsó hetekig, az utolsó napokig, hogy most nem kell szomorkodnunk, inkább hálásak lehetünk, amiért az Ö szabad szelleme ilyen tökéletesen megértette magát a természettel és a Jóistennel, amiért megadatott neki, hogy úgy hagyjon el bennünket, hogy igazában ne kelljen elhagyottnak éreznünk magunkat. Szeretnék tehát Nektek erről az utolsó hétről néhány sort írni.

Ma május elseje van, bár itt, Montrealban ismét enyhén havazik. De az utolsó hetekben csodás volt az idő Montrealban is, Torontóban is. A pickeringi házikót környező hatalmas tölgyfák alatt már teljesen kinyíltak a kis kék virágok, a szcilliák. Ilona igen boldogan tért haza ide április elején hosszú útjáról, amelynek során Londonban, Berlinben, Frankfurtban, Münchenben, Bécsben és Budapesten járt. Kissé fáradtan jött meg, de nagyon jó hangulatban. Mindazok, akik személyesen vagy telefonon beszéltek veti, azt mesélik, hogy jókedvű volt, tele különféle tervekkel, bár panaszkodott az öregség okozta gyengeségre. Hiszen jól tudta, hogy előbbutóbb bekövetkezik a vég. Egyetlen kívánsága az volt, hogy elgyöngítő betegségtől, vagy a személyi függőségtől óvja meg öt az Isten.

Neki voltaképpen teljesen mindegy, mondta Tómnak, hogy Londonban, Bécsben, Budapesten vagy Pickeringben, repülőgépen vagy országúton sújt rá a halál, míg tevékenyen és szabadon él! Vasárnap, április 23-án kitakarította a házat, és éppen kimosott néhány holmit a fürdőkádban, amikor a szívroham bekövetkezett. A barátok, a szomszédok és a helyi tűzoltóság a lehető leggyorsabban a segítségére siettek, úgyhogy a lélegzése visszatért, de elveszítette eszméletét, és azt vissza se nyerte többé. Április 24-én reggel halt meg a kórházban.

Talán tudjátok, hogy Ilona ugyanazon a napon halt meg, mint Karli, és ugyanazon a napon, április 27-én temették is el, ugyanabban a kis temetőben, közel a pickeringi házhoz. A madarak is ugyanazt énekelték a nagy fenyőfákon, mint 14 évvel korábban, amikor valamennyien ott álltunk. El kell mondanom nektek, hogy Ilona sírjánál, akárcsak 14 évvel ezelőtt Apám sírjánál, ott volt velünk, köztünk, a halott lelke és szelleme, mintha csak vigasztalni akarna, és azt mondaná, hogy ne szomorkodjunk, az élet megy tovább, s ő mindig velünk marad.

Amikor végső búcsút vettem drága Mamámtól, egy kis csokor vörös rózsát helyeztem a kezébe — hiszen annyira szerette a virágokat.

Torontóban, a halál és a temetés közli néhány napon, a barátok és ismerősök végtelenül kedvesek voltak, ott volt sok pickeringi szomszéd, és voltak még teljesen ismeretlen magyarok is, akik 40—50 éve, a régi Magyarország különböző kis falvaibái vándoroltak ki Kanadába. Eljöttek, hogy búcsút vegyenek kedves Ilonkájuktól, s megkérdezték tőlem, megengedem-e, hogy vigyázzanak a kis házra. Jött egy ismeretlen férfi, akinek az arcára hosszú munkásélet volt barázdákkal felrajzolva, tiszta szemében könnyek, kezében egy fehér és egy vörös szegfű arról a hatalmas koszorúról, amelyet a Magyar Követség küldött hivatalosan Ottawából. Itt már nem tudtam visszafojtani a könnyeimet.

Anyámat sok barátja kérte és sürgette, hogy írja meg az önéletrajzát, de az istenek sajnos, nem így akarták. Ehelyett az az utolsó percig másokkal törődött, és minden cselekedetével, egész lényével az emberi szellem szabadságáért küzdött, mint mindazok, akik egy igazán emberi szocializmusban hisznek. Ahogyan 0 maga is ebben hitt mindvégig.

Ilona, az én drága anyám oly eleven ember volt, hogy voltaképpen alig tudom megérteni és elhinni, hogy e percben nem sürgölődik a kertben, a kis pickeringi ház körül. De tudom, hogy most már csak „monológ” formájában tudunk vele beszélgetni. Ezért arra kérem minden kedves barátomat Bécsben, Londonban, Budapesten, New York-ban és Űj-Zélandban, ahol „Wawi" még él, hogy írjanak nekem, mert nagyon elszigeteltnek érzem magam, a világtól itt Kanadában.

Még egyszer kérlek Benneteket, írjatok nekem. Elhatároztam, hogy a mai naptól kezdve minden levelet megválaszolok! Azt is eltökéltem, hogy a nyáron elmegyek Londonba, Becsbe és Budapestre, hogy valamennyiőtöket meglátogassalak.

