Magyar Hírek, 1978 (31. évfolyam, 1-26. szám)
1978-09-09 / 18. szám
«r Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke fogadta Fülöp edinburghi herceget, aki a IV. Fogathajtó Világbajnokságra érkezett hazánkba MTI — Tóth István felv. A Pest megyei Pincegazdaság tízezer literes hordóit javítják a Hungarovin Vállalat szakemberei MTI — E. Várkonyi Péter felv. Debrecenben állítják fel Bordás Tibor „Diák” című alkotását MTI — Sofia Lajos felv. Két elgondolkodtató könyv A francia rejtvény szerint a kis tó tükrében egyetlen vízililiom úszik. Minden nap megkétszereződik a virágok száma, vagyis a második napon kettőt, a harmadikon már négyet Látunk, és így tovább. A kérdés így hangzik, ha a tó a harmincadik napon telik meg teljesen virágokkal, hányadik napon lesz csak félig elborítva vízililiomokkal. A válasz: a huszonkilencedik napon. A liliomos tó a Földgolyó, amelyen most már több mint négymilliárdan lakunk. Vagyis félig máris megtelt. Lester R. Brown ezért adta új könyvének ezt a címet: „A huszonkilencedik nap”. Alcím: Az emberek számának és szükségleteinek hozzáigazítása a föld tartalékaihoz. A négy fő biológiai rendszer jelenlegi állapotát veszi vizsgálat alá, amitől elsősorban függ az emberiség. Ezek a víz (halászat), a termőföld, az erdő és a legelők. Majd pedig elemzi az energiapazarlás következtében ránk váró veszedelmeket. A szerző dokumentumok alapján mutatja be, hogy a négy biológiai rendszerben az emberi igények növekvő gyakorisággal lépik túl azt a határt, amelyen túl már a rablógazdálkodás kezdődik, vagyis a hozamok elkerülhetetlen csökkenése. Például az óceánok halállománya szolgáltatta eddig a jó minőségű protein nagy részét. Az egy főre eső halkifogás 1970 óta folyamatosan csökken. Éppen ezért átfogó intézkedésre lenne szükség a mértéktelen halászat megtiltására, különben a halállomány nem lesz képes újratermelni önmagát. Hasonló a helyzet az erdőkkel. A fa nemcsak általánosan használt építőanyag, hanem az emberiség egyharmada számára tüzelő is. Sőt a sok millió tonnányi papírnak is a fa a nyersanyaga. Óriási, meggondolatlan erdőirtásoknak vagyunk tanúi Ázsiában, Afrikában, Amerikában. Az egykor őserdővel borított Jáva szigetének például ma már mindössze 12 százalékán található fa. Struccpolitika jellemzi az energiafelhasználást is, elsősorban ami az olajat illeti. A valaha legnagyobb olajtermelő ország, az Egyesült Államok, szükségletének negyven százalékát már importálja. A jelenlegi amerikai benzinfogyasztást alapul véve egyes szakértők már a nyolcvanas évek első felére komoly hiányokat jósolnak. Lester Brown végkövetkeztetése, hogy amíg nem késő, földgömb méretű tervgazdálkodás bevezetésére van szükség. Csak így lehet alkalmazkodni a lehetőségekhez, amelyek egyáltalán nem korlátlanok. Ehhez viszont meg kellene kezdeni a tényleges leszerelést, és létre kellene hozni az országok között a tartós együttműködést. Hasonló témájú az Amerikában élő, és New York állam egyetemén filozófiát tanító fiatal honfitársunk. László Ervin új könyve: „Az emberiség céljai”. A könyv első részében a szerző számba veszi az egyes világrészek és országok népeinek deklarált vagy ki nem mondott céljait. Beszél a nemzetközi szervezetekről, az ENSZ-ről, a multinacionális társaságokról és az egyházakról, majd a globális célokat veszi sorra: a népesedést, a biztonságot, az élelmet, az energiát és a nyersanyagot, valamint a fejlődést. Nézzük meg közelebbről, mit mond László Ervin az élelemről. Az emberiség negyven százalékát az éhezés vagy a roszszultápláLtság sújtja. Pedig ez nem kikerülhetetlen sorscsapás, hanem emberi döntések következménye. Az élelmiszer-termelés ugyanis nagyobb arányban növekszik, mint a népesség. Ám a termelés szerkezete eltorzult a luxusélelmiszerek javára. A nagy többség alapvető tápláléka, a gabona elpazarlódik. Az ésszerűség élelmezési világrendszer megteremtését követeli. A termelés növelésén kívül jobb tárolásra és igazságos elosztásra is szükség lenne. Bolygónk szárazföldjeiből jelenleg mindössze tíz százalék áll mezőgazdasági művelés alatt. Bár sok a megművelésre alkalmatlan terület, mindenképpen meg lehetne kétszerezni, esetleg négy szerezni a termőföldek nagyságát. Következtetéseiben László Ervin azt vizsgálja, hogy az emberiség jelenlegi erkölcsi és szellemi tartalékai birtokában alkalmas-e, képes-e a kölcsönös szolidaritáson nyugvó világrend megteremtésére. A Szojuz—Apollo-programot említi példaként a születőben levő szolidaritásra. Szerinte a különböző társadalmi-gazdasági rendszerű országoknak túl kell lépniük a koegzisztencián, az egymás mellett élésen, mert a jövő ennél többet követel. László Ervin szolidaritási