Kérlek, bocsássátok meg ezt a kollektív levelet, amely azért a lehető legszemélyesebben szól valamennyiötöknek. Az életnek tovább kell folynia, miközben soha nem szűnhetünk meg Anyámra és Apámra emlékezni. Valamennyiünk élete annyira összefonódott! És ez mégis csak Ilona műve!

ölellek Mindnyájatokat

Kart

Pedagógus továbbképző tanfolyam Debrecenben

CSELEKVŐ

Egy tanácskozásnak talán csak az egyik felét jelentik az előadóteremben folyó, szervezett előadások. A másik, néha jelentősebb részét a folyosói beszélgetések, kötetlen kávéházbeli csevegések, együttes kirándulások és magyaróra látogatások teszik ki. Hiszen a „hivatalos” programon túlmenően, ilyenkor lehet megbeszélni a kisebb-nagyobb gondokat, apró tapasztalatokat, ilyenkor terjednek el a tanulságos történetek, ilyenkor cserélnek gazdát a néha valóban aranyat érő tippek, ötletek.

Egy tanfolyam is ilyen.

A magyar nyelv tanításának idén nyáron vitathatatlanul Debrecen volt a központja. Itt találkoztak egymással a pedagógusok nyári továbbképzésére érkezők, a louisianai (USA) magyartanárok és az Anyanyelvi Konferencia védnökségének meghívott vendégei. Innen látogattak Sárospatakra, Budapestre és a balatoni nyári táborokba a nyelvtanítással foglalkozók. Itt hangzottak el a hivatalos előadások, s itt ültek össze — folyosókon, a Művész presszóban, a Bika Szállóban, az Óbester borozó „tanszékén” — mindazok, akiket egyébként kilométerek ezrei választanak el egymástól.

Mikor megérkeztem a cívis városba, még sütött a Nap. Nemsokára azonban fellegek gyülekeztek, mire kis beszélgetésre jutott alkalom, már zuhogott az eső. S a beszélgetések, viták folytatásakor, a balatoni autóbusz-kiránduláson újra napsütés fogadott. No, nem mintha az időjárásnak bármi szerepe lett volna a találkozó hangulatában — de a nyár szeszélyeihez volt hasonlatos az a kép, amivel megismerkedhettünk : a magyar nyelv megőrzéséért dolgozó, cselekvő emberek hol derűs, hol borús élete.

Friedrichs Gizella arról a kezdeményezésről beszélt, amely „az albany-i kísérlet” néven vonult be a magyar nyelv tanításának krónikájába.

— Az amerikai törvény lehetőséget ad arra, hogy a nemzetiségek kétnyelvű módszerrel végezzék el iskoláikat. Megfelelő számú jelentkező esetén állami segítséggel lehet bevezetni a kétnyelvűséget. Albanyban elég sok magyar család él ahhoz, hogy megszervezhettük a kétnyelvű magyar iskolát. Két tanárnőt hívtunk Magyarországról, s együtt állítottuk össze a tananyagot.

Erről a kísérletről már olvashattak a Magyar Hírek olvasói. Friedrichs Gizella előadást is tartott róla Debrecenbe!), s ott volt az Albany-t járt két tanárnő, Frittmann Lászlóné és Molnár Gyuláné is. Engem azonban az érdekelt igazán, mi indította a jómódban élő, háromgyermekes egyetemi előadónőt arra, hogy nyakába vegye a kétnyelvű magyar iskola megszervezésének nem kevés gondját.

— Több mint két évtizede élek már idegenben, de mindig azon gondolkoztam, hogyan lehetne magyarságomat megtartani. Amikor az USA-ba értem, láttam, hogy elsősorban azokon a fiatalokon kellene segíteni, akik meg szeretnének valamilyen módon ismerkedni szüleik, nagyszülőik hazájával. És — szeretném, ha a gyermekeim sem feledkeznének meg Magyarországról.

Ez utóbbi mondat igazáról a Balaton mellett győződtem meg. A zamárdi táborban találkozott ugyanis Friedrichsné ott nyaraló legidősebb fiával. A fiú most tizenkét éves — és terveik szerint, egy évet Magyarországon jár iskolába.

A Strasbourgban élő Hunyadi család két kis iker tagja, Anna és Klári (bizony meg nem tudom mondani, melyikük az idősebb) még törve beszél magyarul, de hajszálpontosan idézik a régebbi és újabb magyar népdalokat. Tisztában vannak a csárdás, a karikázó és a pontozó különbségeivel is. Nem csoda — a helyi magyar táncegyüttes tagjai. Édesapjuk, Hunyadi István történész a táncegyüttes egyik szervezője, vezetője.

— Egyik legnagyobb eredményünk, hogy Franciaországban a magyar nyelv is érettségi tárgy lett. Igyekszünk mindent megtenni azért — az egyetemen és a magyar egyesületben —. hogy minél több fia-Folyosói beszélgetés Debrecenben. Lent: kerámiakiállításon Tihanyban. Középen Malek József

4