forradalomról beszél, amely kiterjedne népiekre, nemzetekre, szervezetekre és vállalatokra, közösségekre és egyénekre, kormányjellegű és nem kormányszintű intézményekre. Ügy véli. hogy a kölcsönös és egymással szorosan összefüggő létezés, azaz az egyetértés irányában kell előrelépnünk. Elgondolkoztató olvasmány mind a „Huszonkilencedik nap”, mind az „Emberiség céljai”. Ám egy olyan helyzetben, amikor a világ számos pontján ismét sűrűsödik a robbanási veszély, s amikor továbbra is csigalassúsággal haladunk a hadászati támadófegyverek korlátozása felé, mindkét könyv inkább csak a jószándékú feltételezésekre korlátozódik. Pethő Tibor Népgazdaságunk szerkezeti változásai A magyar gazdaságot az a szerkezeti fordulat foglalkoztatja, amelynek körvonalai az elmúlt hónapokban bontakoztak ki. A történelem megannyi tapasztalata, mindenekelőtt az ipari országok sok példája arra int, hogy szerkezeti átrendeződés általában széles társadalmi hullámokat kavar. Pontosan föllelhetjük ennek okát, hátterét, ha arra utalunk: a gondot nem anynyira az okozza, hogy gépieket, gyárakat kell a változó tevékenység váltóin átvezetni, hanem sokkal inkább az, hogy a jól megszokott munka, netán a tanult mesterség. esetleg a munkahely is módosul. Mai szerkezeti gondjaink korántsem egy fejlődésében elmaradt ország ütemgyorsítási kényszerét tükrözik, hanem azt. amivel a világ minden iparilag fejlett, s főként kisméretű gazdasága egyaránt szembenéz: ez predig az árarányokat a feldolgozóipari országok hátrányára átrendező világpiac nagy kihívása! E kihívás méreteinek súlyát egyetlen tény is kifejezi: 1972-höz (az „árrobbanás” előtti utolsó „tiszta” évhez) képest 1975- ben külgazdasági cserearányunk húsz százalékkal romlott. A folyamat azóta is tart, ami — szintén az iparilag fejlett országokéval egyezően — külkereskedelmi és fizetési mérlegünk passzívumában tükröződik. Ne titkoljuk: gazdasági, vállalati köreinkben egy ideig divattá lett ujjal mutogatni a „cserearányra”, amely, lám, így ellenünk szegült. Kormányzati köreinkben azonban elfogadhatatlannak ítélték ezt a sorsszerű ábrázolásmódot, rámutatva, hogy a lényeg mégis az, hogy a korántsem misztikus mutató egyfajta viszonyt fejez ki: az importért fizetendő ár, illetve az exportunkért kapott ár viszonyát. Ebből pedig kitűnik, hogy ha exportunk piacképesebb, jobb minőségű, ha termelésünk rugalmasabban igazodik a változásokhoz, akkor a viszony „hazai” oldala — a termékeinkért kapott ár — javunkra változhat. A szerkezeti döntések sorát az a nagy horderejű társadalompolitikai elhatározás nyitotta meg. amely a világgazdaság földcsuszamlása után úgy határozott: költség• vetési eszközökkel elodázzuk a hozzánk érkező impulzusok következményeit; addig és azért, hogy módunk-időnk legyen az ellenlépesek — tehát: a szerkezeti igazodás — kidolgozására, alkalmazására. Az ellenlépesek sorába tartozott, hogy a szerkezeti korszerűsítés gyorsításához külföldi hiteleket vettünk fel. A Magyar Nemzeti Bank elnöke az 1978 elején tartott sajtókonferenciáján beszámolt arról, hogy a külföldi hitelforrásokból mindenekelőtt az exportáló ágazatokat fejlesztjük, egyszersmind közölve, hogy felvett középlejáratú hiteleink, nemzetközi kötvénykibocsátásaink összege 1,5 milliárd dollár. Ezzel párhuzamosan — sokrétű tudományos elemzéssel — elkészült a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának a döntése: „A hosszú távú külgazdasági politika és a termelési szerkezet fejlesztése” — így hangzik a dokumentum címe, amiből kitűnik részint a távlati, stratégiai jelleg, továbbá gazdaságunk meghatározó vonzása, amely a külgazdasági célokat a szerkezethez fűzi. A sorrend sem kerülheti el figyelmünket: a külgazdaság sorrendi elsősége azt a reális megfontolást tükrözi, hogy azt kell előállítanunk, amit a külföldi pjartner keres, törekvéseink középpontjába az igazodást állítva. i 1 1 A részleges programok aztán kidolgozzák a dinamikusan fejlesztendő, a stagnáló, illetve a visszafejlesztendő termelési köröket. Lényeges az a döntés, hogy nincs és nem lehet ezután átfogó elsődlegessége egyetlen ágazatnak sem; a gépi pornak és a vegyiparnak sem, elsőbbséget csak a gazdaságosság mércéjével mért termékek és termékcsoportok kaphatnak. Arra piedig talán utalni sem kell, olyanynyira természetes, hogy mindez szorosan kötődik azokhoz a társadalompolitikai döntésekhez, amelyekkel a szakszervezetek és a kormányzat enyhítik a szerkezetváltás szükségszerű sorshatásait. A mozgás, a változás sodrása sem társulhat egzisztenciális bizonytalansággal; eszközök-módszerek sokasága áll rendelkezésünkre e folyamatok tervszerű vezérléséhez. Tábori András 3 • K * I *< 1 t t J A> I
